Az Ujság, 1904. szeptember/1 (2. évfolyam, 241-255. szám)

1904-09-04 / 244. szám

38 oda, Írta reszkető kézzel a nevét. Nehezen tu­dott­ Írni, de azért a nevét el lehetett olvasni jól.­ Ezt az­ Írást a feje­ alá tette. Hogy mit írt a jegyző reá, azt nem tudhatta senki, mert az*öreg nem mutatta meg senkinek. Nagyon fontos Írás lehetett, , mert mindig a vánkosa alatt tartogatta. És nagyon türel­metlenül várta a vasárnap délutánt. Eljött a vasárnap délután. Éppen a kará­csony napja előtt vajér vasárnap volt. Künn süvített a szél, kavarta a havat. A kórház ablakán át lehetett a szél­forgatagot látni. A hópelyhek kavarogtak, kergetőztek egy­mással. — Talán el sem jön az a gyermek, — gondolta magában — ilyen pogány időben el sem eresztik hazulról. Katicza eljött. Az édesanyja hozta el, mert sehogysem lehetett otthon fogni. Egy kalácsot és diót hozott Jóskának, hogy legyen neki is karácsonyja és elhozta a karácsonyi szent éneket is, a mely olyan szép, hogy a szegény és gazdag egyaránt gyönyörködve hallgatja. A­­szél szép pirosra festette arczát, de igy még szebb volt Katicza. Olyan, mint az eleven élet. Mihelyt Katicza belépett a kórház nagy termébe, az ápolónéni megfogta a kezét s egyenesen oda vitte az öreghez. — Ülj le, leányka, erre a székre! — mon­dotta az öreg. — Énekelj nekem utoljára, aztán többet úgy sem hallok semmiféle éneket. Katiczának e szomorú szavak hallatára kibugygyant szeméből a köny. Hanem azért énekelt. Az öreg összekulcsolta a kezét, s úgy hallgatta. Mintha távolról a mennybéli kar éneke csendült­ volna meg, úgy tetszett neki: Mennyből az angyal Lejött hozzátok !. . . Azután kihúzta vánkosa alól az Írást; sokáig nézte az írást is,­­Katiczát is. Arcza földerült s igy szólott: : — Ezt az írást vidd haza, s add oda apádnak! . . . Vigyázz reá jól, el ne ve­szítsd! . . . Katicza, légy te mindig jó! . . . Nem ér semmi a világon annyit, mint a jó­ság ! . . . Most­­ elmehetsz! . . . Az öreg ember befordult a fal felé, s többé meg sem mozdult. Katicza betette­­ az írást a kebelébe, s miután Jóskától elbúcsúzott, sietett az édes­anyjához, a ki a testvérénél várt reá. Jaj, lelkem anyám, nézze csak, ezt az írást adta nekem az öreg ember. Nem tudom mi áll benne, de azt mondotta, hogy vigyáz­zak reá, s adjam oda ezt az édes apámnak. — Jól van, Katicza, vigyázunk reá s el­­viszük apádnak. Meglehet, hogy ez az az üze­­net, a melyet minden vasárnap várt az öreg embertől. De mekkora volt a Katicza apjának az öröme, mikor otthon az írást végig olvasta.­ Hogy­ ölelte, hogy csókolta Katiczát, Hogy mondogatta: —­Ki is,hihette volna erről a kis ha­szontalan portékáról, hogy ekkora hasznát látnám valaha! . . . Jer ide, arany virágocs­­kám, hadd ültesselek az ölembe! . . . így ni! . . Te dráva jószágom, te! Mióta élt, sojta­ ennyi a szeretetből nem jutott­ kit neki az édesapja részéről. Mi­ is volt abban az írásban? A gazdag ember Katiczának ajándékozta aszt a gyönyörű rétet, melyre az apja évek óta gyűjtögette, kuporgatta a pénzt. Ezt Volt megírva annak rendje és módja szerint. És még valami: — A­míg pedig Katicza megnő, addig használja a földet a Katicza apja, de soha el ne feledje, hogy ezt­ az ő jó gyermeke szerezte nem alkeze munkájával, hanem a szive jósá­gával. A szív jósága a legnagyobb vagyon. (Folytatjuk.) Egy kis harmatcsepp története. Irta Pásztor József. Egy kis harmatcsepp vígan himbálódzott egy rózsalevélen, a rózsa pedig kedvesen bólongatott felé. Mert a rózsa alig hogy meglátta a harmat­­cseppet, máris megszerette. De ez nem is csoda, mert a kis harmatcsepp gyönyörű volt. Áttündök­lött rajta a rózsa sötétzöld, selymes levele, felül­ről pedig tiszta, ragyogó kék volt, olyan, mint az égben az angyalok szeme, s a­mint a nap jobban emelkedett, a virágok minden színe ragyo­gott benne. — Ó milyen szép vagy, kis harmatcsepp! —­­ mondta a rózsa. — Hol termettél, honnét jöttél, hogy ilyen gyönyörű vagy ? — Az égből jöttem, — felelt a kis harmat­csepp. — Van ott egy szép angyal, Hajnal a neve. Égszínkék köpenyben jár s a köpeny belül tűzvörös. Minden reggel végigrepül a föld felett. Ma reggel hogy erre repült, kipottyantam a kö­­penyegéből, így kerültem ide. — Tehát az égből jöttél? — kérdezte a rózsa. — Szebb ott, mint itt a földön? — Szebb — felelte a harmatcsepp. — De itt is szép. Majd eljön az én lepke barátom. Gyönyörűen tánczol a levegőben s csil­logtatja az aranyporos szárnyát. A fán, itt felet­tünk, a rigó szokott dalolni, kis méhecskék zsongnak-dongnak, este pedig, a­mikor nálatok az égen kirakják a sok ezüst csillagot, a tücsök­banda muzsikál.­­— Mégis szebb az égben, — felelte a kis harmatcsepp. S a­mint felnézett az égre, hirtelen meg­látott egy csendesen úszó fehér felhőt. Olyan volt a felhő, mint valami hattyúnak a hófehér szárnya. — Nézd! Nézd! Milyen gyönyörű felhő! —­­kiáltott fel örömmel a kis harmatcsepp. A rózsa felnézett az égre s csodálta a felhőt. — Tudsz-e úgy repülni, mint az a felhő ? — kérdezte a harmatcsepp a rózsát. — Én nem tudok repülni, — felelte a rózsa. — Csak himbálózni tudok. Várj, majd meghin­­táztatlak. S lassan himbálta a levelét. — Ez is jó, — szólt a harmatcsepp — de még jobb repülni. Felrepülni az ég felé. Ráülni a fehér felhőre! Lassan úszni a föld felett! A rózsa szomorkodni kezdett. — Hát te nem szereted a földet? — kér­dezte a harmatcsepptől. — Nézd, itt is minden olyan szép. Nem érezed az illatomat? Nézd, mi­lyen bársonyos a levelem? — Szép vagy, de az égben mégis szebb. A rózsa bizony el is pityeredett bánatában. Látta, hogy a kis harmatcseppel nem tudja meg­­kedveltetni a földet. Beszélt neki a gyönyörű holdsugaras éjszakákról, a­mikor minden olyan a földön, mint a tündöklő ezüst, de a kis harmat­csepp csak a felhőt nézte. A felhő­­ éppen a fejük fölött úszott. Meg is­ pihent egy parányit a tün­döklő kék égen. A nap is feljebb­ szállt. Hirtelen kibukkant az erdő mögül s elöntötte sugaraival a mezőt; a harmatcsepp tündöklött, ragyogott, szikrázott, mint a gyémánt a nap fényében. A rózsa gyönyörködve nézte a harmatcseppet. Be akarta takargatni a levelei közé, de a harmat­csepp már nem érezte, hogy mennyire szereti a rózsa, csak a felhőt bámulta, a szelíd, könnyű, fehér felhőt. A felhő lejebb ereszkedett, s a­mint meg­pillantotta a harmatcseppet, megszólalt: — Jó reggelt kis harmatcsepp. Jer velem. Gyönyörű tájak felé repülünk. Végigúszunk a­­havas orma hegyek fölött, megölelgetjük, végig simogatjuk a hegycsúcsokat, majd arra repülünk, a­hol pálmafák bólongatnak. Jer, jer, kis harmat­csepp ! A kis harmatcsepp boldogságában még job­­­­ban csillogott, majd odaszólt a rózsának: — Isten veled. Itt hagylak. Fölrepülök a felhőhöz. Ráülök a felhő szárnyára s repülünk, repülünk . . . — Ne hagyj itt kedves kis harmatcsepp, úgy megszerettelek — rimánkodott a rózsa a harmatcseppnek. De a harmatcsepp már alig hallotta. Hir­telen fölrepült a fehér felhő szárnyára. A rózsa szomorúan nézte, a­mint a fehér felhő lassan tovább úszott. A kis harmatcseppet már nem is látta. A felhő betakargatta fátyol­ruhájába. Aztán hiába tánczolt az aranyszárnyú pillangó a rózsa körül, a méhek hiába dongtak­­zsongtak. Hiába jött este a hold, hiába öltöztette ezüst köntösbe a mezőt, a tücsökbanda hiába muzsikált szebbnél-szebb nótákat, a rózsát semmi sem vigasztalta meg. Lassan hervadozott. A kis harmatcsepp pedig boldogan úszott a fehér felhő hátán. Mire alkonyodott, átrepültek a zugó fenyvesek fölött, majd a tenger fölött úsztak el s hallgatták a hullámok édes locsogását. A pálmaerdő lágyan himbálódzott alattuk, végigcsó­kolták a havas hegyormokat, belenéztek a tavak tiszta tükrébe s a kis harmatcsepp sikoltozott örömében, a mikor meglátta a felhőt a tó tükö­rén. Estefelé a nap búcsúzott tőlük. Rájuk szórta sugarait s a felhő aranyos, majd vérpiros ru­hába öltözött. Úgy mutogatta magát a búcsúzó napnak. De a­mint eljött az éj s a felhőt is fekete lepelbe burkolta, a kis harmatcsepp is reszketni kezdett. — Jaj de hideg van itt — mondta a felhőnek. De a felhő se nagyon vigasztalta, sőt in­kább jajgatni kezdett. — Jaj, jaj. Jön már Szél lovag. Az én haragosom. Meneküljünk! És a­hogy csak tudott, elkezdett repülni a kis felhő. De máshonnét is, mindenfelől apró kis felhők repültek, összeverődtek, összebújtak, vala­mennyien kiabáltak: — Jaj, jaj. Itt van már Szél lovag a hi­tünk mögött! A kis csillagok az égen hunyorgatták a sze­­­müket. Kinevették a félénk felhőket. Szél lovag pedig haragos zúgással utólórta már s vad sikoltozással, rémítő ujongással ker­gette őket. — Sírjunk, sírjunk, — kiabálták a felhők — talán megkegyelmez a dühös lovag. A kis harmatcsepp pedig szomorúan sóhajt­­tott fel: — Bizony jobb lett volna a földön. A kis rózsa szeretettel betakargatott volna. Ó milyen­ ostoba is voltam! A felhők pedig lassan pityeregni kezdtek. Szél lovag azonban nem sokat törődött a bánatukkal. Vadul űzte, kergette őket egész éjszaka. Reggelre pedig még dühösebb lett. Nekirontott a siró felhőtömegnek, széttépte, szétszakgatta, szerte­­­­szórta őket. A kis harmatcsepp is lepottyant a földre. A­mint lefelé hullott, rémülten sikoltozott, de a­mint leért, érezte, hogy valami puhára esett. Csak akkor vette észre, hogy a rózsalevelére hul­lott. Boldogan csókolta meg a rózsalevelet. Csevegni kezdett, de a rózsa nem felelt.­ Szólítgatta, költögette a rózsát, de a rózsa szót­lan­ maradt. Csak a­mikor a nap fölbukott az erdői mögül, akkor vette észre, hogy meghalt a rózsa —■■ elhervadt bánatában. A kis harmatcsepp nagyon elszomorodott.­ Lepergett a rózsalevélről a földre, egyenesen a rózsabokor tövére. A föld pedig hirtelen, mohól­ nyelte el a harmatcseppet. Mire a Hajnal újra eljött, kipattant egy­ rózsabimbó a rózsatőn. A Hajnal megint kirázott­ a köntöséből egy tündöklő harmatcseppet. De ez sem maradt a rózsalevélen. A­mint­ meglátott egy fehér felhőt, az is elrepült. Mert a­ harmatcsepp visszavágyik oda, a­honnét lehull. Az égbe akar visszarepülni. AZ ÚJSÁG Vasárnap, szeptember 4.

Next