Az Ujság, 1906. június (4. évfolyam, 149-162. szám)

1906-06-01 / 149. szám

i magát a vak és ész nélkül való fizetésre. Kell lenni annyi beleszólásuknak, hogy a közös had­ügyi kormány baklövéseit nem honorálják kriti­kátlanul. Ez nem adó, a­mit Magyarország fizet, hanem önálló hozzájárulás, a­mivel együtt jár a közreműködés és a felügyelet joga. Az óriás összeg a két állam védelme érdekében szavaz­tatott meg, kell tehát, hogy a védelmi képesség nyerjen vele. Már­pedig több rossz ágyú nem ad nagyobb erőt, mint kevesebb rossz ágyú. Kell, hogy Kossuth Ferencz, a politikus, ne né­­mítsa el magában Kossuthot, a szakértőt. ❖ Eredményében kiszámíthatatlan, vég­zetes lépéstől akarjuk visszatartani a magyar nemzetet. Bizonyára emlékeznek a tüzérség új fölfegyverzése és reorganizác­iója körül a h­advezetőség és a hadsereg szelleme ellen a magyar sajtó egyes orgánumai­ban hét év óta folytatott küzdelemre. Nem volt meddő e hosszas küzde­lem. Sőt közönséges fogalmak szerint, mely a külsőségekre ad, talán túl nagy győzelemmel is járt. Krieghammer, a jelenlegi hadügyminiszter elődje meg­bukott. Lényegben azonban maradt min­den a régiben. A hadsereg má­r sem áll jobb vezetés alatt, mint előbb. Érvénye­sült az a jól ismert osztrák fölfogás, mely félreteszi azt, ki hibába botlik bele s más, gyenge embert állít helyébe. A hadügyi költségek végleges meg­szavazása előtt újból intenünk kell a nemzetet, hogy a hadsereg harczképes­­sége a tüzérség tervbe vett fölszerelésé­vel a legnagyobb mértékben veszélyez­tetve van. Sok oldalról megvilágítva, sokszor el lett mondva, hogy mit csináltak az új ágyukkal. Frissítsük csak föl egész röviden az elkövetett súlyos botlásokat. Tévedtek először az anyagban : a bronzot fogadták el a sokkal nagyobb szilárdságú modern ágyu-aczél helyett. Akadnak ugyan, kik azt mondják, hogy nem is annyira tévedés ez, mint inkább megakadályozása annak, hogy Magyarországon ágyugyár (nem arzenál) léte­sülhessen. Ha ugyanis az aczél mellett dönte­nének, akkor egy magyar ágyugyár elé alig lehetne akadályt gördíteni. Azután megcsinálták a taraczkokat és hegyi ágyukat egy régi, elavult, de a had­vezetőség szerint kitűnő szerkezetben, mely perczenként csak öt-hat lövést enged meg a modern lövegek harmincz lövése mellett. És erre elköltöttek 38 milliót. Most a tábori ágyúnál tartanak, melynek a magyar hírlapi kritikák következtében gyak­ran átdolgozott mintáját a közölt czikkekből merített szerkezeti elvek alapján (le merveil­­leux canon de Campagne de 75) meglehetős szegényes kidolgozással állapították meg. Csak maga ez a minta, mely újabb kudarc­ról van hivatva tanúságot tenni, az örökös átdolgozás és bizottságozás következtében, öt millió ko­ronába került. Hadvezetőségünk azonban ezzel is rendkívül meg van elégedve, sőt egyes lapokban azt híreszteli, hogy ez a világ első ágyúja. E mellett azonban nincs bátorsága a nyilvánosság előtt a magyar szakértőkkel harc­ba elegyedni. Jól tudja a hadügyi kormány, hogy egy nyilvános tárgyalás, mely az elkövetett és ma is folyamatban levő botrányokat ország-világ előtt föltárná, a hagyományos szellemmel ösz­­szeragasztott hadsereget alapjában rendítené meg. Jelentéktelen, a kor szellemét meg nem értő nagyságok légiószámra hullanának a porba. Egyszer­re vége lenne az osztrák dicsőségnek és — horribile dictu ! — rebellis magyarok kerülnének a hadsereg élére. Az új hajók közül is több érdekes rész­ben nyilvánul meg a hadseregünk vezetését jel­lemző csekély képzettség. Nincs most időnk erre kiterjeszkedni. Teljesen elég különben az új ágyuk ügye is. Egész szerényen kérdeznénk ezután : meg­gondolta-e a magyar kormány, hogy ily selej­tes szerkezetekért 500 milliót izzadjanak ki a monarchia népe. " Szerényen és komolyan kérdjük, lehetsé­ges-e ez ? Nem volna talán tudomása kormá­nyunknak a hadügyi igazgatás ósdi elmara­dottságáról ? Alig tételezhetjük föl ezt. Kos­suth Ferencz maga volt az, ki nem is oly rég egy napilapban (Egyetértés, 1904. évi május 15.) úgy nyilatkozott, hogy az új ágyuk nem érnek semmit. Hát Kossuth Ferencz hozzá­járulhat olyas­valamihez, a­miről maga is a legsajtóbb kritikát mondta ? Vagy elfelejtette volna már ? És az sem jut eszébe Kossuth Ferencznek, hogy most rendkívü­l kedvező alkalom lenne a hadsereg hagyományos szellemét örök időkre megrokkantani s a magyar elem uralmát minden időkre biztosítani ? Innen már csak egy lépés lenne a magyar nemzeti hadsereg kialakulása. Egy lépés a magyar vezényszó s egy második a magyarságnak a monarchiá­ban vezérszerepre jutása. Nincs mentség kormányunk egyéb tag­jaival­ szemben sem. Wekerle, Apponyi, And­­rássy, bár távolabb állnak a műszaki ismere­tektől, de elég nagy kaliberű férfiak ahhoz, hogy a helyzetet fölismerjék. Nem hivatkoz­hatnak arra, hogy nem lévén szakértők, bíz­zunk meg egyszerűen a hadügyi kormányban. Ha nincsenek tisztában vele, hogy a tüzérség teljesen elrontott fegyverzetével mily katasz­trófa elé akarják vinni a hadsereget, akkor parlamenti bizottság kiküldését kérjük, mely előtt — a többek közt — be fogjuk mutatni, hogy a modern taraczkokkal és hegyiágyúkkal ötször gyorsabban lehet lőni, mint a hadügyi kormány gyártásban új, de szerkezetben tel­jesen elavult lö­vegei­vel. Semmiféle szakkép­zettség nem kell hozzá, hogy ezt valaki meg­értse. Annyira nyilvánvalók a bécsi katona urak szerkezeteinek hiányai, hogy praktikus bemutatás esetén mindenki azonnal tisztában lesz velük. Itt van az Istentől adott alkalom, hogy Magyarország a korlátolt osztrák katonai szel­lem nyomása alól egyszers mindenkorra föl­szabaduljon. A magyar nemzet a hadügyi költségeket csak annak ellenében szavazza meg, hogy Beck, Pitreich, Kropatsek, meg a többi kom­promittált urak a hadsereg éléről eltávolíttas­sanak. Tuc­atszámra kell elküldeni a dohos gondolkozásu tábornokokat is és a hadseregbe életerős magyar szellemet vinni be. Ez az előfeltétele, hogy a monarchiában a hatalmat magunkhoz ragadjuk s Szent Ist­ván koronája visszanyerje hajdani fényét. Végzetes hiba lenne a nemzettől, ha maga nyújtana segédkezet a hadsereg régi szellemé­nek további fentartására. Ha ébren van és eszmélkedik, úgy az al­kotmányos rend helyreállítása után tett egyes magasabb nyilatkozatokból, de sőt magából a trónbeszédből is kiveheti, hogy az összbiro­­dalmi hagyományos szellemet ezentúl is fön­­tartani akarják. Emlékezzünk csak Beck úr­nak nem annyira szerencsés, mint inkább ta­pintatlan felköszöntőire. Mi megmondjuk egész világosan, mit akarnak a katona urak! A hadsereg fejlesztését a régóta hú­zódó rendkívüli szükségletek kielégíté­sével, azaz a hadi fölszerelés végrehaj­tásával jó időre, talán mindenkorra be­fejezettnek fogják tekinteni. A fölemelt ujonczlétszámról lemondanak s marad minden a régiben. Itt van a csapda: elodázni a nemzeti követeléseket a szük­ségesnek mondott, de komolyan nem akart magasabb ujonczlétszám megálla­pításáig. Gondolkozzunk csak egy ki­csit. Az ujoncztöbblet, bár szeretné a h­advezetőség, sokkal kisebb fontosság­gal bír, mint a hadi fölszerelés, a­mit a hadsereg semmi körülmények között nem nélkülözhet. A nagyobb újonczlét­szám nélkül a hadsereg egész jól el lehet. Marad hát minden a hogy volt, s Magyarországnak nem lesz rá elegendő oka, hogy miért ne szavazná meg a rendes hadi szükségleteket a következő években, ha most megszavazza azt. A kellő ok nélkül való erőszakoskodás ferde helyzetébe kerülhet. A magyar és osztrák kormány ez­alatt tárgyalhat majd egymással holmi új kiegyezésről, — a­míg meg nem unja. Évek meg évek fognak a sok h­aza­ — Három férfit ismertem életemben. Az egyik magasztalt, a másik korholt, a harma­dik szeretett. És az, a­ki szeretett, felolvadt bennem, mint az igazgyöngy az igazborban. Azt mondta, hogy az én szemem olyan, mint a legfeketébb felhő, a­melyből a legszebb és leggyilkosabb villámok czikáznak. Azt mondta, hogy az én ajkam olyan, mint az eper, a­melyért a legmélyebb és legveszedelmesebb erdőbe kell leszabni. Azt mondta, hogy az én orrom olyan fehér és olyan rózsaszínű eres, mint a pároszi márvány, a­melyért a bányá­szok az életüket koc­káztatják. És az egész világot bennem látta, mert azt mondta, hogy a rózsában az illat, az égben a tiszta kék, a madár dalában az ének az én vagyok és hogy nélkülem a rózsa tövis, az ég felhő és a madár kuvik volna. Magamagáról sosem beszélt az, a­ki igazán szeretett. Az életét ideadta volna értem és ideadta volna a sze­mét, az ajkát, az orrát. Mert azt mondta, hogy mindez az enyém, ha akarom ... És én nem akartam. És a báróné egy könyet ejtett, leejtette, mint a szerelmes szórakozott leányok a kötő­tűről a szemet, kiejtette, mint a gyermekek a legegyszerűbb kérdést, a­melyre a legna­gyobb bölcsek sem tudnak válaszolni. És erre a kérdésre így feleltek neki: — Az én szerelmem­, báróné, az én össze­zsugorodott szerelmem ! Az én szerelmem, a mely változatlan, örök, a mely mindig ugyan­annak szólt. Az én szerelmem, a melyet nem értett meg senki és a mely éppen ezért egé­szen az enyém volt. Az én szerelmem, a me­lyet senkivel meg nem osztottam soha. Az én szerelmem, a mely nem hazudott soha és a mely mindenkinek azt mondta : szeretlek, mert szeretsz, gyűlöllek, mert gyűlölsz. Az én szerelmem, a mely gyönyörködött magamagá­ban, mint a tükör, a mely el van rejtve és a melyben még soha senki sem látta magát. Az én szerelmem, a mely mind mélyebb és soha sem fog elmúlni és elkísér a sírba. Az én szerelmem, a melynek nem volt szüksége idegen bálványokra. Az én szerelmem, a mely szebb mint a Narkisszoszé, mert nem kell hozzá a víz tükre. Az én szerelmem, a mely se nem heteroszexuális, se nem homoszexuális. Az én szerelmem, a melyben újra és újra csalódom és a melyből nem tudok kiábrán­dulni soha. Az én szerelmem, a melytől nem lehet engem megfosztani soha. Az én szerel­mem, a mely nyers, őszinte és a mely gyön­géd. Az én szerelmem, a mely néha utálattá, néha gyűlöletté változik, hogy annál szebb legyen visszafordulása. Az én szerelmem, a mely heroikus is tud lenni és óvatos. Az én szerelmem, a mely egy perczig sem távozik el mellőlem. Az én szerelmem, a melyet titok­ban számolok, mint a fukar az aranyait, az én szerelmem, a mely csillogóbb az aranynál és a mely néha átváltozik a legtompább ólommá egy éjszaka alatt, hogy reggelre me­gint aranynyá változzék, az én alchimikus szerelmem ! Az én szerelmem, a melytől nem félek és a mely mégis reám nehezedik. Az én szerelmem, a mely bepiszkolja a szárnyát a sárban, de megint felszáll a tiszta égig és megfürdik a harmatban. Az én szerelmem, a mely forró mint a láva és el tudna önteni egy várost, az én szerelmem, a mely meg­rázkódtatná a földet mint a földrengés, az én szerelmem, a melyhez az egész világegye­tem kicsi, a melyért az egész világegyetem van és a mely nélkül nem volna a világegye­tem. Az én aljas, gőgös, magasztos, parázna és mégis szű­z szerelmem ... Az én önző sze­relmem, bár öné . . . legszebb dalomat ma az én önző szerelmemről tudnám eldalolni. Péntek, június 1.­ AZ ÚJSÁG

Next