Az Ujság, 1906. február (4. évfolyam, 31-58. szám)

1906-02-01 / 31. szám

Csütörtök, február 1. Tornác : A horvátok magyar nyelvű bizonyít­ványokat kapnak. Kívánatos, hogy ezek az álla­potok megváltozzanak. Frank (gúnyosan): Majd változást teremt a fiumei rezoluczió ! Február 19-én fáklyásmenet lesz Fiuméban. Elnök az ülést délután 2 órakor bezárja. A legközelebbi ülés holnap lesz. Hadrássy Bécsbe mely. — Saját tudósitónktól. — Hogy a vezérlő-bizottság bevégezte a dolgát és írásba tette a megállapodásait, Andrássy Gyula gróf táviratban audiencziára jelentkezett ő felségénél. A kabinetirodától késő estére megjött a válasz, hogy a király pénteken délelőtt, Gyertyaszentelő Boldog­asszony napján fogadja a koaliczió kiküldött­jét a koaliczió válaszával. Ennyiben rendben volna a dolog. Csak egy kis baj van béke körül és egy kis nézeteltérés. Árulást szimatolnak. Árulást a békeakczió ellen egyfelől és árulást a leszere­lésben másfelől. Az egyik fél azt hirdeti, hogy elárulják a nemzeti jogokat a békével, a másik fél azt vallja, hogy elárulják a békét a túl­hajtott makacskodással. Andrássy Gyula gróf lapja megy leg­messzibbre a támadásokban, a melyek Ugrón Gábort érik, a miért kilépett a koalíczióból és jogfeladással vádolja a vezérlő-bizottságot. A koalíczió láthatatlan fejének hírlapja azt akarja kimutatni, hogy Ugron Gábor nagy csalódásban volt, a­mikor a vezérlő-bizottságot derékbeadással vádolta meg. Ez csak szm­leges meghunyászkodás volt, semmi egyéb, csak taktikai fogás. Csak arról volt és lehetett szó, hogy ki viselje a felelősséget a békeakc­ió esetleges meghiúsulásáért ? És ezért úgy kellett intézni a dolgokat, hogy bármiképp forduljon is a béke ügye, a felelősség ne a koalíc­iót érje, hanem a koronát. Szóval azt mondja Andrássy Gyula gróf lapja, hogy nem a béke a lényeges vagy a háborúság, de a látszat és a felelősség. Akár lesz béke, akár nem, az ódium legyen a ki­rályon. Ő inkább elviselheti, mint a koalíczió. Ezért volt kár Ugrón Gábornak heveskednie. Nem merjük, nem tudjuk elhinni, hogy a koalíc­ió valóban megint csak komédiát csinált a békéből, hogy tőkét kovácsoljon a háborúból. Inkább újságírói ügyetlenségnek tartjuk ezt a kifakadást, mint politikai moral insanity­nek. Egyébként Gyertyaszentelőkor megjön a válasz erre a nagy kérdésre. Akkor eldől min­den. Árulás volt-e a koaliczió ellen, vagy árulás a nemzet ellen. Akármelyik volt, a koaliczió lelke rajta, mert a koaliczió csinálta. * A nap eseményeit egyébként itt mondja el a tudósító : (Van-e béke ?) A koaliczió­ igen számottevő és beavatott politikusai mára lényegesen mérséklik azt az optimizmust, a­m­elylyel a béketárgyalások ki­látásait tegnap és­ tegnapelőtt megfestették. És ma összefoglalva a vezérlő-bizottság három napos gyülésezésén történteket, mindössze abban kon­­kludálnak, hogy a vezérlő-bizottság emberi szá­mítás szerint kellőleg biztosította a korona és a koalíc­ió között való tárgyalás folytatásának lehető­ségét, a­minek kiinduló­pontjául Andrássy Gyula grófnak Pitreich hadügyminiszternél tett látoga­tása és az ennek folytán bekövetkezett királyi kihallgatás és a királyi üzenet szolgált. Ezt olyan pozitivitással állapította meg a vezérlő-bizottság, hogy mindjárt a király számára küldött felelet alapján, egész sereg új kihallga­tásokat vár, a­melyeket — Andrássy gróf elő­terjesztésére — Kossuth Ferencz meghivatása vezetne majd be. A béketárgyalásról, a vezérlő­ bizottság állás­foglalásáról a Neue Freie Presse mai esti lapja ezeket írja : . — Ki tudná e pillanatban megmondani, lesz-e béke vagy sem, de az az egy bizonyos, hogy nagy lépés történt a béke felé a koalíc­ió részéről, a­mi­kor a katonai vezényszó kérdését kikapcsolta ez idő szerint a küzdelemből. Az is megállapítandó, hogy a vezérlő­bizottság akkor adta fel a korona katonai alapelvei ellen folytatott harczot, a­mikor úgy találta, hogy az uralkodó üzenetében van alap és lehetőség a további tárgyalásokra. Ha tehát ilyen körülmények között mégis azt állítja a koalíczió, hogy a nemzeti követeléseket nem ejti el, akkor valószínűleg fátyolt keres, a­m­elylyel elfeledhesse engedékenységét. A koalíczió koncressziókat kíván, hogy könnyebben alkalmazkodhassék a korona köve­teléseihez. Minden objektív szemlélőnek be kell vallania, hogy még mindig nagyok a tárgyi és az elvi nehézségek, mert nem egyes vitás kérdések­ről, hanem a koronának Magyarországhoz és a magyar parlamenthez való viszonyáról van szó. Ezért kétséges még e pillanatban is a békekötés és ez magyarázza meg azt az aggodalmat, hogy bár a koalíc­ió hajlik a békére, a tárgyalások nem hozzák meg a kibontakozást. Ez az informác­ió tehát szintén azt mondja, hogy a béke kilátásai ma még nem olyan abszolút biztosak, a­mineknek a vezérlő­bizottság első érte­kezlete után igen sokan gondolták és hirdették. Apponyi Albert gróf is igy nyilatkozik ma a koaliczió bécsi lapjában. — Nyomatékosan kell hangoztatnom, — mondja Apponyi gróf — hogy óvatosan kell fo­gadni azt a túlságos optimizmust, mely most el van terjedve, és m­elylyel a béke megkötését már bizonyosnak tartják. Még messze vagyunk attól, hogy a békéről beszélhetnénk a magyar nemzet megalázása nélkül. A békekötés pedig csak úgy lehetséges, ha megalázásról szó sincsen, s ha a magyar nemzettől semmi olyan áldozatot nem követelnek, a­mely az ország állami függetlensé­gét, vagy fönnálló törvényeit, vagy jogait érinti. A­mi jog, annak jognak kell maradnia ... A szö­vetkezeti pártok vezérlő­bizottságának tárgyalásai­ról, vagy határozatairól nem nyilatkozhatom, ezt a taktika is követeli. Ha majd közzéteszszük a válságra vonatkozó hiteles aktákat, s főképpen az uralkodóval való tárgyalás iratait, látni fogja a közvélemény, hogy a koalíc­ió nemcsak most, hanem előbb is mindig, a­hányszor csak tárgya­lásba bocsátkozott, mindig koncziliáns volt, s el­ment az előzékenységben addig a határig, a­m­íg csak a törvény engedi. De a függetlenségi párt esti lapja, a­melyet leginkább vádoltak leszereléssel, mintha szintén más húrokat pengetne ma, mint tegnap, tegnapelőtt. — Ha a király merev álláspontja — írja ve­zető helyen — véglegesnek bizonyul, akkor ter­mészetesen közeledésről, megegyezésről szó sem lehet és akkor nem következhetik más, mint az élet-halálharc a király és nemzet álláspontja között, a­melybe mind a két fél minden erejét beleviszi és a­melyben az a fél győz, a melyiknek a másik fél erőinek elpusztítása után még erőtartalékja marad. Ennek magyarázatát sokan Ugron Gábor ki­lépésében és a király üzenetéről tett nyilatkoza­taiban keresik. Ezek szerint a vezérlő-bizottság az első napon teljesen ak­czeptálta a király üzene­tét. Mikor azonban a második napon Ugrón le­­leplezésszerű nyilatkozatai olyannak tüntették fel a vezérlő-bizottságot, mintha ez a »föltétlen be­madár, a pillangó, melyet elfognia sikerül, tollai, szárnyai szinpompájával mind egy-egy fölfedezés rá nézve ; a mesgye hegy, a rajta növő kóró árnyékos fa, a bokor mélye kalan­dos rejtekhely, a szikla várfal, a nyári estén a hegyoldalakon kigyulladó pásztortüzek mö­gött regényes rablóélet jelenetei lappangnak od, a gyermekképzetet szabadon eresztve min­den zugban világokat hódít meg kedélyéletünk, szellemünk, emlékezetünk számára, a­melyek a természettel való benső és folytonos érint­kezéstől elzárt emberi léleknek mindenkoron fölfedezetlenek maradnak. A falusi otthon azonban nemcsak a ter­mészettel való bensőségteljes együttélés mód­ját adja meg, hanem a családi, a házi, a szű­keb­­b társasélet intimitását, melegét, mély­ségét és gazdagságát is határtalanul fokozni képes. Falun a gyermek igazán a családban, a család pedig a házban s a maga rokoni, baráti, szomszédi társai körében él. Ez a légkör át- meg áthatja a gyermeket is, majd­nem minden idegen elem behatása nélkül, e körnek érzelmei, gondolatvilága, vissza­emlékezései, reményei és aggodalmai lesznek legfőbb táplálóivá a gyermek lelki és szellemi életének, csekélynek­­ látszó élményei, esemé­nyei határjelzőivé és irányzóivá lelki és szel­lemi fejlődésének. Csak falun élő családban lehet a szülő valódi nevelőjévé gyermekének. Ezt ma is elmondhatjuk a falusi életre, szemben a városival, de még sokkal fokozot­tabb mértékben volt ez tapasztalható abban az időben, a melybe az én gyermekkorom esett. Mikor az első vasutakat még vármegyék választották el az otthontól, mikor a postát hetenként legfölebb kétszer hozta küldöncz a megyeszékhelyről, mikor hidak hiányában néha még a szomszéd községbe is csak ló­háton lehetett eljutni , akkor a magánélet körei sokkal szélesebbre nyúltak s életünk folyását a külvilág behatásai sokkal kevésbé zavarták. Ehhez járult az ötvenes-hatvanas évek politikai viszonyainak befolyása, mely a­mily mértékben nyomta el a közéletet és köz­­tevékenységet, oly mértékben élénkítette a magánéletet és az érzelmek cultusát, a­mennyire korlátozta szabadságunkat, annyira fokozta egyetértésünket, összetartásunkat s vele a kisebb társaskörök élénk és szoros együtt­élését is. »Deus nobis otia fecit, ráérünk sok holmire, kutatni porló emlékelv s elhalványo­dott papirosaink közt«, írhatta még a hatva­nas évek elején Kazinczy Gábor. Ránk sza­kadt az »olcsó időnek hasztalan soka«, apáink akkor foglalkoztak a gazdasággal, mert nem foglalkozhattak politikával, könyveket olvas­tak, mert újságot ritkábban láthattak s a­mikor láttak, akkor sem találták benne azt, a­mit kerestek ; a szomszédok, jó barátok sűrűen fölkeresték egymást, hogy bizalmas társaságban, a házi tűzhely mellett el-elmond­­ják hazanyi bánkódással, kétkedő remény­séggel azt, a­mit nyilvánosan elmondani nem volt szabad s az egymástól távolabbra sza­kadtak hosszú leveleket írogattak egymás­nak, mert ráértek írni is, olvasni is és mert a levélírás akkor — habár az abszolút kor­szakban bizonyos óvatosságot igényelt — a fejletlen és elnyomott napi sajtó mellett mégis sok tekintetben a hírszolgálatot is pótolta. Egészen 1860 végéig nem volt tulajdon­képpen közélet; azután jött egy kis derű, egy kis remény, egy bátortalan kísérlet; annak is vége volt hamar s beköszöntött a provizórium, a­mely már az ötvenes évek süni éjszakájához képest olyan volt, mint a szürkület, melyen át mindig láttuk, vagy legalább sejtettük a hajnalt. S végül meg­virradt : az én gyermek- és serdülő­ éveim kora még felöleli annak a hatalmas ébredés­nek, szervezkedésnek, munkába­ állásnak a be­nyomásait, a­mikor megint szükség volt azokra a hazafiakra, a­kik az elnyomatás ideje alatt tétlenségre voltak kárhoztatva, a­mikor mindnyájan telve voltunk nemes idealizmussal és optimizmussal, bíztunk böl­cseinkben és nem hittük, hogy valaha csalód­hassunk intézményeinkben és — önma­gunkban. A­miért pedig — mikor ezekkel az emlé­kekkel foglalkozom — a gondviselésnek külö­nösen hálát kell adnom, az az, hogy a körülöttem lezajlott sok változás közepett megtartanom engedte ezt a rögöt, a­melyen születtem, amelyen gyermekkoromat átéltem, a­mely maga beszéli el nekem azokat az emlékeket, melyeket leírni készülök. Itt most is szüntelenül azoknak a képei és emlékei környeznek, a­kik már elköltöztek és azoknak ifjú-, sőt gyermekkori képmásai, kik most mint koros vagy vén emberek élnek AZ Ú­JSAG 3

Next