Az Ujság, 1905. október/1 (3. évfolyam, 273-287. szám)

1905-10-01 / 273. szám

n foglalkoztunk a közös ügyeknek osztrá­kokat illető részével. Mi is a magunk rendezett parlamenti viszonyainak erőt és öntudatot adó felsőbbségével vetet­tük föl a kérdést, miben, miben nem leszünk hajlandók a mi érdekeinket az osztrák obstrukc­iónak kiszolgáltatni. Nálunk is kiadódott a jelszó, hogy az osztrák bajokból nekünk hasznot kell húznunk és különösen Kossuth Ferencz gondviselésszerű­ alkalomnak mondotta az akkori osztrák bajokat a magyar gazdasági önállóság megszerzésére. Akkor mi roppant nagykorúak voltunk, be­széltünk a monarchia súlypontjáról, — erről viszont Bánffy miniszterelnök áb­rándozott sokat— mely Magyarországra került át s melyet itthon is kell tartani, mert Ausztria a végső elzüllés felé éle­síti ki a maga nyelvi viszályát, s Magyar­­országnak gondoskodnia kell róla, hogy ebből a bajból őt semmi se érje, sőt ellenkezőleg. Sorra vettük mi is azokat a kérdé­seket, mikkel most Ausztria foglalkozik egyoldalúan, szinte deposszedálva Magyar­­országot. Volt konczeptusunk — Szék­ alatt — arról is, hogy miként rendezzük a közös költségek ügyét, ha Ausztria nem állít delegácziót, s nálunk volt szó arról, hogy a mi kompetenciája a bizottságnak van, eo ipso megvan az országgyűlésnek, mely a bizottságot de­legálja. Pitreich és Burián a magyar képviselőházban feleljenek a hozzájuk intézett kérdésekre és a két állam költ­ségvetéséről egyedül Magyarország dönt­sön. Micsoda diadal — úgy éreztük akkor — a megvalósított gesammt­­monarchie, csakhogy ez a monarchia tisztára magyar! A magyar képviselő­­ház megszabja a közös költségvetést, a magyar állam fizeti a maga kvótarészét, a többi ipso facto ki van vetve Ausz­triára. Magyarország, ragaszkodik a kö­zösséghez, egyben diktátora a monarchiá­nak. S mindez csak azért, mert az osz­trákok politikailag éretlenek s nemzeti­ségi viszályuktól a beszámithatatlanságig elvakulnak.­­ És legyünk őszinték és valljuk be­­lseidben Bánk mondott, a császárnak véleményt arról­,hogy­ az­ osztrák alkot­mányt felfüggeszsze-e, vagy sem, Széll Kálmán beleszólt azokba a­­ tervekbe, mik a Reichsrath munkaképességére nézve fölmerültek. Természetes, mert a rendezett viszonyok megadták nekünk az erőt ahhoz, hogy világos jogc­im nélkül is beleavatkozzunk magyar szem­pontból az osztrák ügyekbe. Az osztrákok ezt épp oly kevéssé nézzék jó szemmel, a­hogy mi sem néztük jó szemmel a megfordított helyzetben, hogy az osztrák Reichsrath pertraktálja a magyar válság kérdéseit s még a magyar általános választójogról is ott folynak a viták. Nem nyugszunk bele és nem sza­bad soha belenyugodni e ténybe,­ de meg kell értenünk a magunk érdekében, hogy ezt a tényt az erőviszonyoknak rová­sunkra történt megváltozása okozta. Ma Ausztria a bölcs és rendezett viszonyok között élő ország, melytől adót és ka­tonát s minden egyéb kötelezettség telje­sítését lehet várni, s Magyarország a bajok forrása, az éretlen, a munkára kép­telen, a nyelvi aspiráczióiba bele­­vakuló ország. Ma oda át van a súly­pont s odaát vannak a bölcsek, a kik kihasználják a maguk hazája lábára a, mi lehetetlen helyzetünket. Ma ott vannak a bábák, a­kik­ azonban nem hajlandók a fürdőt gyermekestül önteni ki, hanem fait accompli-kat akarnak teremteni, me­lyek ellen az újból erőre kapó és kon­szolidálódó Magyarország már ne tehessen semmit. Ezért készíthetik osztrák taná­csosok a magyar 3. pontokat s a ma­gyaroknak odáig kell lenni a boldog­ságtól, ha e pontokból valamit, vagy valamicskét vissza tudnak magyaráz­tatni. A mi embereink mindig a jogra mu­tványt a hálóból, a­mi ugyancsak nem ment könnyen, m­ajd maga mögé ültette a fehér csacsijára és megindult vele a tanyája felé. Százat nem lépett még a csacsi, midőn a leány egyszerre hangosan elkaczagta magát az öreg háta mögött. — Neked most nevető kedved van ? — kérdezte a dervis. —• Hogyne volna, — kaczagta a leány — ha elgondolom, hogyan mérgelődik most odú­jában a vén pók. A dervis korholókig csóválta a nagy tur­bánját. — Adj inkább hálát Allahinak, hogy meg­mentett a veszedelemből. — Ki az az Allah ? — kérdezte a leány. A fehér dervis hátán hideg borzongás fu­tott végig. De aztán szelíden és szomorúan mondta : — Ő a kalifák kalifája. Az erdők, a he­gyek, a vizek és a felhők az ő parancsának engedelmeskednek. — Szép Allah ? — kérdezte a vörös leány. — Ő a legtökéletesebb, tehát a legszebb is. Jó ideig csendben haladtak tovább, aztán újból megszólalt a fehér dervis. — Mi a te neved, leány ? — Nekem nincs nevem. —­ Mióta élsz itt az erdőben ? — Tegnap éjfél óta. Tegnap éjfélkor tud­tam meg, hogy a világon vagyok, úgy volt, mintha mély álomból ébrednék fel . . . A hold sütött és én egy nagy rózsa kelyhében ültem. A fák alatt, az erdőben, nagy csapatokban állottak a szarvasok és mind engem néztek. Én pedig nagyon megörültem, hogy a­­világra jöttem, mert a világ nagyon szép. A fehér dervis most már tudta, hogy afféle tatnak és számba se veszik az erőt, mely­nek nyomatéka nélkül e jog a másik félnek erényeire van bízva. A törvény, ha idegent akar kötni, csak kell hatalmi nyomaték mellett ad garanciáik a jog­nak. A magyar válság egész folyamata pedig következetesen ezt a hatalmi nyomatékot gyöngíti, elveszi állami életünknek a megbízhatóságát, fogyasztja anyagi erőnket, hitelünket, megbénítja a kormányt, tehetetlenné teszi a tör­vényhozást, rombadönti az állam és a korona tekintélyét. A­míg Magyarország gyönge, addig osztrák politikusok fognak nekünk diktálni, nyíltan a par­lementjük­ben s talán még nyíltabban a­­ magyar király színe előtt. Tegnap még­ egy értelem és akarat hatotta át az egész országot. A tiltakozás, mely a szombati audienczián történtek ellen kell, tiltakozás volt az osztrák beavatkozás ellen. Ki tudatosan, ki ön­­tudatlanul átlátta, hogy a válság összes veszedelmei ebben a bajban kulminálnak s az osztrák előnyomulást az ország egész erejével vissza kell szorítani. Ma a nagy nemzeti feladatból már a koaliczió kicsi tőkéje lett. Ma már nem az osztrák ellen, hanem a koaliczió mellé állítják talpra a közvéleményt. Pedig _a_koaliczió magasztalásá­val az ország nem lesz erő­sebb s egy fáklyásmenet még nem bénitja meg az osztrákot. Az idegenek beavat­kozását mindenképpen lehetetlenné kell tenni, de csak egy mód van rá: ha kellő erőt és képességet szerzünk arra, hogy a magunk ügyeit magunk végezzük. A koalíc­ió eddig nagy volt az ország­­erőinek és képességeinek a leszerelésé­ben, ideje volna már, hogy végre mutassa meg hivatottságát az erőgyűjtésre és az országot immunizálja a veszedelem ellen, hogy a­mikor a nemzeti mozgalom a leg­erősebb, akkor lássa maga fölött urnak az idegeneket. rémület megdermesztette volna a fákat és bokrokat. Az öreg ekkor sietve megnyergelte fehér csacsiját, felkapott a hátára és vágtatva sietett a rózsák völgye felé, hogy a fehér kaftánja csak úgy csattogott utána. Mert a kilenczedik szura harmincnegyedik áj­áj­a azt mondja: ha kiált a felebarátod, akkor ne tömj agya­got a füledbe. Lenn, a völgy méhében, rettenetes dolgot látott ... A keskeny sziklakatlanban óriás rózsafák nőtt­ek, akkorák, mint a száz­esztendős datolyapálma. A fák teli voltak tá­nyérnyi rózsákkal és a sziklákon is virágzó futóindák kúsztak föl. A napfény rózsaszínű volt az illatos rengetegben. Az egész völgyet karvastagságú selyemkötelekből font pókháló rekesztette el. A hálóban egy szép fiatal leány függött. Allah bocsássa meg a bűnömet, de már csak megmondom, hogy a boldogtalan egészen mezítelen volt. A haja pedig, mely fel­csapó lángnyelvrekként feszült szét a hálóban, tikvörös völk A leány kétségbeesetten vergő­dött és sikoltozott a hálóban. Volt is rá oka, mert a háló feszítő kötelén a legförtelmesebb pók ült, melyet valaha láttak. Majd akkora volt, mint a vadkan. A teste sárgásbarna pet­­­tyes volt, mint a kígyóé, a lába szőrös, mint a medvebocsé, az alattomos zöld szeme meg úgy világított a homályban, mint a távoli Gange­­szen járó hajó éjjeli lámpása. A­ fehér dervis nem ijedt meg a szörnye­tegtől. Allah nevét kiáltotta és usgye ! — a husángjával nekivágott a póknak. Az nem várta be az ütést, hanem esze nélkül beira­modott a sziklaodújába. Mert az örök idők óta élőnek neve megfélemlíti a gonoszokat. Az öreg aztán kiszabadította a vörös erdei vad leánynyal van dolga. Hajdanában, mielőtt még a próféta világító szövétneket gyúj­tott volna a pogányság éjszakájában, nagy* csapatokban bomlottak az erdőkben. Ujabban azonban már csak elvétve találkozik egy-egy. — Szegény gyermek, — szólt a dervis — mit tudsz te a világról ? Mondom neked : ez a világ nagyon fut. De van egy másik, egy szebb világ, ott a piros felhők fölött, az nagyon szép. Az Allah világa az. — Ha így van, — mondta a leány — akkor veled megyek és te mutasd meg nekem Allaht. Hazaérve, a fehér dervis felruházta a vö­röshaj­ú leányt egy ócska kaftánjával, azután leültette maga elé a szőnyegre és az alkoránt kezdte neki magyarázni. Ő maga elmondott egy­­egy szúr­át és az erdei leány haragosan utána mondta. Eleidén ugyancsak nehezen ment a tanu­lás. A vad leány olykor felpattant a­ szőnyegről, dalolva körülpergett a szobában és ki akart repülni az erdőbe, a virágok és a madarak közé. — Ha így viselkedel, akkor sohasem fog szeretni Allah ! — mondta szigorúan a dervis. A vörös leány ekkor megjuhaszodott. Só­hajtva lekuporodott megint mesterének lába elé. A szive­tea lett forró vágyakozással a nagy ismeretlen után. Alkonyatig már betéve tudta az első száját. És a­mint a lelke lassan­­­ként megtelt szent tudással, a külseje is cso­dálatosan átalakult. Az arcza megkomolyo­dott, a szája körül két áhitatos redő mutat­kozott. Az ember azt hihette volna, hogy har­­mincz esztendős asszony. Az éjjel aztán különös dolgok történtek. A fehér dervis hirtelen felriadt álmából és ekkor valami gyanús neszt hallott, valami gya- AZ ÚJSÁG Vasárnap, október 1.

Next