Az Ujság, 1904. szeptember/1 (2. évfolyam, 241-255. szám)

1904-09-04 / 244. szám

Vasárnap, szeptember 4. AZ TJJBA& A remete. — Nagyapó meséi. — Sűrű erdő közepében élt egyszer egy vén remete. Nem is élt szegény, csak úgy tengette életét, mert nagyon öreg volt, reszketett a keze-lába, ételét is alig tudta megrágni, s ezért kecsketejjel táplálkozott, más étel ritkán került asztalára. Furcsa asztala volt a vén remetének. Egy rengeteg nagy mohos kő, melyet a hegyoldalról görgetett le valami rettenetesvihar, valaha régen, amikor még a beteg, törődött aggastyán apró gyerkőcz volt, mosolygó szemű, derűs pillantású kisfiú, mint ti, kis olvasóim. Sok-sok vihar zúgott azóta a völgyben, télére megkoppasztotta a fákat s beteregette szép ezüstös takaróval, nyárára pedig termékenyitő esőt hozott, melynek nyomán virágos, lombos lett a vén erdő. A remete pedig megvénült, elfáradt a sok vándorlástól s az erdőbe tért pihenni. Olyan jól esett neki a pihenés, hogy ott is maradt örökre. Azaz, hogy a holta napjáig, mert, mint mondottam, nagyon öreg és törődött volt a mi vén remeténk. Honnan jött, merre járt, hol viselte meg ennyire az élet, senki sem tudta. De annyi ránéz volt az arczán és homlokán, mint fa az erdőben, fa a réten, haja fehérebb a hónál, háta görbedt, mintha nagy teher nyomná. Bizony nagy teher nyomta, legalább is nyolczvanöt esztendő. Túl az erdőn országút kanyarodott egy falucska felé. Ennél szebb falucska nem volt a világon. A ki arra járt gyalogszerrel, vagy czifra úri hintón, kitattata a száját, annyira bámult, összekulcsolta kezeit és igy fohászkodott : — Be szép a te világod Uram Istenem! Istenem be szép. Bizony festő se pingál gyönyörűbbet. Rengeteg nagy gyümölcsöskert volt a kis helység, csupa virágzó alma-, baraczk- és szilvafa, rózsaszínű és fehér virágtenger. S a gyümölcsösbe piczi viskók rejtőztek, fehérre meszelt csöpp házikók, mintha papirosból vagdosták volna valamennyit. Barna tetőikről takaros kéményekből kanyargott a füst, madárdal csattogott ereszeiről, szöszke fejecskék, virágos cserepek kandikáltak ki ablakain. Ablaiban, istállóiban pedig fehérgyapjas báránykák, szép tarka tehenek ropogtatták az illatos hegyi szénát. Távolabb rengeteg erdőkoszorú vette körül a falut s a hegyek lejtőjén édes szőlő termett. Ennek sincsen párja messze tájon. Mikor aztán sok úri hintó robogott el a szépséges völgykatlan mellett, s utóbb vasutat is építettek a falu határán, messze földről jártak csodájára az emberek. Egyszer, éppen ibolyanyitás idején történt, olasz munkások érkeztek a vasúton. Szörnyen csacska népség volt az, a csöndes falucska megtelt lármájával, a korcsmában pedig, ahol hétköznapokon estebéd után kialudt a mécses, hajnalig dorbézoltak és harmónikáztak a jövevények. Másnap a szomszéd tanyáról két bricskán érkezett a tanya tulajdonosa és vendégei, a fővárosi inzsellérrel. Sok fura szerszámot hoztak magukkal, s nem pihentek meg a faluban, hanem az erdő szélére hajtattak, estig a bozótban járkáltak, bujkáltak, czölöpöket vertek a földbe, méregettek, számítgattak, másnap pedig újra kezdték. Harmadnapra az olaszok elkezdték a munkát. Addig túrták a földet, míg nyoma sem maradt a szép pázsitnak, síneket fektettek a domboldalra, irtották az erdőt és kutakat fúrtak. Egy tisztás szélén, mohos kövek alól bugygyan ki a forrás. A falu lakói ritkán kóstolták meg vizét, akkor is abbahagyták a kóstolgatást az első korty után. Prüszköltek is tőle, olyan csípős volt az ize. Hát még a szaga. — A pokol fenekén fakadt, — mondogatták — azért kénszagu. — De már inkább más forrásból iszunk. Hanem a vén remete innen merítette az italát. Fapohárból hörpintett egy-kettőt és ízlett neki. Midőn a jövevények még nem lepték el a völgyet, olvadás után történt, barna köpönyegébe burkolódzva elczammogott a kénes forráshoz. Parasztlegények fát vágtak az erdőben, s midőn megpillantották az aggastyánt, szépen levették süvegüket. — Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus szent atyám. Ritkán találkoztak a remetével, de ha látták, tisztességtudóan megemelték kalapjukat. Az aggastyán morgott, köhécselt, de nem szólt semmit. Nem ereszkedett szóba holminczi-finczi legénykékkel. A legények alighanem megszomjaztak, mert fát vágtak a rengetegben, s ittak a forrás vizéből. — Tyúk, hisz ez a kénköves forrás! — szólt az egyik. — De már ebből nem iszunk. — Nem iszsza meg ezt a kutya sem! (Folytatjuk.) Métás Kaficza. Elbeszéli aző legjobb barátainak Gaál Mózes. (Folytatás.) — Ott laktok a dombon, ugye?... Még van két bátyád, ugye? — Ott lakunk és van két bátyám. — Tudom! ... Tudom! ... Anyádat is jól ismerem. Igen jószivű asszony . .. Hát Katicza vagy! ... Köszönöm a virágot is, az éneket is!... Újra megsimogatta a leányka fejét. De most már egészen szelíd volt az arcza és a tekintete. Katicza sem félt tőle, nem is tudta elképzelni, hogy eddig hogy is tudott ettől a szelíd öreg embertől félni. A kórházban a többi betegek összenéztek s egymás között suttogták: — Nini, Katicza megszelídítette az öreget! .. . Nézzétek, milyen nyájas az arcza, halljátok, milyen szelíd a hangja! Ez is csoda volt. Az öreg embernek a szive most már nem volt üres, mert belehullott a szeretetnek egy csöppje. A szeretet nagyon különös valami, olyan mindenik csöppje, mint a bíborfesték, mindent pirossá tesz, most már a gazdag ember szive sem volt egészen üres, a szeretet csöppje megtöltötte. A szivén eddig jég volt, ez kezdett szépen, lassan olvadozni. Látta, hogy egy gyermek eljön egy másik beteg gyermekhez, aki neki sem testvére, sem rokona hoz virágot, pedig tőle soha egy karéj kenyeret, egy almát sem kapott. Ezt ő eddig nem tudta megérteni, most már megértette. A vánkosán volt az a virág, ráesett a tekintete, kezébe vette s úgy tetszett neki, mintha az a szál virág megszólalna és beszélne hozzá azokon a hosszu-hosszu éjszakákon, mikor szemét kerüli az álom. Hallgassátok csak meg, miket mondott az őszi rózsa az öreg embernek: — Te öreg ember, mi volt a te hosszú életed? Szereztél egy csomó földet, szereztél szép ökröket, termett minden esztendőben egy rakás almád, körtéd, diód, a ládád fia megtelt ezüst pénzzel. Azt mondták rólad, hogy te vagy a leggazdagabb ember a faluban, de azért nem szeretett senki. Ha fájt valamid, nem kérdezte senki, hogy mid fáj, ha örvendettél a pénzednek, nem örvendett veled senki. Olyan egyedül állottál a világon, mintha rajtad kívül nem is lett volna senki, de senki. Lásd, mennyivel jobb dolga van annak a másik embernek, akit te gyűlölsz, akire te rá se néztél! Az Isten küldött az ő hajlékába egy jó asszonyt, adott neki egy ilyen leánykát, amilyen Katicza. Ugye cserélnél vele ? Ugye odaadnád neki a sok földedet, a sok gabonádat, szénádat cserébe ezért a leánykáért!. .. így beszélt az őszi rózsa, s a beteg ember a fal felé fordult, a szeméből csordogált a köny. Ezt nem látta senki, de látta az Isten, mert Isten mindent lát: a királyok büszkeségét, a gazdagok szomorúságát, a koldusok ínségét. Katicza otthon elmesélte, hogy egy öreg ember is fekszik a kórházban a 30-as számú ágyban, aki azt mondotta neki, hogy ismeri az anyját, az apját és a két bátyját. Kért tőle egy szál őszi rózsát, kérte, hogy énekeljen neki is, aztán megsimogatta a fejét kétszer is. A Katicza apja is hallotta ezt, s nagyot dobbant a szíve. Bezzeg tetszett neki ez a beszéd, bezzeg mindjárt »kedves leánykájának« nevezte Katiczát. Ugyan mire gondolhatott a Katicza apja ? Alighanem arra a szép nagy rétre, melyen évenként sok szekér széna terem. Katicza nem gondolt egyébre, csak arra, hogy az öreg ember megsimogatta az ő fejét, s örvendett annak a szál őszi rózsának, melyet neki adott. TIZENHARMADIK FEJEZET. »Vidd haza s add oda apádnak!« Beköszöntött a tél. Katicza most már nem vihetett virágot a betegeknek, mert a mezőt, a kertet sűrű hó borította. Valahányszor hazajött vasárnap a kórházból, az édesapja mindig azzal fogadta, hogy beszélt-e vele az öreg? Mit mondott? Nem szent-e valamit? Katicza hűségesen elmesélte, hogy az öreg embernek az ágya mellett ült, énekelt is neki, de nem szent semmit. Azt természetesen nem mesélhette el, hogy az öreg ember egy napon behívatta magához a jegyzőt s neki valamit diktált egy nagy papirosra. Azután felkönyökölt s