Az Ujság, 1906. április (4. évfolyam, 105-117. szám)
1906-04-17 / 105. szám
2 nem ragyog. És most már a választókat is sajnáljuk. Nem közönséges teherpróbája az a választók lelkiismeretének sem, hogy míg 1905. januárban a magyar katonai nyelvért, sőt a nemzeti hadseregért lelkesedtek, most, annyi áldozat után azért kell lelkesedniük, mert sem az, sem ez nincs többé a napirenden. Enyhítené a dolgot, ha a kormány és jelöltjei legalább azt mondhatnák, hogy a nemzeti hadseregnek az árát sem fogják tehát megadni. De ez sincs úgy. Magyar szolgálati nyelv és nemzeti hadsereg ugyan nincs, de a 450 millió rendkívüli hadügyi költség a járulékokkal együtt azért mégis megadatik. Az újonczlétszám emeléséről pedig az van a programaiban, hogy az átmenet alatt erről nincs szó, de implicite ez is el van ismerve. A tizenöt hónapos küzdelem mérlege tehát az, hogy kapni semmit sem kapunk, de adni mindent adunk. És a jelöltek most ezt ünnepüik ! Az önálló vámterület és külön jegybank kérdésével sincs különben. Ez is át van utalva a jövő zenéjébe. De hiszen a koalíczió előtt ezekhez már közelebb állottunk, mint ma! Nem baj, azért lelkesedni kell a kevesebbért! - így van kiadva a napi parancsban. Az új politikai helyzet eszmesikereit tehát nem találjuk sehol. Hacsak abban nem, hogy más emberek érkeztek a régiek helyett. Hogy a híres spanyol közmondást ismételjük: az érvek most is ugyanazok, csak a kutyák mások. Találós mese tehát, hogy mi van azon olyan sok lelkesedni való, ha csak a hatalom kezelői változtak meg, de a nemzetnek minden baja és kérdése a régi maradt. Hiszen Magyarország végre sem perzsa szatrapia, ahol minden, a szatrapa személyétől függ, a nemzeti intézmények és remények pedig csakis hatalmi eszközök. Látjuk azonban, hogy ilyen vonás is van a megünnepelt húsvéti diadalban, ha már amolyan nem lehet. Az eszmének ez a bizonyos föltámadása a nemzetnek ugyan abszolúte semmit sem hozott, de a magyar politikába olyan személyes barbarizmusokat vegyített bele, amilyenek kevésbé művelt fejlődésfokon sem fordulnak elő. Hogy a politikai harczban a győztes tábor az önként kapitulált ellenfél sebesültjeinek a fülétorrát levágja, sőt azokat még föl is falja, a vad botokádoknál és a Fidsiszigeteken sem divat már. Nálunk most kezd divatba jönni. Polonyi Géza gyomlálása az ügyészi, sőt a bírói kart is rémületbe ejti. Az ügyészi kar külön megfenyegettetik, mert, az előbbi kormánynak engedelmeskedni mert. De nyomban megparancsoltatik neki, hogy az újnak engedelmeskedjék és vonja vissza a királysértési vádakat. Andrássy Gyula gróf pedig nem ismerkedik meg a maga minisztériumával, mivel csak huszonhat igaz ember van benne, a többi fertőzött. Államtitkárok, főispánok és proskripcziós listák röpülnek a levegőben. A kedvezés vagy üldözés a legkisebb alkalmazottakat is utoléri. Istenem, hát ez ama bizonyos »eszme«, ami most föltámadt?rszágban s a Napóleon-korszak Francziaországban volt, s melyek ezeknek az országoknak testi és szellemi világját pusztították el), azt lehet mondani, hogy minden új nemzedék jobb, erősebb, okosabb, erélyesebb, mint a megelőző. Márpedig a társadalom érdeke kivánja meg, hogy a jobb, okosabb vezesse a kevésbé derekast és okosat, azaz hogy mihelyt egy társadalom ifjúsága eljutott férfikora kezdetéhez, ennek a társadalomnak öregjei átengedjék nekik helyüket. E helyett azonban mi történik ? A szellemi élet minden terén az öregek egész falánya áll ellent a fiatalok rohamának, akik pedig nem akarnak egyebet, mint hogy jobban végezzék el ugyanazt, amit az öregek végeznek el. A politika, a tudomány, a művészet terén nyüzsögnek az elavult, maradi, a korral haladni nem tudó és akaró öreg urak. Politikusok, különösen miniszterek közt a negyven tájékán levő ember fiatal s a hatvan felé közeledő pedig a »legjobb férfikorban levő«. Az irodalom terén a hírnevesek, a nagy befolyással biróak azok, a kik már a tegnap gyermekei. A tudomány világában, egyetemi katedrákon és akadémiákban is az őszülő szelleműek az urak. Sokan ezek közül élettani okokból, agyszerkezetük működési restségénél fogva se alkalmasak már magasabbrendű társadalmi vagy szellemi működésre. S akiknél ez az ok még nem is szerepel, azok is, mivel egy tökéletlenebb, rosszabbul iskolázott nemzedék tagjai kétségtelenül alsóbbrendűek az újonnan jövő, jobban iskolázott, eszesebb, rugalmasabb ifjaknál. Míg azonban az élettanilag megrokkantaknak még megvan az a mentségük, hogy alkalmatlanságukat, alsóbbrendűségüket nem tudják önmaguk belátni, a még ép észerejű, de elavult szellemi felszerelésű és alacsonyabb szellemi katonamértékű korból származó félöregeknek, az ötven-hatvanéveseknek nincs meg ez a mentségük se, ezeknek a harcza a harminc-negyvenévesekkel szemben nem egyéb, mint teljes etikai alap nélküli, érdekhez tapadó önzés. A nagy állások, díszes tanszékek, politikai és irodalmi vezérpozíciók eme csoportba tartozó birtokosai nagyon jól tudják, hisz napról-napra látják, hogy alárendeltjük, famuluszuk, szakkollégájuk, vagy irodalmi pályatársuk munkája jobb, mint az övék, hogy egy helycsere köztük az igazságnak megfelelne s a társadalomnak hasznot hozna, s mégis szó sincs arról, hogy ez a belátás végül a »győzzön a jobb« jelige szellemében cselekvéssé válnék. Ki hallott arról, hogy az öreg vezérigazgató önként helyet adott volna tehetséges fiatal alárendeltjének, hogy a régi igazságokba teljesen beleszövődött gondolkodású tanár átadta volna tanszékét az újabb, pontosabb igazságokat hirdető fiatal tudósnak, hogy az elavult, túlhaladott színvonalú koszorús író valóban tehetséges fiatal utódját ajánlotta volna kiadója figyelmébe ? Meglehet, egy-kétszer még ez is megtörtént. Hogy azonban az ilyen eset ragyogó fehér holló, az ifjúság elnyomó, vagy az ifjúságot tudomásul nem vevő öregek önző feketelelkűsége közepett, az kétségtelen. Természetes, hogy mint minden gonoszság, ez se oktalan s mentségnélküli. Az öregeknek gazdasági érdeke, megélhetése kívánja meg, hogy az ifjak derekabbsága, eszessége ne jusson kellő időben érvényesüléshez. A mai termelési rend mellett csak igen kevés téren és ott is igen kevés embernek sikerül fiatal napjainak munkájával hajlott napjait is biztosítani. Oly arányú megtakarításokra, melyek egy fél-élet alatt vagyonná nőnek s a második fél-életet nyugalomnak szentelné tenni engedi — különösen nálunk — igen kevés ember gondolhat. S viszont a mi családra alapított társadalmunkban a gondok és anyagi kérdések éppen a nagylányos és nagyfiús családapára szakadnak legbővebben, tehát oly korú emberekre, akiknek szocziális értéke fogyóban van. Minden elavult szellemi nagyság, minden baklövéseket elkövető hivatali vagy üzleti főnök, aki mindezek daczára nem akarja a fiatalabb nemzedéknek átadni helyét, azt elsősorban ilyen gazdasági okokból teszi. Igaz, a hiúság, a hatalomvágyig nagyban szerepel. De a fő mégis a legtöbb öregedő emberre nehezedő nagy családfentartási gond. íme, ez a baj is a mai társadalmi berendezkedés szerkezeti betegsége. A jövő társadalomban, melyben az ifjak nem fogják túlkorán elkezdeni s az öregek kellő időben meg fogják szüntetni a munkálkodást, s ez az aránylag rövidebb munkálkodási életnek is termékenyebb lesz, mint a mai, majdnem minden testi és szellemi munkás egész életét robottá tevő termelési rendszer munkaideje, ki fognak békülni az öregek és az ifjak is, meg fog szűnni ez az osztályharcz is. Mikor jutunk azonban el ebbe a jövő társadalomba, erre a szocziális ígéretföldre ! Fájdalom, még csak nagy idő múlva. Egyelőre még itt gyötrődünk a mai társadalmi rend egyiptomi fogságában. AZ ÚJSÁG Kedd, április 17. 5$ak npja mini — Sajáttudósitónktól. — A kormány tervei szerint az 1905. és 1906-iki állami költségvetésbe beállítják a delegáczió által megszavazott hadsereg-felszerelési költségeknek ezekre az évekre eső részleteit. Ezekre a költségekre tervezték a négyszázmillió koronás hadügyi hitelt, amely összegnek egy részét a delegáczió már meg is szavazta, de a magyar törvényhozás még nem. Ebben a hitelkövetelésben a következők foglaltatnak : 165 millió korona az új tábori tüzérségi anyag beszerzésére, 67 millió korona különféle felszerelési költségekre és 121 millió korona a haditengerészet harczkészségének helyreállítására. Ezekre a követelésekre a delegáczió a következő tételeket szavazta meg : a tábori tüzérségi anyag beszerzésére 1904- re 15 millió koronát, 1905-re 50 millió koronát, úgy hogy a következő évekre még 100 millió korona maradt. Különféle, felszerelési czikkek beszerzésére a delegáczió a következő tételeket szavazta meg : 1904-re 10 millió koronát, 1905- re 28 milió koronát, tehát még hátra van a következő évekre 29 millió korona. A haditengerészet összes követeléseire a következő tételeket szavazták meg : 1904-re 12.5 millió koronát, 1905-re 62.7 millió koronát s így a következő évekre 45.8 millió korona maradt. Ezek szerint a közös hadsereg és a haditengerészet hátralékos felszerelési költségköveteléseinek összege a delegácziók által már megszavazott összegek folyósítása után 1748 millió korona lesz. Az ebből az összegből az 1906. és 1907. évekre eső részleteket a hadügyi vezetőség valószínűleg az idei delegáczióktól fogja kérni. Csütörtökön közös miniszteri tanácskozás lesz Budapesten s megállapodnak talán a delegácziók összehívásának idejében is. Szóval a sokféle koalícziós ígéretnek a vége az, hogy megy ugyan minden, de csak úgy, mint eddig. (Vámkérdés, készfizetés, választójog.) A Neue Freie Presse budapesti levelezője beszélt »a kormánynak egy eminenter bizalmas emberével, aki a kormány intenczióit legteljesebben ismeri« — talán magával Wekerlével — a kormány közgazdaságipolitikájáról. — A magyar kormány — így szólt a kormány szóban forgó mindentudó bizalmas emberek a vámkérdésben az adott időpontban tárgyalásokat fog kezdeni az osztrák kormánynyal. A két állam közti gazdasági szerződés kérdése valóban alig több mint forma kérdése. A szerződés formáját kell választani, mert ebben a magyar állam államjellege jobban kifejezésre jut. Gazdasági, tehát tárgyi szempontból az a lényeges, hogy a monarchia két állama kifelé vámegységet képezzen és hogy a két állam közt befelé a szabad forgalom vámszedés nélkül legyen biztosítva és hogy tekintettel a már megkötött kereskedelmi szerződésekre, melyeket az egységes gazdasági területtel kötöttek, e szerződések tartamára a két állam közt vámszedésről és a szabad forgalom korlátozásáról nem lehet szó. Kétségtelen, hogy a forma kérdése is lényeges kérdés. De a szerződés formájának lényege abban rejlik, hogy a monarchia két államának két külön, de telje