Az Ujság, 1905. május/2 (3. évfolyam, 136-151. szám)

1905-05-16 / 136. szám

Kedd, május 16. AZ ÚJSÁG Önálló vámterület ostromlóit. Vigasztalja a gazdákat, hogy a koaliczió néhány szalma­­szálat tartogat számukra, ha majd fuldokolni fognak. Az érvekre, a­miket Tisza István gróf, Matlekovits, Mah­omes, Bartal Béla, Ottlyk felhoztak a koaliczió gazdasági rög­eszméje ellen, Apponyi Albert gróf egy szót sem veszteget. Minek is? Az érvek unalma­sak, a tapsolni vágyó koalicziósnak tréfák kellenek, vagy patetikus kijelentések. Ily kijelentésekkel akarja elütni Apponyi Dániel Ernőnek azt a szemrehányását is, hogy a koaliczió nem tud kormányt alakítani. Nem tud, — úgymond— — mert nem akarja föl­áldozni meggyőződését. Sok hibája van ennek a kijelentésnek. Először is az, hogy a koalíc­ió tagjai már­is sokat feláldoztak meggyőződésükből. A má­sodik és még nagyobb az, hogy parlamentáris országban az ellenzéknek csak oly elvekkel szabad a választási harczba mennie, a­melyek­nek alapján el is vállalhatja­ a felelős kormány­zást. Ha harczot vívott oly alaptörvény ellen, a­melynek megváltoztatása, vagy csak félre­magyarázása is az egész alkotmányt felforga­tással fenyegeti, vétkezett a parlamentarizmus alapelve ellen. A parlamenti váltógazdaság csak ott állhat­ meg, a­hol bizonyos főbb pontokban a pártok egyetértenek. Angliában a tizennyolc­adik század elején a toryk nem juthattak kormányra, mert nem ismerték el az uralkodó dinasztiát. Ha egy magyar párt , fel akarja forgatni a hatvanhetes alapot, vagy azt oly felfogással akarja érvényesíteni, a­mely ellenkezik a Deákéval és Andrássy Gyuláéval, egyszerű parlamenti útón nem lép­het a régi kormány örökébe. Csak véres vagy nem véres forradalom útján érvényesítheti akaratát. Angliában a tankönyvek is hirdetik ez igazságot, mi azonban oly kevéssé vagyunk tisztában a parlamentarizmus alapfogalmaival, hogy Apponyi hamis pátosza kedvéért haj­landók vagyunk elfelejteni a parlamenti ellen­zék igazi kötelességeit! De a szónok néptribuni pátosza még rikí­tóbbá vált akkor, mikor a november tizen­­nyolc­adiki határozat következményeire tért. Szerinte a szabadelvű párt államcsínyre akarta alapítani hatalmának föntartását és mivel ki­sebbségben maradt, nem folytathatja tovább alkotmányos szerepét, így csak a gyűlölet paroxizmusa beszélhet. A november tizennyol­­c­adiki határozat nem volt államcsíny. Az éveken át dúló obstrukc­ió vakmerő merény­let volt az alkotmány ellen. Az a kísérlett, emlékirataira, melyekben le van írva, hogyan utazik hitvány parasztszekéren, beteg gyer­mekével a nyomorult komédiás­ család, s hogyan haldoklik a hóviharban a nyomorult kis­gyerek, a­kinek jobb lett volna nem szü­letnie? . . . Azok tán a legboldogabbak, a­kik korán elvégezik . . . Nagy ritkaság, hogy más pályára térjen valamelyik. Még a jelesebb színészek sorában is nagy ritkán fordul elő, hogy valamelyikük pályát cserél. Ügyvéd, bíró, királyi ügyész, sőt kereskedő is akad, de száz közül egy talán. A­ki megkóstolta a festett világ bűvös nyomorúságát, az nem tudja azt elhagyni, csak a legritkább esetben. Igaz, hogy a nyomorúság sok mindenre rákényszerítette őket. Az egyik — magára maradván egy dunamenti városkában­­— orosz nyelvmesternek csapott fel. Egy valahonnét előrántott orosz grammatika első pár lapjáról prelegált a diákoknak egy órán át. Másnap már elfelejtette, mit tanított előtte való nap. E­l is kelt az egyik diákgyerek, az eszesebb­­jéből való, s ráczáfolt a rögtönzött nyelv­mesterre. — Tegnap ezt másképp tetszett mon­dani, tanár úr!.. . — Igen? No hát, ha maga jobban tudja, hát tanítson maga! ... És zsebében az előre fölszedett tandíjak­kal leballagott a hajóállomásra s mint egy második szent Pál, otthagyta a maga­m oroszait. Az én Guszti bajtársam órát is reparált. Egy ebéd fejében vállalkozott a régen álló gépezet megigazítására. Nézegeti, vizsgálgatja a mozdulatlan masinát, végre felderül az arcza, mely annak megtörésére irányult, még ha a formákba ütközött is, nem volt jog­talan. A jogtalanságot — ha nincs más mód — le szabad győzni szabálytalanul is, így győz­ték le mindenütt a világon. Az alkotmányos­ság mintaállamában is így győzték le az obstrukc­iót. A szabadelvű párt nem sértett törvényt, csak a többség akaratának parla­menti elvét akarta diadalra juttatni szabály­talanul azért, mert egy alkotmányt tipró ellen­zék lehetetlenné tette a szabályos érvényesítés minden módját. Czélszerű volt-e az intézke­dés, más kérdés, de ha csupán alkotmányjogi szempontból hasonlítjuk össze a november tizennyolc­at az éveken át dúló obstrukc­ió­­val, el kell ismernie mindenkinek, hogy az elsőt a parlamentarizmus tisztelete, a máso­dikat pedig a parlamentarizmus elveinek láb­bal tiprása jellemzi. Mivel a közvélemény a jogtipró obstrukc­ió mellett döntött, abból csak az következik, hogy lássák az urak, mit tehetnek az országért s lássa a közvélemény is, hogy kiket választott vezérekül. De más következménye ennek nem lehet se tényleg, se jogilag. Vagy talán meg akarja fosztani az új többség a szabadelvűpártiakat a képviselői jogoktól? Ki­ tudja? Különben képzeljük el, hogy a szabadelvű­párt győzött volna. Vájjon elismerte volna-e a koalíczió a többség jogát? Nem folytatta volna-e tovább is az államcsínyt? Az állam­csínyből élt eddig a koalíczió, ezen nőtt nagyra s most, hogy kényelmetlenné vált reá nézve a múlt emléke, az államcsíny ódiumát a szabadelvű pártra hárítja. Azt mondja Apponyi, hogy a november tizennyolc­adikát ellenző és helyeslő hatvanhetesek közt fenforog az im­­pedimentum publicae honestatis. És ki mondja ezt? Ugyanaz az államférfin, a­ki most egy párton van az obstrukc­ió vezetőivel, pe­dig csak egy-két éve, hogy maga is küz­dött az obstrukczió ellen, természetesen a meggyőződésnek épp azzal a hiányosságával, mint a melylyel most menydörög az állítóla­gos államcsíny ellen. Szomorú honestas publica az, a mely Apponyi őrizetére van bízva. Felejti a gróf, hogy a november tizen­nyolczadikát ellenző hatvanhetesek közt né­melyek 1898-ban az »erőszakos jogtiprást az obstrukczió ellen államférfii kötelességnek« hirdették. Úgy látszik, hogy az Apponyi-féle honestas publica csak akkor gátol, ha a poli­tikai siker van e gátlás átérzéséhez kötve. Ha nem, akkor szégyelje magát a honostás. Nagyur ilyenkor nem törődik vele. Nagyur — Ki van ez a jószág fáradva, kérem alássan. Olyan ám ez is, mint az ember. Ha kimerült, pihenni vágyik. Tessék csak nyu­godni hagyni holnap reggelig. Én majd meg­­kenegetem. Azzal megebédelvén, utna­k eredt. De a gazda másnap utolérte a szomszéd falu korcsmájában. — Ifjuram, még mindig áll ám az óra! Guszti égi nyugalommal felel: — Mert még bizonyosan nem pihente ki magát . . . Fizetség helyett aztán ilyenkor van ütleg is, ha idejekorán el nem eblábolnak. A sorok­sári komédia hírét harmincz esztendeig me­sélték s csak annyit kellett Soroksáron kiál­tani ezelőtt negyven esztendővel, hogy,, Mi­kor lesz megint komédia? ... s úgy megdo­bálták, hogy arról koldult. A históriája pedig az volt a dolognak, hogy egy pár vidám ri­­pacs a maga kockadirektorával bevetődött a szekerén a faluba s tojást, kolbászt, mit össze­szedvén, alkonyatra előadást doboltatott ki. Eljővén a szürkület, fölczihelődtek a sze­kérre, melyben a belépti dij­ak már jó mé­lyen el voltak rejtve, s a legfürgébb lábú fölment a faluháza padlására s annak tág ablakán keresztül mutogatott nem éppen épületes képeket a falubelieknek. Egy darabig csak nézték, csak bámulták, végre a félhomályban rájöttek, hogy micsoda pofákat mutogat nekik az átkozott? De mire azok fostélyra kaptak, már a szekér társulatostul, koczástul túl volt ungon, berken... De nem ajánlom, hogy abban a faluban komédiát hirdessen valaki!­ó-konzervatívból lesz ultra-nemzeti, lesz kon­zervatív hatvanhetes és azután függetlenségi. A honestas publica csak a kisebb exiszten­­cziákat gátolja. Ily felfogás alapján nem csodáljuk, hogy a szónok tagadja a szabadelvű párt jogosult­ságát, mert nincs értelme oly ellenzéknek, mely a nemzeti ügyben kevesebbet követel, mint a kormány. Ez csak gyengíti a nemzeti ügyet. Oh, szent frazeológiája a jó retorikai iskoláknak! Mit nem hisz el a jámbor hall­gató, ha titeket jól alkalmazunk. Az a kér­dés, mi az a »nemzeti ügy«? Deák műve a nemzeti ügy diadala; a­ki azt fenn akarja tar­tani, a nemzeti ügyért harczol; a­ki azt gyengíti vagy félremagyarázza, a nemzet ellen vét, bármily rikító nemzeti szinti köpenyeget visel. Ha a koalíczió a kormányra jutva, becsületesen elfogadja Deák alkotását, ez ellen a szabadelvű pártnak nem lesz egy szava sem, legfeljebb csak arra fog vigyázni, hogy a furcsa szentek, a­kik egész politikai tőké­jüket Deák művének gyöngítése árán szerez­ték meg, mint használják fel azt a hatalmat, melyre épp e sokat ostromolt alkotás nél­kül sohasem juthattak volna. De akár kor­mányon van a szabadelvű párt, akár az ellen­zéken, sohasem fogja elismerni, hogy a magyar vezényszó kivívása a nemzetnek legfőbb s majdnem egyedüli érdeke. Sőt váltig hirdetni fogja, a­mit Deáktól tanult, hogy a magyar politikának legalább húsz, vagy huszonöt oly sarkalatos kérdése van, melynek megoldása sokkal teljesebb mértékben erősíti a nemzeti­séget, mint a magyar vezényszó. Nem is említve azt, hogy a magyar állam jövője érdekében mennyire kívánatos elmellőzni min­dent, a­mi a nemzetet összeütközésbe hoz­hatja alkotmányos királyával. Mikor Apponyi az ő kedves gyermeké­nek, a koalicziós feliratnak védelmére tér át, elismeri, hogy a koaliczió alkotórészei nem egyeztek meg közös kormányzati programai­ban. A­mi más szóval annyit tesz, hogy a magyar politika nagy feladatairól nincs igazi mondanivalójuk. Egyben azonban megegyez­­tek. Védeni akarták a magyar alkotmányt — az alkotmányfelforgató törekvések ellen. Hol vannak azok? 1867 óta a magyar alkotmány akadálytalanul működött, csak egy törekvés mutatkozott, a­mely végveszedelemmel fenye­gette. Ez a törekvés Apponyi mostani híveinek obstrukcziója volt. Jóhiszeműek voltak-e, vagy nem, az lényegtelen kérdés alkotmányjogilag. A­kik a kisebbség erőszakos uralmát akarták rendszeresíteni, az alkotmány ellen törtek és Apponyi most mégis az ő segítségükkel siet az alkotmány védelmére. Azt mondja Apponyi, hogy a hatvanhetes osztrák törvény a biro­dalmi egység álláspontján alapszik, a­mely Magyarországot csak tartománynak tekinti. Mikor érvényesítették így azt a törvényt? Miben gátolta Ausztria Magyarország függet­len fejlődését 1867 óta ? Irigységgel és csodá­lattal nézte a világ Magyarország fejlődését és Apponyi most egyszerre arra ébred, hogy Ausz­triának provincziája voltunk. Van ebben csak egy szemernyi őszinteség is? Apponyi azt mondja,hogy most véget kell vetni a kétértelmű­ség uralmának. Eddig csak névleg voltunk füg­getlenek, most úgy rendezzük az intézménye­ket, hogy valóban azokká legyünk. A sza­badelvű párt sohasem mozgott közjogi kétér­telműségek közt. Becsületesen végrehajtotta az 1867-es törvényt, mely jobban és tökélete­sebben biztosítja az ország függetlenségét, mint az 1848-iki törvények s a melynél job­bat és tökéletesebbet Apponyi sohasem fog kitalálni, még ha Olay Lajos barátjának ösz­­szes frázisait felveszi is szótárába. Kétér­telműségekben eddig leginkább Apponyi Albert mozgott. Ő eddig híve volt hatvanhétnek állítólag, de a fejlesztés czimén tágítani akart rajta, mert hát ez népszerű dolog volt és mert valaki ott fennt, a­ki Apponyinak nem nagy bámulója, nem szívesen hallotta ezt a »fej­lesztést«. Most Apponyi a maga egész múlt­jának kétértelműségét a szabadelvű pártra akarja varrni. De a kétértelműségből most se tud kibújni. Maga mondja, hogy a függetlenségi párt rááll a hatvanhetes alájira, de c­sak abban a reményben, hogy a perszonál­uniót ki fogja vívni. Hiszszük, hogy a disszidens urak e kijelentés alatt kényelmetlenül érez- 3

Next