Az Ujság, 1904. szeptember/1 (2. évfolyam, 241-255. szám)
1904-09-04 / 244. szám
38 oda, Írta reszkető kézzel a nevét. Nehezen tudott Írni, de azért a nevét el lehetett olvasni jól. Ezt az Írást a feje alá tette. Hogy mit írt a jegyző reá, azt nem tudhatta senki, mert az*öreg nem mutatta meg senkinek. Nagyon fontos Írás lehetett, , mert mindig a vánkosa alatt tartogatta. És nagyon türelmetlenül várta a vasárnap délutánt. Eljött a vasárnap délután. Éppen a karácsony napja előtt vajér vasárnap volt. Künn süvített a szél, kavarta a havat. A kórház ablakán át lehetett a szélforgatagot látni. A hópelyhek kavarogtak, kergetőztek egymással. — Talán el sem jön az a gyermek, — gondolta magában — ilyen pogány időben el sem eresztik hazulról. Katicza eljött. Az édesanyja hozta el, mert sehogysem lehetett otthon fogni. Egy kalácsot és diót hozott Jóskának, hogy legyen neki is karácsonyja és elhozta a karácsonyi szent éneket is, a mely olyan szép, hogy a szegény és gazdag egyaránt gyönyörködve hallgatja. Aszél szép pirosra festette arczát, de igy még szebb volt Katicza. Olyan, mint az eleven élet. Mihelyt Katicza belépett a kórház nagy termébe, az ápolónéni megfogta a kezét s egyenesen oda vitte az öreghez. — Ülj le, leányka, erre a székre! — mondotta az öreg. — Énekelj nekem utoljára, aztán többet úgy sem hallok semmiféle éneket. Katiczának e szomorú szavak hallatára kibugygyant szeméből a köny. Hanem azért énekelt. Az öreg összekulcsolta a kezét, s úgy hallgatta. Mintha távolról a mennybéli kar éneke csendült volna meg, úgy tetszett neki: Mennyből az angyal Lejött hozzátok !. . . Azután kihúzta vánkosa alól az Írást; sokáig nézte az írást is,Katiczát is. Arcza földerült s igy szólott: : — Ezt az írást vidd haza, s add oda apádnak! . . . Vigyázz reá jól, el ne veszítsd! . . . Katicza, légy te mindig jó! . . . Nem ér semmi a világon annyit, mint a jóság ! . . . Most elmehetsz! . . . Az öreg ember befordult a fal felé, s többé meg sem mozdult. Katicza betette az írást a kebelébe, s miután Jóskától elbúcsúzott, sietett az édesanyjához, a ki a testvérénél várt reá. Jaj, lelkem anyám, nézze csak, ezt az írást adta nekem az öreg ember. Nem tudom mi áll benne, de azt mondotta, hogy vigyázzak reá, s adjam oda ezt az édes apámnak. — Jól van, Katicza, vigyázunk reá s elviszük apádnak. Meglehet, hogy ez az az üzenet, a melyet minden vasárnap várt az öreg embertől. De mekkora volt a Katicza apjának az öröme, mikor otthon az írást végig olvasta. Hogy ölelte, hogy csókolta Katiczát, Hogy mondogatta: —Ki is,hihette volna erről a kis haszontalan portékáról, hogy ekkora hasznát látnám valaha! . . . Jer ide, arany virágocskám, hadd ültesselek az ölembe! . . . így ni! . . Te dráva jószágom, te! Mióta élt, sojta ennyi a szeretetből nem jutott kit neki az édesapja részéről. Mi is volt abban az írásban? A gazdag ember Katiczának ajándékozta aszt a gyönyörű rétet, melyre az apja évek óta gyűjtögette, kuporgatta a pénzt. Ezt Volt megírva annak rendje és módja szerint. És még valami: — Amíg pedig Katicza megnő, addig használja a földet a Katicza apja, de soha el ne feledje, hogy ezt az ő jó gyermeke szerezte nem alkeze munkájával, hanem a szive jóságával. A szív jósága a legnagyobb vagyon. (Folytatjuk.) Egy kis harmatcsepp története. Irta Pásztor József. Egy kis harmatcsepp vígan himbálódzott egy rózsalevélen, a rózsa pedig kedvesen bólongatott felé. Mert a rózsa alig hogy meglátta a harmatcseppet, máris megszerette. De ez nem is csoda, mert a kis harmatcsepp gyönyörű volt. Áttündöklött rajta a rózsa sötétzöld, selymes levele, felülről pedig tiszta, ragyogó kék volt, olyan, mint az égben az angyalok szeme, s amint a nap jobban emelkedett, a virágok minden színe ragyogott benne. — Ó milyen szép vagy, kis harmatcsepp! — mondta a rózsa. — Hol termettél, honnét jöttél, hogy ilyen gyönyörű vagy ? — Az égből jöttem, — felelt a kis harmatcsepp. — Van ott egy szép angyal, Hajnal a neve. Égszínkék köpenyben jár s a köpeny belül tűzvörös. Minden reggel végigrepül a föld felett. Ma reggel hogy erre repült, kipottyantam a köpenyegéből, így kerültem ide. — Tehát az égből jöttél? — kérdezte a rózsa. — Szebb ott, mint itt a földön? — Szebb — felelte a harmatcsepp. — De itt is szép. Majd eljön az én lepke barátom. Gyönyörűen tánczol a levegőben s csillogtatja az aranyporos szárnyát. A fán, itt felettünk, a rigó szokott dalolni, kis méhecskék zsongnak-dongnak, este pedig, amikor nálatok az égen kirakják a sok ezüst csillagot, a tücsökbanda muzsikál.— Mégis szebb az égben, — felelte a kis harmatcsepp. S amint felnézett az égre, hirtelen meglátott egy csendesen úszó fehér felhőt. Olyan volt a felhő, mint valami hattyúnak a hófehér szárnya. — Nézd! Nézd! Milyen gyönyörű felhő! —kiáltott fel örömmel a kis harmatcsepp. A rózsa felnézett az égre s csodálta a felhőt. — Tudsz-e úgy repülni, mint az a felhő ? — kérdezte a harmatcsepp a rózsát. — Én nem tudok repülni, — felelte a rózsa. — Csak himbálózni tudok. Várj, majd meghintáztatlak. S lassan himbálta a levelét. — Ez is jó, — szólt a harmatcsepp — de még jobb repülni. Felrepülni az ég felé. Ráülni a fehér felhőre! Lassan úszni a föld felett! A rózsa szomorkodni kezdett. — Hát te nem szereted a földet? — kérdezte a harmatcsepptől. — Nézd, itt is minden olyan szép. Nem érezed az illatomat? Nézd, milyen bársonyos a levelem? — Szép vagy, de az égben mégis szebb. A rózsa bizony el is pityeredett bánatában. Látta, hogy a kis harmatcseppel nem tudja megkedveltetni a földet. Beszélt neki a gyönyörű holdsugaras éjszakákról, amikor minden olyan a földön, mint a tündöklő ezüst, de a kis harmatcsepp csak a felhőt nézte. A felhő éppen a fejük fölött úszott. Meg is pihent egy parányit a tündöklő kék égen. A nap is feljebb szállt. Hirtelen kibukkant az erdő mögül s elöntötte sugaraival a mezőt; a harmatcsepp tündöklött, ragyogott, szikrázott, mint a gyémánt a nap fényében. A rózsa gyönyörködve nézte a harmatcseppet. Be akarta takargatni a levelei közé, de a harmatcsepp már nem érezte, hogy mennyire szereti a rózsa, csak a felhőt bámulta, a szelíd, könnyű, fehér felhőt. A felhő lejebb ereszkedett, s amint megpillantotta a harmatcseppet, megszólalt: — Jó reggelt kis harmatcsepp. Jer velem. Gyönyörű tájak felé repülünk. Végigúszunk ahavas orma hegyek fölött, megölelgetjük, végig simogatjuk a hegycsúcsokat, majd arra repülünk, ahol pálmafák bólongatnak. Jer, jer, kis harmatcsepp ! A kis harmatcsepp boldogságában még jobban csillogott, majd odaszólt a rózsának: — Isten veled. Itt hagylak. Fölrepülök a felhőhöz. Ráülök a felhő szárnyára s repülünk, repülünk . . . — Ne hagyj itt kedves kis harmatcsepp, úgy megszerettelek — rimánkodott a rózsa a harmatcseppnek. De a harmatcsepp már alig hallotta. Hirtelen fölrepült a fehér felhő szárnyára. A rózsa szomorúan nézte, amint a fehér felhő lassan tovább úszott. A kis harmatcseppet már nem is látta. A felhő betakargatta fátyolruhájába. Aztán hiába tánczolt az aranyszárnyú pillangó a rózsa körül, a méhek hiába dongtakzsongtak. Hiába jött este a hold, hiába öltöztette ezüst köntösbe a mezőt, a tücsökbanda hiába muzsikált szebbnél-szebb nótákat, a rózsát semmi sem vigasztalta meg. Lassan hervadozott. A kis harmatcsepp pedig boldogan úszott a fehér felhő hátán. Mire alkonyodott, átrepültek a zugó fenyvesek fölött, majd a tenger fölött úsztak el s hallgatták a hullámok édes locsogását. A pálmaerdő lágyan himbálódzott alattuk, végigcsókolták a havas hegyormokat, belenéztek a tavak tiszta tükrébe s a kis harmatcsepp sikoltozott örömében, a mikor meglátta a felhőt a tó tükörén. Estefelé a nap búcsúzott tőlük. Rájuk szórta sugarait s a felhő aranyos, majd vérpiros ruhába öltözött. Úgy mutogatta magát a búcsúzó napnak. De amint eljött az éj s a felhőt is fekete lepelbe burkolta, a kis harmatcsepp is reszketni kezdett. — Jaj de hideg van itt — mondta a felhőnek. De a felhő se nagyon vigasztalta, sőt inkább jajgatni kezdett. — Jaj, jaj. Jön már Szél lovag. Az én haragosom. Meneküljünk! És ahogy csak tudott, elkezdett repülni a kis felhő. De máshonnét is, mindenfelől apró kis felhők repültek, összeverődtek, összebújtak, valamennyien kiabáltak: — Jaj, jaj. Itt van már Szél lovag a hitünk mögött! A kis csillagok az égen hunyorgatták a szemüket. Kinevették a félénk felhőket. Szél lovag pedig haragos zúgással utólórta már s vad sikoltozással, rémítő ujongással kergette őket. — Sírjunk, sírjunk, — kiabálták a felhők — talán megkegyelmez a dühös lovag. A kis harmatcsepp pedig szomorúan sóhajttott fel: — Bizony jobb lett volna a földön. A kis rózsa szeretettel betakargatott volna. Ó milyen ostoba is voltam! A felhők pedig lassan pityeregni kezdtek. Szél lovag azonban nem sokat törődött a bánatukkal. Vadul űzte, kergette őket egész éjszaka. Reggelre pedig még dühösebb lett. Nekirontott a siró felhőtömegnek, széttépte, szétszakgatta, szerteszórta őket. A kis harmatcsepp is lepottyant a földre. Amint lefelé hullott, rémülten sikoltozott, de amint leért, érezte, hogy valami puhára esett. Csak akkor vette észre, hogy a rózsalevelére hullott. Boldogan csókolta meg a rózsalevelet. Csevegni kezdett, de a rózsa nem felelt. Szólítgatta, költögette a rózsát, de a rózsa szótlan maradt. Csak amikor a nap fölbukott az erdői mögül, akkor vette észre, hogy meghalt a rózsa —■■ elhervadt bánatában. A kis harmatcsepp nagyon elszomorodott. Lepergett a rózsalevélről a földre, egyenesen a rózsabokor tövére. A föld pedig hirtelen, mohól nyelte el a harmatcseppet. Mire a Hajnal újra eljött, kipattant egy rózsabimbó a rózsatőn. A Hajnal megint kirázott a köntöséből egy tündöklő harmatcseppet. De ez sem maradt a rózsalevélen. Amint meglátott egy fehér felhőt, az is elrepült. Mert a harmatcsepp visszavágyik oda, ahonnét lehull. Az égbe akar visszarepülni. AZ ÚJSÁG Vasárnap, szeptember 4.