Az Ujság, 1904. szeptember/2 (2. évfolyam, 256-270. szám)

1904-09-16 / 256. szám

Péntek, szeptember 16. AZ ÚJSÁG közhivatalnokok Ausztria olasz nyelvű részeiben (Dél-Tirol, Trieszt, Isztria, Dalm­áczia) elkövetnek. De még ennél is inkább annak, hogy Ausztriában a németek és szlávok autonómiája virágzik, ellen­ben az olasz autonómiák s vele az olasz nyelv művelése is jobbára hol a német, hol a szláv kisebbség által el van nyomva. Ez azonban mind Ausztriát illeti és neki szóló lecske. Érdekes azonban, hogy Villari egy helyen Fiuméról is szól, még pedig világosan azért, hogy a magyar államhatalom ottani gya­korlását előnyösen megkülönböztesse az osztráktól, íme a feltűnő czikknek ez a tétele: Az elmúlt télen egyik professzorunkat meg­hívták, hogy Fiuméban és Triesztben egy-egy irodalmi előadást tartson. Fiuméban így szólt hozzá a kormányzó: »Beszéljen csak szabadon, mondjon, a­mit akar. Mi előre is fölteszszük, hogy Ön nem fog visszaélni vendégszeretetünk­kel«. Az előadást Fiuméban kedvezően fogad­ták és minden olyan simán ment, mint Firen­zében, vagy Rómában ment volna. Triesztben azonban az előadást előbb el akarták olvasni, holott a tanárnak arról nem is volt kézirata. Majd annak tárgya után kérdezősködtek és ki­vonatot kértek belőle. Azután egész sor kér­dést tettek és mindenféle nehézség keletkezett. Az eredmény az volt, hogy az előadás már előre is politikai eseménynyé fújódott föl és nagy zajt ütött. A tanárnak egy ártatlan búcsu­­szonettjét egyetlen újságban sem volt szabad lenyomtatni s igy azt több ezernyi példányban külön nyomták le és osztogatták. Villari tanár és szenátor, olasz exminiszter eme kijelentését nagyon helyes lenne Fiuméban közelebbről is megfigyelni azoknak a Szerencsét­len exaltádóknakk, a­kik a fiumei autonómia ürügye alatt hazafiatlan üzelmeket folytatnak s Fiume olasz lakosságát meglehetősen félrevezet­ték. De jó lenne, ha az ottani hazafias olasz kö­rök is bátorságot merítenének belőle arra, hogy a Kuscher-Zanella csoportnak jobbára nem is olasz születésű politikusait végre-valahára lesze­reljék. Utóvégre is komikus és nevetséges az, ha egyes fiumei Olasz urak olá Schreals akarnak lenni, mint Janga Villari, szorgalmasan a hozzátartozói, mint a barátai őt. Nagyon ráértek­. Hordtak be neki vigasz­talásul narancsot és szivarcsutkát. De ő igen vágyott már Pumi után is, a­ki mint kutya, a kórházlátogatásától el volt tiltva. A kocsis tehát egy nap bő köpenyben jelent meg a kórház portásánál s csak mikor már a lába­dozó beteggel állt szemben, hajtotta kissé félre a köpeny teleernyegét. .— Ki van itt? Pumi vinnyogott óvatosan a hóna alatt. S a megrokkant borbélynak kimondhatatlan volt a gyönyörűsége. Mégis, a borbély lett hűtlen hármas, illetőleg, ha Pumit is számítjuk, négyes frigyükhöz. A kórház kertjében udvarolni kezdett egy lábadozó éltes özvagy asszony­ságnak, a­ki éppen ügyes fiatal embert kere­sett további élettárául. Az Özvegynek volt egy kis korcsmaüzlete egy munkás barakban, azért volt szüksége férfira. A borbélyt tehát, teljes felgyógyulásuk után, magával vitte s korcs­­máros urat csinált belőle. A régi barátok felkeresték őt uj hivatalában, de a hivataladó erélyes hölgy kiverte őket. Mert, úgy monda, nem tűri, hogy férje régi borhely czsíliberái­­val megint összeadja magát. A borbélytól az asszonyt három nap alatt elcsábította egy munkás. A­mit a borbély látván, igen elkeseredett és megszökött régi híveihez. Azok megbocsátottak neki s megint együtt horgásztak vele. A nehéz harczolkodási napszámokat azon­ban a borbély többé nem birta. Immár csak közös mulatságaikban vehetett rénzt. Segített nekik elinni, a­mit ketten kerestek. Aztán a jövő fertályig tartó szabad idejükben pergő csigát hajtott velük együtt, kurta madzag­ostorokkal. A változatosság kedvéért néha biiczkéztek is, vagy kavicsokkal játszottak, lecsücsülve a városon túl futó országutak porába, mint a többi, náluknál húsz-harmincz évvel ifjabb gyermekek. Pumit persze min­­­denbe beavatták s bocsánatot kértek tőle, ha netán őt e kétlábuaknak igen mulatságos szórakozások untatják. Erős napszámok alkalmával Pumit a rok­kant borbélyra bízták. Menjen vele sétálni, vigyázzon rá s estére legyenek mind a ketten ebben vagy abban a csapszékben. A nagy vigyázat daczára Pumit egy bús napon halálra gázolta egy őrülten száguldozó automobil. Ezért este a csapszékben a bor­bélyt két barátja félholtra páholta. E­miatt végre mégis csak belekerültek mindhárman a lapok törvényszéki rovatába. Sőt mind a négyen, mert Pináiról sok szó esett a végtárgyaláson. Hanem ez furcsa tárgyalás volt. Nem a két vádló, hanem az ügyésztől magánvádlóul előtérbe tolt súlyos testi sértett, a borbély vallotta magát bűnösnek. Ő megérdemelte az elpáholást,­­— monda — mert Pujniért csak­ugyan nagy kár. Ámbár arról ő nem tehet, hogy az a gyalázatos automobil olyan veszet­tül robogott. A magánvádló érzékeny önvádolása köz­ben sírva fakadt. Sírt a két vádlott is. A­min­t a törvény urai mosolyogtak, a hallgatóság kac­agott, a riporterek pedig tudósításaikban nagyot humorizáltak. Még élénkebb általános derültséget keltett, mikor az ítéletkihirdetés után a magánpanaszos fölebbezést jelentett be az iránt, hogy csukják őt is be a barátai mellé, mert nem tudja, mi lesz náluk nélkül két hónapon át ő belőle. Magam sem tudom, mi lett. Azt sem, hogy mi történt a két havi fogház után a másik kettővel. De bizonyosra veszem, hogy megint összeverődtek mind a hárman s megint iszákos, játékos, élhetetlen és ártatlan ron­gyos vén gyerekek módjára lődörögtek e ne­kik túlságosan komoly világban. Úgy gondo­lom, ismét szereztek negyedikül valami ma­gukhoz méltó szegény züllött állatot, hogy egyesíthessék benne beczézgető szeretetüket. Tán holmi koszos macskát, melyet külvárosi palánkok tövében ölbe lehet venni s el lehet mosolyogva simogatni órákon át. Szemem elé nem kerültek többé. Eltűn­tek a nagyváros naptengerének iszapaljában. De amaz egyetlen bűnügyi végtárgyalás­­nak emlékezete, a­melyen szerepeltek, lassan­ként foglalkoztatni kezdte képzelőtehetsége­met. Kirajzolódott benne valószerű eleven­séggel az az eljövendő utolsó és legfőbb végtárgyalás, a­melyen e három szegény emberpára mind egyenlően vádlott leszen. E végtárgyaláson a hivatalból működő arkangyal­ közvádló nem képes ellenük ma­gánvádlót is sorompóba állítani. Mert vájjon kinek mit vétettek ők önmagukon kívül ? És a lelkiismeretes túlvilági bűnnyomo-­zat megakad velük. Mert kétségtelen ugyan. Hazánk tűzrendészeté. Irta báró Solymosy Ödön. E czim alatt vázolta Széchényi Viktor gróf »Az Újság« folyó évi augusztus 27-iki számában tűzrendészetünk jelen szervezetét és azon módokat, melyek annak elmaradott voltát modernebb színvonalra emelni hivatva volnának. Mindkét irányban igen találó az idézett jeles czikk, különösen a mennyiben a tűzoltó­ság szervezését tárgyalja, csak a megelőző tűzrendészetre nézve czélszerűnek látszik Széchényi Viktor gróf érdekes fejtegetését a következőkkel némileg kibővíteni. E tekintetben a czikkíró a tűzbiztos építkezés, vízszerzés stb. fontosságát hang­súlyozta ugyan, de a tűzveszélyes tárgyakra vonatkozó megelőző intézkedéseket csak mel­lékesen érintette, habár ezek is nagyon fon­tosak. Különösen a belterületre behordott szalmás gabona és takarmány a tűz keletkezésekor annak terjedését bőven előmozdítván, az nehezen oltható, s így sokszor nemcsak egész községek a lakosság összes terményével együtt a tűz martalékául esnek, hanem a szeles időben villámgyorsasággal terjedő nagy hőségnek sokszor nemcsak a házi­állatok, hanem számos emberélet is áldozata lesz. Ily károk lehető elhárítása végett elrendelte a m. kir. belügyminiszter már az 1869. évi junius hó 17-én 3365. szám alatt kelt rendeletével, hogy a takarmány és termesztmények összehalmozása a házak közt lehetőleg korlátoltassék, s a községek azok tartására, mennyiben ez kivihető, inkább a községen kívül jelöljenek ki alkalmas helyeket, a cséplés és nyomtatás pedig lehetőleg szintén künn eszközöltessék. Az 1888. évi augusztus 12-én 53.888. szám alatti belügyminiszteri rendelet 6. §-a pedig a fentebbi intézkedéseket újabban a törvényhatóságok kötelességévé tette. Ezen — mint alább ki fogjuk mutatni — részben nagyon helytelen rendelet alapján meg­alkották a vármegyék is helytelen tüzrendészeti szabályrendeleteiket, igy p. o. Sopron vármegye is »tüzrendőri szabályrendeletét«, melynek 4. §-a szerint­­a községi képviselőtestületek tűzrendőri szabályrendeleteikben köteleztetnek gondoskodni arról, hogy takarmány-, termesztmény- és tüzelőfa­­­­készletnek a községen belüli összehalmozását meg­­gátlandó, ezek részére úgy a cséplés és nyomtatás eszközlésére lehetőleg a községen kívül alkalmas helyek jelöltessenek ki stb.«. Ezen szabályrendelet 58. §-a idézi egyebek között — úgy látszik a végett, hogy a büntetőjogi szankczió súlyosabbá tétessék — a kihágásokról szóló 1879. évi XL. t.-cz. 141. és 142. §§-aiban foglalt rendelkezéseket is, mely előbbi szerint az, a­ki a tűzvész kiütésének vagy terjedésének meg­­gátlása czéljából kiadott szabályokat megszegi, 300 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető. Széchenyi Viktor gróf szerint sajnos, hogy mindezen kormány- és megyei rendeletek számos egyéb kollégájának példáját követték és javarészt a feledés birodalmába vándoroltak. Ennek tulaj­donítja ő azokat a visszás állapotokat, hogy az országban számos község van, — például Sopron­­megyében is — a­hol a szűk udvartéren közvet­lenül a ház vagy az istálló mellett hatalmas kaz­lak állanak, a rendeletek és a kihágási büntető törvénykönyv rendelkezésének daczára. Ezen visszásságnak valódi oka azonban nem az, hogy a szabályokról megfeledkeztek, hanem ezek helytelensége, a­melyet az alábbiakban ki­mutatunk. A szabályrendelet tiltja ugyan a takarmány­nak a községekben való összehalmozását, de a negatív intézkedéssel szemben csak azt a pozitív rendelkezést tartalmazza, hogy lehetőleg a közsé­gen kívül alkalmas helyek jelöltessenek ki annak lerakására, s nem igazítja útba a községi kép­viselőtestületeket arra nézve, hogy azokat mily módon keressék és találják. S miután a viszonyok számos községben olyanok, hogy az illető alkal­mas lakhelyek létesítése részben a talajalakzat, részben a birtokviszonyoknál fogva nehézségekbe ütközik, jutottunk oda, hogy ily helyeket csak ott jelöltek ki, a­hol a nyomásos gazdálkodás még most is gyakorlatban van és a szalmás gabona, stb. egy helyen való összehordását könnyíti, mint pl. Somogy vármegye számos községében, vagy a­hol maga a község, vagy az úrbéri közbirtokos­ság ily alkalmas területek tulajdonosa, mint pl. Moson, Pozsony, Nyitra és egyéb vármegyékben. Oly községekben azonban, a hol a nyomásos gazdálkodást nem űzik s a hol köztulajdont ké­pező alkalmas hely nincsen, az elöljáróságok s velük egyetértve a felsőbb közigazgatási hatósá­gok úgy okoskodnak, hogy a közös lakhelyek létesítése náluk lehetetlen azért, mert fekvésüknél 3

Next