Az Ujság, 1905. november/1 (3. évfolyam, 304-318. szám)
1905-11-01 / 304. szám
e mokratikus haladásnak, a néptömegek fölemelésének, a nemzeti reformnak és az európai intézmények megigérésének ekkora jelenségét frázisokkal elütni frivolitás. Kivált amikor mindenki tudja, hogy azokban a király szava is benne van. Sajátszerű és jellemző, hogy ezt a kötelességet Tisza István gróf sietett elsőnek teljesíteni. Az egykori többség összezsugorodott csapatában, a további letöredezés biztos előrelátásával, az ábrándokba merült miniszterek egykori személyes barátai ítélték el komoly érveléssel Fejérváry báró programraját. Ez az ítélet sem a mienk. Az általános szavazatjog nagy reformját visszaszólítani nem akarjuk, amint akarja Tisza István gróf és a szabadelvű párt. A távol jövőn nyugszik tekintetünk és elérkezettnek tudjuk az időt arra, hogy Magyarországot — lehetőleg kár nélkül — túlsegítsük a rendi világ visszamaradt omladékain, Európa népeinek országútijára. Ám be kell vallani, hogy Tisza gróf kritikája államférfiához illő módon komoly és hazafiasan tiszteletreméltó. De mit mondjon akár a komoly politikai tudás, akár a beszámítás alá eső hazafias ösztön, ha államférfi a kritika helyett azt a frivol férelművet olvassa, amelylyel a koalíció jóléti bizottsága az irányok szétválásának ebben a nagy órájában előáll? Sőt mit szóljon akárki is, aki legalább a vezérembereknél a logikus fejet nélkülözhetetlen kelléknek tudja? A kibocsájtványnak legnagyobb »slágere«, szinte vezérmotívuma csak annyi, hogy a kormány programmja mindazt ellopta, összehordta és összerótta, amit csak az ellenzéki pártok évtizedek óta követeltek. Az pedig, aki eszét még nem vágta egészen zsebre, — ezek is megfogytak már — álmélkodva kérdezi: hogyan, tehát rossz, káros és veszedelmes volt mindaz, amit az ellenzéki pártok eddig követeltek? És merő imposztúra, népámitás, kegyes csalás volt az a sok demokratikus és nemzeti eszme, amivel a koalíció január 26-dika előtt s azóta is az országot lóvá tette? Mert itt középút nem lehet. Ha a nemzeti erő kibontásának a kormány által megígért demokratikus intézményei nem volnának ugyanazok, amilyeneket az ellenzék és a koalíció követelt, akkor talánigazsága lehetne a vezérlőbizottságnak, amikor azokat kritika helyett a krajczáros újságok szólamaival pocskolja össze. Igen, de az irat éppen ennek az ellenkezőjét mondja, tehát a konklúzió hazug. Ellenben valóban úgy van, hogy az ellenzéki pártok s velük a koalíczió leltárából »lopta el« a kormány mindazokat az irányelveket és intézményterveket, úgy a mint a koalíczió mondja. Ekkor azonban a koalíczió vezérbizottsága magát ítéli el. És brutális árulást követ el a népen is, amikor ugyanazokat a nagy és népszerű elveket megpiszkolja. Mégpedig abban a válságos pillanatban, amikor azok megvalósítására a királyi hatalom maga adja meg a rég eredett reális alkalmat. És mennyi álnokság a részletkérdésekben is. Hogyan kerülik meg az általános választási jogot ugyanazok, akik annak ígéretében fogantattak. Milyen műt utálat a 24 éves korhatár és az irniolvasni tudás legkisebb értelmi czenzusa iránt is! Nekik ez is nagy czenzus. Oh, de micsoda hipokrita elkerülése annak most is, hogy ugyan kell-e nekik tehát egyáltalán az általános választási jog? Hogyan is sérthetné meg a koalíczió Andrássy Gyula grófot és a kebelébe menekült hitbizományos hatalmasságokat? Hic et ubique — a nép miliomjai hiába lesik, hogy a koaliczió szint valljon érettük. A koaliczió egyszerűen képtelen reakcziós tartalma miatt az általános választójogot, sőt a választójog minden jelentékenyebb kiterjesztését is vallani. Ez neki csak éppen olyan korteskedési eszköz, tanit a borovicska, semmivel se több. Az édes vármegye azonban dicsértetik és sajnáltatik a könyhullajtásig. Hogyne! A »magyar szabadság« kortesszólama nevében olyan könnyű volt eddig is a népet elbolondítani. És olyan édesen naiv most is azt mondani, hogy a vármegyét államosítani a »magyar szabadság« miatt nem szabad. Hogy a nép, sőt mindenki mit szenved ezért a képmutatásért, az isten tudja csak. Egyetlen morzsányi haladó eszme, egyetlen demokratikus gondolat s a nép szeretetének egyetlen nyoma sincs ebben a polemikus iratban. És egyetlen komoly cáfolata sem a radikális kormányprogramm progresszív ígéreteinek. De véges-végig vonul rajta az a törekvés, hogy diszkreditálva, meggyalázva, nevetségessé téve legyen minden, amit a ők maguk vallottak eddig. A bőven dobált sár és gyanúsítás nem a mi gondunk. A kormány kötelessége bebizonyítani és nem a mienk, hogy a nemzetet nem akarja a gyökeres reformokkal megvesztegetni. És hogy azok valóban komolyak. Mi a megvalósítás alkotmányos lehetőségében nem hiszünk. Sőt olykor mi is egy nagyobb katasztrófa sötét magvát keressük aggódva a kormány mesés ígéreteiben.. H. József sokszor eszébe jut most önkéntelenül is az embernek. De utszéli, frivol szólamokkal túlesni egy oly korszakos reformprogrammon, amelyen a királyi szó pecsétje is rajta van, az mégis csak az elzüllött politikai lelkiismeret kiváltsága. Van ennek próbája is. Mily siralom, kétségbeesés, fuldoklás és összerogyás! törne be például a koaliczió szent termeibe, ha egy napon a nép arra virradna, hogy a kormány csakugyan képes minden azt alkotmányos úton megvalósítani, amit a népnek a koaliczió — ő maga vallja így — már előbb szentül megígért, önfeláldozás, szép minden jócselekedet, de a halál pillanatában mindez a múlthoz tartozik. A múlthoz tartozik, ha a halálom előtt húsz évvel gyakoroltam valakivel jótékonyságot, épp úgy a múlthoz tartozik, ha halálom előtt fél pillanattal barrikádokon ugráltam, s a múlthoz, az élethez tartozik minden kínos agóniám, mit a halál pillanatáig ki kell állnora. Szép és rut, gyönyörrel teljes és kínnal teljes vagy időnként, vagy a halál pillanatáig az élet; de maga a halál, az abszolút halál mind egyforma, s a morgueban kitett kadávernek, vagy a fölravatalozott milliomos holttestének teljesen mindegy, hogy milyen élete volt azelőtt. Az életben tudniillik. De ha így van, ha majdan keményre fagyva, némán kereng a föld az űrben, s légkörét tönkrement remények, kudarcot vallott tervek, a rég elporladt emberiség kisded röpke örömei és bánatai fogják képezni, mirevaló akkor minden gyönyörűség és kínszenvedés, mirevaló az önfeláldozás, a hazafias fölbuzdulás, a jótékonyság, szóval mirevaló a szép élet, mikor a halál pillanatában úgyis múlttá válik minden s az elmúlás után közönyös nekünk az életben elkövetett minden tülekedésünk ? Mirevaló ez életben fölöslegesn törni a testünket és lelkünket, mirevaló megrabolni éjszakáinkat, hogy szépet és nagyot gondoljunk ki, mikor ihletünket s töprengéseinket úgy sem vihetjük át a másvilágba ? Nem volt-e Epikur a világ legnagyobb bölcse, ki álmatlan éjszakákon, sanyarú gondolkodás után jött rá arra, hogy az ember czélja, ha ugyan egyáltalában van Czélja, nem lehet más, mint hogy lehető nagy testi és szellemi kényelemben élje le az életét s ne törődjék a halálon túl való dolgokkal s egyáltalában a végokokkal, mert megfejteni úgy sem tudja soha ? Rettenetesen nagy kérdés, melyet soha meg nem oldhatunk a magunk emberi szempontjából, mert ez alapon megoldhatatlan. Hátha van egy borzalmas fenség. Világszellem, hátha a miriád csillagok, a tejúton innen és túl lévő szerves és szervetlen anyagok, élő lények és élettelen atomok egyetlen nagy öntudatos Lényt képeznek, a kinek mi öntudatlan játékszerei vagyunk, s a kinek megvan a maga abszolút esztétikája, mely a mi emberi szempontunknak nem felel meg ? Mert ennek a Lénynek játéka bizonyára tökéletesen szép s esztétikája bizonyára hiba nélküli. Vagyis abszolút szempontból szép minden, ami a világegyetemben van és történik : szép két óriás égitestnek az összeroppanása s atomokká robbanása ; szép minden nagy földi katasztrófa; szép az embereknek nemcsak öröme, de minden tragikuma, testi és lelki baja. Szép nem nekünk, hanem Neki, aki a mi szenvedéseinket talán nem is látja, talán nem is tudja, talán nem is törődik vele. Mint ahogy mi nem tudjuk s nem törődünk vele, hogy a fehér vérsejtjeink megeszik a vörös vérsejtjeinket, hogy a szérum milliárd ártatlan baczillust megöl bennünk, hogy szervezetünkben talán naponként millió kis lényeknek van a hekatombája ugristákkor, mikor mi gondtalanul játszunk s fii’ ÓM' ’ örömeiben fürdünk. A baczillus rakásra hull, mikor mi játszunk, s mi rakásra hullunk kínunkban, mikor a Világszellem isteni játékkal szórakozik. Hát akkor miért akarunk magunknak szép halált, mikor öntudatosan tudjuk, — nem úgy mint a baczillus — hogy minden hiábavaló és múlandó ? Miért akarunk a hazáért meghalni, miért óhajtunk vértanuk lenni, miért teszszük ki magunkat szellemi s testi katasztrófáknak, mikor ez az emberi fölfogás szempontjából fölösleges, mert mind az élethez tartozik s abban a pillanatban, hogy a halál beáll, mint múlt le van tárgyalva ? Miért ? Tudom is én. Lehetséges (sőt könnyen lelkesülő emberek határozottan állítják, hogy Dezső hősi önfeláldozása s a szentek vértanúhalála nem hiábavaló. Nekem igen, mert nem tudnám követni a példájukat, de másoknak a lelkét megtermékenyíti. Lehetséges, hogy minden bűn, minden gyalázat, minden gyötrelem, minden testi és lelki kin látványul szolgálván az életben maradt embereknek, egy-egy lökést ad az emberiség természetének, s erre esztétikailag kialakitólag hat. Most még van halál s most még van élet. * Az önfeláldozó meghaló a példájával megnemesiti a visszamaradtak életét s egy-egy szép halálnak a példája talán egészen új útra irányítja az emberiség nagy részének az életét. De — ismét csak azt kérdezzük — mirevaló mindez, mikor az élet teljesen meg fog szűnni e földön s egyéb csillagokon is azért fog kezdődni s fejlődni élet, hogy valamikor ott is megszűnjék ? Tudom is én. Lehet, hogy ez végzet, melynek titkait hiába feszegetjük. Lehet, hogy ez is a Világszellem isteni játékaihoz, a mindenség abszolút esztétikájához tartozik, melynek fátyolát e földön föl nem lebbenthetjük, rendszerét meg nem sejthetjük soha. _________AZ ÚJSÁG_________ Szerda, november 1.