Az Ujság, 1905. május/2 (3. évfolyam, 136-151. szám)
1905-05-16 / 136. szám
Kedd, május 16. AZ ÚJSÁG Önálló vámterület ostromlóit. Vigasztalja a gazdákat, hogy a koaliczió néhány szalmaszálat tartogat számukra, ha majd fuldokolni fognak. Az érvekre, amiket Tisza István gróf, Matlekovits, Mahomes, Bartal Béla, Ottlyk felhoztak a koaliczió gazdasági rögeszméje ellen, Apponyi Albert gróf egy szót sem veszteget. Minek is? Az érvek unalmasak, a tapsolni vágyó koalicziósnak tréfák kellenek, vagy patetikus kijelentések. Ily kijelentésekkel akarja elütni Apponyi Dániel Ernőnek azt a szemrehányását is, hogy a koaliczió nem tud kormányt alakítani. Nem tud, — úgymond— — mert nem akarja föláldozni meggyőződését. Sok hibája van ennek a kijelentésnek. Először is az, hogy a koalíció tagjai máris sokat feláldoztak meggyőződésükből. A második és még nagyobb az, hogy parlamentáris országban az ellenzéknek csak oly elvekkel szabad a választási harczba mennie, amelyeknek alapján el is vállalhatja a felelős kormányzást. Ha harczot vívott oly alaptörvény ellen, amelynek megváltoztatása, vagy csak félremagyarázása is az egész alkotmányt felforgatással fenyegeti, vétkezett a parlamentarizmus alapelve ellen. A parlamenti váltógazdaság csak ott állhat meg, ahol bizonyos főbb pontokban a pártok egyetértenek. Angliában a tizennyolcadik század elején a toryk nem juthattak kormányra, mert nem ismerték el az uralkodó dinasztiát. Ha egy magyar párt , fel akarja forgatni a hatvanhetes alapot, vagy azt oly felfogással akarja érvényesíteni, amely ellenkezik a Deákéval és Andrássy Gyuláéval, egyszerű parlamenti útón nem léphet a régi kormány örökébe. Csak véres vagy nem véres forradalom útján érvényesítheti akaratát. Angliában a tankönyvek is hirdetik ez igazságot, mi azonban oly kevéssé vagyunk tisztában a parlamentarizmus alapfogalmaival, hogy Apponyi hamis pátosza kedvéért hajlandók vagyunk elfelejteni a parlamenti ellenzék igazi kötelességeit! De a szónok néptribuni pátosza még rikítóbbá vált akkor, mikor a november tizennyolcadiki határozat következményeire tért. Szerinte a szabadelvű párt államcsínyre akarta alapítani hatalmának föntartását és mivel kisebbségben maradt, nem folytathatja tovább alkotmányos szerepét, így csak a gyűlölet paroxizmusa beszélhet. A november tizennyolcadiki határozat nem volt államcsíny. Az éveken át dúló obstrukció vakmerő merénylet volt az alkotmány ellen. Az a kísérlett, emlékirataira, melyekben le van írva, hogyan utazik hitvány parasztszekéren, beteg gyermekével a nyomorult komédiás család, s hogyan haldoklik a hóviharban a nyomorult kisgyerek, akinek jobb lett volna nem születnie? . . . Azok tán a legboldogabbak, akik korán elvégezik . . . Nagy ritkaság, hogy más pályára térjen valamelyik. Még a jelesebb színészek sorában is nagy ritkán fordul elő, hogy valamelyikük pályát cserél. Ügyvéd, bíró, királyi ügyész, sőt kereskedő is akad, de száz közül egy talán. Aki megkóstolta a festett világ bűvös nyomorúságát, az nem tudja azt elhagyni, csak a legritkább esetben. Igaz, hogy a nyomorúság sok mindenre rákényszerítette őket. Az egyik — magára maradván egy dunamenti városkában— orosz nyelvmesternek csapott fel. Egy valahonnét előrántott orosz grammatika első pár lapjáról prelegált a diákoknak egy órán át. Másnap már elfelejtette, mit tanított előtte való nap. El is kelt az egyik diákgyerek, az eszesebbjéből való, s ráczáfolt a rögtönzött nyelvmesterre. — Tegnap ezt másképp tetszett mondani, tanár úr!.. . — Igen? No hát, ha maga jobban tudja, hát tanítson maga! ... És zsebében az előre fölszedett tandíjakkal leballagott a hajóállomásra s mint egy második szent Pál, otthagyta a magam oroszait. Az én Guszti bajtársam órát is reparált. Egy ebéd fejében vállalkozott a régen álló gépezet megigazítására. Nézegeti, vizsgálgatja a mozdulatlan masinát, végre felderül az arcza, mely annak megtörésére irányult, még ha a formákba ütközött is, nem volt jogtalan. A jogtalanságot — ha nincs más mód — le szabad győzni szabálytalanul is, így győzték le mindenütt a világon. Az alkotmányosság mintaállamában is így győzték le az obstrukciót. A szabadelvű párt nem sértett törvényt, csak a többség akaratának parlamenti elvét akarta diadalra juttatni szabálytalanul azért, mert egy alkotmányt tipró ellenzék lehetetlenné tette a szabályos érvényesítés minden módját. Czélszerű volt-e az intézkedés, más kérdés, de ha csupán alkotmányjogi szempontból hasonlítjuk össze a november tizennyolcat az éveken át dúló obstrukcióval, el kell ismernie mindenkinek, hogy az elsőt a parlamentarizmus tisztelete, a másodikat pedig a parlamentarizmus elveinek lábbal tiprása jellemzi. Mivel a közvélemény a jogtipró obstrukció mellett döntött, abból csak az következik, hogy lássák az urak, mit tehetnek az országért s lássa a közvélemény is, hogy kiket választott vezérekül. De más következménye ennek nem lehet se tényleg, se jogilag. Vagy talán meg akarja fosztani az új többség a szabadelvűpártiakat a képviselői jogoktól? Ki tudja? Különben képzeljük el, hogy a szabadelvűpárt győzött volna. Vájjon elismerte volna-e a koalíczió a többség jogát? Nem folytatta volna-e tovább is az államcsínyt? Az államcsínyből élt eddig a koalíczió, ezen nőtt nagyra s most, hogy kényelmetlenné vált reá nézve a múlt emléke, az államcsíny ódiumát a szabadelvű pártra hárítja. Azt mondja Apponyi, hogy a november tizennyolcadikát ellenző és helyeslő hatvanhetesek közt fenforog az impedimentum publicae honestatis. És ki mondja ezt? Ugyanaz az államférfin, aki most egy párton van az obstrukció vezetőivel, pedig csak egy-két éve, hogy maga is küzdött az obstrukczió ellen, természetesen a meggyőződésnek épp azzal a hiányosságával, mint a melylyel most menydörög az állítólagos államcsíny ellen. Szomorú honestas publica az, a mely Apponyi őrizetére van bízva. Felejti a gróf, hogy a november tizennyolczadikát ellenző hatvanhetesek közt némelyek 1898-ban az »erőszakos jogtiprást az obstrukczió ellen államférfii kötelességnek« hirdették. Úgy látszik, hogy az Apponyi-féle honestas publica csak akkor gátol, ha a politikai siker van e gátlás átérzéséhez kötve. Ha nem, akkor szégyelje magát a honostás. Nagyur ilyenkor nem törődik vele. Nagyur — Ki van ez a jószág fáradva, kérem alássan. Olyan ám ez is, mint az ember. Ha kimerült, pihenni vágyik. Tessék csak nyugodni hagyni holnap reggelig. Én majd megkenegetem. Azzal megebédelvén, utnak eredt. De a gazda másnap utolérte a szomszéd falu korcsmájában. — Ifjuram, még mindig áll ám az óra! Guszti égi nyugalommal felel: — Mert még bizonyosan nem pihente ki magát . . . Fizetség helyett aztán ilyenkor van ütleg is, ha idejekorán el nem eblábolnak. A soroksári komédia hírét harmincz esztendeig mesélték s csak annyit kellett Soroksáron kiáltani ezelőtt negyven esztendővel, hogy,, Mikor lesz megint komédia? ... s úgy megdobálták, hogy arról koldult. A históriája pedig az volt a dolognak, hogy egy pár vidám ripacs a maga kockadirektorával bevetődött a szekerén a faluba s tojást, kolbászt, mit összeszedvén, alkonyatra előadást doboltatott ki. Eljővén a szürkület, fölczihelődtek a szekérre, melyben a belépti dijak már jó mélyen el voltak rejtve, s a legfürgébb lábú fölment a faluháza padlására s annak tág ablakán keresztül mutogatott nem éppen épületes képeket a falubelieknek. Egy darabig csak nézték, csak bámulták, végre a félhomályban rájöttek, hogy micsoda pofákat mutogat nekik az átkozott? De mire azok fostélyra kaptak, már a szekér társulatostul, koczástul túl volt ungon, berken... De nem ajánlom, hogy abban a faluban komédiát hirdessen valaki!ó-konzervatívból lesz ultra-nemzeti, lesz konzervatív hatvanhetes és azután függetlenségi. A honestas publica csak a kisebb exisztencziákat gátolja. Ily felfogás alapján nem csodáljuk, hogy a szónok tagadja a szabadelvű párt jogosultságát, mert nincs értelme oly ellenzéknek, mely a nemzeti ügyben kevesebbet követel, mint a kormány. Ez csak gyengíti a nemzeti ügyet. Oh, szent frazeológiája a jó retorikai iskoláknak! Mit nem hisz el a jámbor hallgató, ha titeket jól alkalmazunk. Az a kérdés, mi az a »nemzeti ügy«? Deák műve a nemzeti ügy diadala; aki azt fenn akarja tartani, a nemzeti ügyért harczol; aki azt gyengíti vagy félremagyarázza, a nemzet ellen vét, bármily rikító nemzeti szinti köpenyeget visel. Ha a koalíczió a kormányra jutva, becsületesen elfogadja Deák alkotását, ez ellen a szabadelvű pártnak nem lesz egy szava sem, legfeljebb csak arra fog vigyázni, hogy a furcsa szentek, akik egész politikai tőkéjüket Deák művének gyöngítése árán szerezték meg, mint használják fel azt a hatalmat, melyre épp e sokat ostromolt alkotás nélkül sohasem juthattak volna. De akár kormányon van a szabadelvű párt, akár az ellenzéken, sohasem fogja elismerni, hogy a magyar vezényszó kivívása a nemzetnek legfőbb s majdnem egyedüli érdeke. Sőt váltig hirdetni fogja, amit Deáktól tanult, hogy a magyar politikának legalább húsz, vagy huszonöt oly sarkalatos kérdése van, melynek megoldása sokkal teljesebb mértékben erősíti a nemzetiséget, mint a magyar vezényszó. Nem is említve azt, hogy a magyar állam jövője érdekében mennyire kívánatos elmellőzni mindent, ami a nemzetet összeütközésbe hozhatja alkotmányos királyával. Mikor Apponyi az ő kedves gyermekének, a koalicziós feliratnak védelmére tér át, elismeri, hogy a koaliczió alkotórészei nem egyeztek meg közös kormányzati programaiban. Ami más szóval annyit tesz, hogy a magyar politika nagy feladatairól nincs igazi mondanivalójuk. Egyben azonban megegyeztek. Védeni akarták a magyar alkotmányt — az alkotmányfelforgató törekvések ellen. Hol vannak azok? 1867 óta a magyar alkotmány akadálytalanul működött, csak egy törekvés mutatkozott, amely végveszedelemmel fenyegette. Ez a törekvés Apponyi mostani híveinek obstrukcziója volt. Jóhiszeműek voltak-e, vagy nem, az lényegtelen kérdés alkotmányjogilag. Akik a kisebbség erőszakos uralmát akarták rendszeresíteni, az alkotmány ellen törtek és Apponyi most mégis az ő segítségükkel siet az alkotmány védelmére. Azt mondja Apponyi, hogy a hatvanhetes osztrák törvény a birodalmi egység álláspontján alapszik, amely Magyarországot csak tartománynak tekinti. Mikor érvényesítették így azt a törvényt? Miben gátolta Ausztria Magyarország független fejlődését 1867 óta ? Irigységgel és csodálattal nézte a világ Magyarország fejlődését és Apponyi most egyszerre arra ébred, hogy Ausztriának provincziája voltunk. Van ebben csak egy szemernyi őszinteség is? Apponyi azt mondja,hogy most véget kell vetni a kétértelműség uralmának. Eddig csak névleg voltunk függetlenek, most úgy rendezzük az intézményeket, hogy valóban azokká legyünk. A szabadelvű párt sohasem mozgott közjogi kétértelműségek közt. Becsületesen végrehajtotta az 1867-es törvényt, mely jobban és tökéletesebben biztosítja az ország függetlenségét, mint az 1848-iki törvények s a melynél jobbat és tökéletesebbet Apponyi sohasem fog kitalálni, még ha Olay Lajos barátjának öszszes frázisait felveszi is szótárába. Kétértelműségekben eddig leginkább Apponyi Albert mozgott. Ő eddig híve volt hatvanhétnek állítólag, de a fejlesztés czimén tágítani akart rajta, mert hát ez népszerű dolog volt és mert valaki ott fennt, aki Apponyinak nem nagy bámulója, nem szívesen hallotta ezt a »fejlesztést«. Most Apponyi a maga egész múltjának kétértelműségét a szabadelvű pártra akarja varrni. De a kétértelműségből most se tud kibújni. Maga mondja, hogy a függetlenségi párt rááll a hatvanhetes alájira, de csak abban a reményben, hogy a perszonáluniót ki fogja vívni. Hiszszük, hogy a disszidens urak e kijelentés alatt kényelmetlenül érez- 3