Az Ujság, 1904. szeptember/2 (2. évfolyam, 256-270. szám)
1904-09-16 / 256. szám
Péntek, szeptember 16. AZ ÚJSÁG közhivatalnokok Ausztria olasz nyelvű részeiben (Dél-Tirol, Trieszt, Isztria, Dalmáczia) elkövetnek. De még ennél is inkább annak, hogy Ausztriában a németek és szlávok autonómiája virágzik, ellenben az olasz autonómiák s vele az olasz nyelv művelése is jobbára hol a német, hol a szláv kisebbség által el van nyomva. Ez azonban mind Ausztriát illeti és neki szóló lecske. Érdekes azonban, hogy Villari egy helyen Fiuméról is szól, még pedig világosan azért, hogy a magyar államhatalom ottani gyakorlását előnyösen megkülönböztesse az osztráktól, íme a feltűnő czikknek ez a tétele: Az elmúlt télen egyik professzorunkat meghívták, hogy Fiuméban és Triesztben egy-egy irodalmi előadást tartson. Fiuméban így szólt hozzá a kormányzó: »Beszéljen csak szabadon, mondjon, amit akar. Mi előre is fölteszszük, hogy Ön nem fog visszaélni vendégszeretetünkkel«. Az előadást Fiuméban kedvezően fogadták és minden olyan simán ment, mint Firenzében, vagy Rómában ment volna. Triesztben azonban az előadást előbb el akarták olvasni, holott a tanárnak arról nem is volt kézirata. Majd annak tárgya után kérdezősködtek és kivonatot kértek belőle. Azután egész sor kérdést tettek és mindenféle nehézség keletkezett. Az eredmény az volt, hogy az előadás már előre is politikai eseménynyé fújódott föl és nagy zajt ütött. A tanárnak egy ártatlan búcsuszonettjét egyetlen újságban sem volt szabad lenyomtatni s igy azt több ezernyi példányban külön nyomták le és osztogatták. Villari tanár és szenátor, olasz exminiszter eme kijelentését nagyon helyes lenne Fiuméban közelebbről is megfigyelni azoknak a Szerencsétlen exaltádóknakk, akik a fiumei autonómia ürügye alatt hazafiatlan üzelmeket folytatnak s Fiume olasz lakosságát meglehetősen félrevezették. De jó lenne, ha az ottani hazafias olasz körök is bátorságot merítenének belőle arra, hogy a Kuscher-Zanella csoportnak jobbára nem is olasz születésű politikusait végre-valahára leszereljék. Utóvégre is komikus és nevetséges az, ha egyes fiumei Olasz urak olá Schreals akarnak lenni, mint Janga Villari, szorgalmasan a hozzátartozói, mint a barátai őt. Nagyon ráértek. Hordtak be neki vigasztalásul narancsot és szivarcsutkát. De ő igen vágyott már Pumi után is, aki mint kutya, a kórházlátogatásától el volt tiltva. A kocsis tehát egy nap bő köpenyben jelent meg a kórház portásánál s csak mikor már a lábadozó beteggel állt szemben, hajtotta kissé félre a köpeny teleernyegét. .— Ki van itt? Pumi vinnyogott óvatosan a hóna alatt. S a megrokkant borbélynak kimondhatatlan volt a gyönyörűsége. Mégis, a borbély lett hűtlen hármas, illetőleg, ha Pumit is számítjuk, négyes frigyükhöz. A kórház kertjében udvarolni kezdett egy lábadozó éltes özvagy asszonyságnak, aki éppen ügyes fiatal embert keresett további élettárául. Az Özvegynek volt egy kis korcsmaüzlete egy munkás barakban, azért volt szüksége férfira. A borbélyt tehát, teljes felgyógyulásuk után, magával vitte s korcsmáros urat csinált belőle. A régi barátok felkeresték őt uj hivatalában, de a hivataladó erélyes hölgy kiverte őket. Mert, úgy monda, nem tűri, hogy férje régi borhely czsíliberáival megint összeadja magát. A borbélytól az asszonyt három nap alatt elcsábította egy munkás. Amit a borbély látván, igen elkeseredett és megszökött régi híveihez. Azok megbocsátottak neki s megint együtt horgásztak vele. A nehéz harczolkodási napszámokat azonban a borbély többé nem birta. Immár csak közös mulatságaikban vehetett rénzt. Segített nekik elinni, amit ketten kerestek. Aztán a jövő fertályig tartó szabad idejükben pergő csigát hajtott velük együtt, kurta madzagostorokkal. A változatosság kedvéért néha biiczkéztek is, vagy kavicsokkal játszottak, lecsücsülve a városon túl futó országutak porába, mint a többi, náluknál húsz-harmincz évvel ifjabb gyermekek. Pumit persze mindenbe beavatták s bocsánatot kértek tőle, ha netán őt e kétlábuaknak igen mulatságos szórakozások untatják. Erős napszámok alkalmával Pumit a rokkant borbélyra bízták. Menjen vele sétálni, vigyázzon rá s estére legyenek mind a ketten ebben vagy abban a csapszékben. A nagy vigyázat daczára Pumit egy bús napon halálra gázolta egy őrülten száguldozó automobil. Ezért este a csapszékben a borbélyt két barátja félholtra páholta. Emiatt végre mégis csak belekerültek mindhárman a lapok törvényszéki rovatába. Sőt mind a négyen, mert Pináiról sok szó esett a végtárgyaláson. Hanem ez furcsa tárgyalás volt. Nem a két vádló, hanem az ügyésztől magánvádlóul előtérbe tolt súlyos testi sértett, a borbély vallotta magát bűnösnek. Ő megérdemelte az elpáholást,— monda — mert Pujniért csakugyan nagy kár. Ámbár arról ő nem tehet, hogy az a gyalázatos automobil olyan veszettül robogott. A magánvádló érzékeny önvádolása közben sírva fakadt. Sírt a két vádlott is. Amint a törvény urai mosolyogtak, a hallgatóság kacagott, a riporterek pedig tudósításaikban nagyot humorizáltak. Még élénkebb általános derültséget keltett, mikor az ítéletkihirdetés után a magánpanaszos fölebbezést jelentett be az iránt, hogy csukják őt is be a barátai mellé, mert nem tudja, mi lesz náluk nélkül két hónapon át ő belőle. Magam sem tudom, mi lett. Azt sem, hogy mi történt a két havi fogház után a másik kettővel. De bizonyosra veszem, hogy megint összeverődtek mind a hárman s megint iszákos, játékos, élhetetlen és ártatlan rongyos vén gyerekek módjára lődörögtek e nekik túlságosan komoly világban. Úgy gondolom, ismét szereztek negyedikül valami magukhoz méltó szegény züllött állatot, hogy egyesíthessék benne beczézgető szeretetüket. Tán holmi koszos macskát, melyet külvárosi palánkok tövében ölbe lehet venni s el lehet mosolyogva simogatni órákon át. Szemem elé nem kerültek többé. Eltűntek a nagyváros naptengerének iszapaljában. De amaz egyetlen bűnügyi végtárgyalásnak emlékezete, amelyen szerepeltek, lassanként foglalkoztatni kezdte képzelőtehetségemet. Kirajzolódott benne valószerű elevenséggel az az eljövendő utolsó és legfőbb végtárgyalás, amelyen e három szegény emberpára mind egyenlően vádlott leszen. E végtárgyaláson a hivatalból működő arkangyal közvádló nem képes ellenük magánvádlót is sorompóba állítani. Mert vájjon kinek mit vétettek ők önmagukon kívül ? És a lelkiismeretes túlvilági bűnnyomo-zat megakad velük. Mert kétségtelen ugyan. Hazánk tűzrendészeté. Irta báró Solymosy Ödön. E czim alatt vázolta Széchényi Viktor gróf »Az Újság« folyó évi augusztus 27-iki számában tűzrendészetünk jelen szervezetét és azon módokat, melyek annak elmaradott voltát modernebb színvonalra emelni hivatva volnának. Mindkét irányban igen találó az idézett jeles czikk, különösen a mennyiben a tűzoltóság szervezését tárgyalja, csak a megelőző tűzrendészetre nézve czélszerűnek látszik Széchényi Viktor gróf érdekes fejtegetését a következőkkel némileg kibővíteni. E tekintetben a czikkíró a tűzbiztos építkezés, vízszerzés stb. fontosságát hangsúlyozta ugyan, de a tűzveszélyes tárgyakra vonatkozó megelőző intézkedéseket csak mellékesen érintette, habár ezek is nagyon fontosak. Különösen a belterületre behordott szalmás gabona és takarmány a tűz keletkezésekor annak terjedését bőven előmozdítván, az nehezen oltható, s így sokszor nemcsak egész községek a lakosság összes terményével együtt a tűz martalékául esnek, hanem a szeles időben villámgyorsasággal terjedő nagy hőségnek sokszor nemcsak a háziállatok, hanem számos emberélet is áldozata lesz. Ily károk lehető elhárítása végett elrendelte a m. kir. belügyminiszter már az 1869. évi junius hó 17-én 3365. szám alatt kelt rendeletével, hogy a takarmány és termesztmények összehalmozása a házak közt lehetőleg korlátoltassék, s a községek azok tartására, mennyiben ez kivihető, inkább a községen kívül jelöljenek ki alkalmas helyeket, a cséplés és nyomtatás pedig lehetőleg szintén künn eszközöltessék. Az 1888. évi augusztus 12-én 53.888. szám alatti belügyminiszteri rendelet 6. §-a pedig a fentebbi intézkedéseket újabban a törvényhatóságok kötelességévé tette. Ezen — mint alább ki fogjuk mutatni — részben nagyon helytelen rendelet alapján megalkották a vármegyék is helytelen tüzrendészeti szabályrendeleteiket, igy p. o. Sopron vármegye is »tüzrendőri szabályrendeletét«, melynek 4. §-a szerinta községi képviselőtestületek tűzrendőri szabályrendeleteikben köteleztetnek gondoskodni arról, hogy takarmány-, termesztmény- és tüzelőfakészletnek a községen belüli összehalmozását meggátlandó, ezek részére úgy a cséplés és nyomtatás eszközlésére lehetőleg a községen kívül alkalmas helyek jelöltessenek ki stb.«. Ezen szabályrendelet 58. §-a idézi egyebek között — úgy látszik a végett, hogy a büntetőjogi szankczió súlyosabbá tétessék — a kihágásokról szóló 1879. évi XL. t.-cz. 141. és 142. §§-aiban foglalt rendelkezéseket is, mely előbbi szerint az, aki a tűzvész kiütésének vagy terjedésének meggátlása czéljából kiadott szabályokat megszegi, 300 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető. Széchenyi Viktor gróf szerint sajnos, hogy mindezen kormány- és megyei rendeletek számos egyéb kollégájának példáját követték és javarészt a feledés birodalmába vándoroltak. Ennek tulajdonítja ő azokat a visszás állapotokat, hogy az országban számos község van, — például Sopronmegyében is — ahol a szűk udvartéren közvetlenül a ház vagy az istálló mellett hatalmas kazlak állanak, a rendeletek és a kihágási büntető törvénykönyv rendelkezésének daczára. Ezen visszásságnak valódi oka azonban nem az, hogy a szabályokról megfeledkeztek, hanem ezek helytelensége, amelyet az alábbiakban kimutatunk. A szabályrendelet tiltja ugyan a takarmánynak a községekben való összehalmozását, de a negatív intézkedéssel szemben csak azt a pozitív rendelkezést tartalmazza, hogy lehetőleg a községen kívül alkalmas helyek jelöltessenek ki annak lerakására, s nem igazítja útba a községi képviselőtestületeket arra nézve, hogy azokat mily módon keressék és találják. S miután a viszonyok számos községben olyanok, hogy az illető alkalmas lakhelyek létesítése részben a talajalakzat, részben a birtokviszonyoknál fogva nehézségekbe ütközik, jutottunk oda, hogy ily helyeket csak ott jelöltek ki, ahol a nyomásos gazdálkodás még most is gyakorlatban van és a szalmás gabona, stb. egy helyen való összehordását könnyíti, mint pl. Somogy vármegye számos községében, vagy ahol maga a község, vagy az úrbéri közbirtokosság ily alkalmas területek tulajdonosa, mint pl. Moson, Pozsony, Nyitra és egyéb vármegyékben. Oly községekben azonban, a hol a nyomásos gazdálkodást nem űzik s a hol köztulajdont képező alkalmas hely nincsen, az elöljáróságok s velük egyetértve a felsőbb közigazgatási hatóságok úgy okoskodnak, hogy a közös lakhelyek létesítése náluk lehetetlen azért, mert fekvésüknél 3