Az Ujság, 1906. október (4. évfolyam, 284-299. szám)
1906-10-16 / 284. szám
a vaslat ahhoz a feltételhez köti, hogy Fiume kikötőjét érinteni kell s bizonyos rakományt oda kell hozni vagy elvinni. Ez tehát nem tiszta hajóbeszerzési hozzájárulás, hanem más alakja a mértfölddíjnak. Még így is érthető volna, hogyha a javaslat következetes marad s azt a szándékot szolgálja, hogy mindkétféle segély a hazai kikötőnek ki- és bevitt rakományokat szállító nemzeti hajók által történő látogatását mozdítsa elő. Csakhogy e szállításokat feltételekhez köti, mégpedig a szabad hajósok szerint olyanokhoz, melyek a szállításokat lehetetlenné teszik. Nevezetesen követeli e törvény, hogy a behozott áru a hazai termékeknek versenyt ne támaszszon ; hogy a szállítást oly vonalakon nem szabad végeznie, melyeken valamely szubvencionált társulat rendes járatokat tart fenn; hogy végül a szállítások mennyisége a hajó hordképességének egy harmadrésze s a hazai közgazdaság érdekében fekvő legyen. Vegyük még hozzá, hogy ez utóbbinak eldöntése a törvény értelmében tisztán a minisztertől függ s akkor megkonstruálható az a képtelenség, hogy a hazai hajó, melyet szabad mozgásában úgyis gátol a Fiumét érintés kötelezettsége, ha már talált kellő mennyiségű rakományt Fiuméban, s veszteségre fuvarozza azt, még mindig ki van téve annak, hogy a miniszter nem kvalifikálja a hazai közgazdaság érdekében levőnek a szállítmányt s egyszerűen elüti a segélydíjtól. Tetézi ezt az anomáliát, hogy az állami szubvenciót élvező rendes hajójáratok ez utóbbi tekintetben nincsenek ellenőrzés alatt s bátran szállíthatnak olyan árukat, melyek esetleg a hazai termékeknek versenyt támasztanak. Látható itt világosan, hogy ezt a törvényt nem csinálták a kellő előrelátással. Sőt semmi előrelátással, legalább a szabad hajózás érdekében nem. Nevezetes dolog ugyanis, hogy a hazai szabadhajósok egy ankéten, melyet a kereskedelmi minisztériumban ez ügyben tartottak, két kérdést intéztek a miniszterhez : melyek ama behozatali áruczikkek, melyek tíz éven át a hazai termékeknek nem fognak versenyt támasztani s mely kikötőkből és kikötőkbe szerezhetné meg a szabadhajós az előírt mennyiségű rakományt, a mikor már megkötött s megkötendő szerződésekkel Észak-Amerika, Brazília, La Plata, sőt Kelet-Európa, az Indiák, Kína és Japán el vannak előre zárva ? A miniszter egyik kérdésre sem felelt s nem felel most a törvényjavaslat sem. A szabadhajósoknak csak megszabja tehát a súlyos, gyakran teljesíthetlen kötelezettségeket, de nem jelöli meg azok teljesíthetésének módját, s nem szabja meg világosan, félremagyarázást nem tűrő módon, jogait. S talán itt vége van az abszurdumoknak ? Szó sincs róla, jön még czifrábban is. A javaslat öt évre évi másfél millió koronában állapítja meg és korlátolja a hitelt, mely a szabadhajózás említett kétféle támogatására igénybe vehető. Csakhogy a 10. §. utolsó pontja hatalmat ad a kereskedelmi miniszternek, hogy a mértfölddíjak kétszereséig — húsz fillérig — emelhesse a segélyt oly utak után, melyek mineműségét, irányát földrajzilag sehogy sem jelöli meg. Itt tehát diszkreczionális hatalmat kap a miniszter, hogy ismeretlen távolságokra és ismeretlen számban végzett utak után duplára emelt mértföld-díjakat adjon. Ha most az erre fordítandó ismeretlen öszszeget, továbbá az iskolahajó építésére és üzeméhez szükséges összegeket s végül azt a szintén ismeretlen összeget, mely hajóépítési hozzájárulási díjak czimén a miniszter által előjegyzésbe vétetik s e czélra lekötve tartatik; ha mindezt évenként levonjuk a másfél millióból, mi marad a szabadhajózok segélyezésére ? S nem állhat-e be könnyen az az eset, hogy a szabadhajós teljesít minden föltételt s az év végén mégsem fizetik ki a kiérdemelt s neki joggal járó segélydíjakat, mert nincs rá hitel ? Megértheti mindenki, hogyezt a konfuzus javaslatot maguk az érdekeltek kereken visszautasítják. Kötelezettségeket vállalni súlyos rizikóval, képtelen föltételekkel s hozzá még a jogos igény elvesztésének kilátásával, igazán nem szolgálhat ösztönzésül semmiféle vállalkozásnak. Nem tudjuk, kiknek van szánva az a másfél millió, melyet ez a törvényjavaslat támogatásul előirányoz ; de hogy a szabadhajósoknak nem kell, az maga is elég bizonyíték arra, hogy ez a törvényjavaslat azt a czélt, melyet kitűzött, el nem fogja érni, még a királyi leirat előtt egy bizottságot választott, ez működését csakis ama reményben folytatja, ha időközben Magyarország alkotmánya vissza lesz állítva és maga a tárgyalás alapját képező törvényjavaslat is parlamentáris felelős minisztérium útján nyer szentesítést. Deák Ferencz javaslatát vita nélkül fogadta el a felirati párt. Egyszersmind azt is elhatározta, hogy a közösügyi bizottság munkálatainak folytatását az országgyűlésen indítványozni fogja. Abban, hogy a jogfolytonosság azonnal helyreállítassék, nem volt a felirati és határozati pártok között különbség. Mindketten egyformán követelték. De Tisza Kálmán pártja, mely márcziusban kifejezetten a restitutio időközbeni visszaállítása reményében járult a közös ügyek bizottsági tárgyalásaihoz, a jogfolytonosság tényleges helyreállításáig a tárgyalások további folytatását felfüggeszteni akarta. Itt volt az ütközőpont. A két párt ennél a kérdésnél vált el egymástól. És ez volt a szülőoka annak a november 29-iki országgyűlési tárgyalásnak, amikor Deák Ferencz és Tisza Kálmán önálló indítványokkal először állottak egymással szemben. Nehéz volna akár az egyikre, akár a másikra a következetlenséget rábizonyítani. Tisza Kálmán joggal hivatkozott arra, hogy már a múlt tárgyalásokba is csak azért ment bele, mert biztatást nyert az alkotmányosságnak helyreállítására. Minthogy az nem következett be, elvi álláspontját kísérletezéseknek ismételten kitenni nem akarta. A Deák Ferencz álláspontja sem volt kevésbé indokolt, ő, aki kezdeményezte a kiegyezkedés reménytelen munkáját, ki a korona és nemzet közti kibékülés érdekében sokkal kedvezőtlenebb időben exponálta magát, ki a közös ügyek tárgyalására már a márcziusi bizonytalan leiratra javasolt bizottságot kiküldeni, most, midőn a novemberi leiratban biztos szálait látja a megegyezésnek, nem függesztheti fel a bizottságok munkálatait, ami a bizalmatlanságnak ujabbi megnyilatkozását jelentené. Az országgyűlés, bár méltányolta Tisza Kálmán felfogását, megértette Deák Ferenczet. Tudta, hogy amit tesz, azt a hazáért teszi. Érezte, hogy a kiegyezkedés csak azon az úton jöhet létre, amelyen ő vezeti az országot. És nem meghunyászkodás, hanem bölcs előrelátás az, amely bizonyos mértékig opportunist követeltet vele. Javaslatát a képviselőház óriási többséggel fogadta el. Ámbár a két párt ettől az időponttól nem együttesen működött, mégsem lehet ebből a tényből, mint sokan teszik, Deák és Tisza között ellenséges politikai magatartást kimagyarázni. Sok kérdésben tanácskoztak ők ezután is bizalmasan egymással. Midőn a porosz háború hadi reformokra utalta az egyes államokat és 1866 deczember végén császári pátenssel nálunk is életbe akarták léptetni, a januári első ülésen Deák Ferencz feliratot indítványozott, melyben a nemzet tiltakozását fejezi ki az újabb jogsértésekkel szemben. Madarász nem elégedett meg a tiltakozással, hanem egy olyan határozatot akart provokálni, mely mindennemű újítást érvénytelennek jelent ki; azokra pedig, kik a pátens végrehajtásában segédkezet nyújtanak, a hazaárulók bélyegét sütik rá. Az országgyűlésen puskaporos volt a hangulat. A kedélyek csak akkor csillapodtak le, midőn Tisza Kálmán jelentkezett szólásra s gyönyörű beszéd kíséretében ajánlja Deák Ferencz indítványát elfogadásra. A kiegyezkedési tárgyalások részleteinél is több alkalommal kelt a felirati párt védelmére. Jóllehet számos kérdésben nem értett velük egyet, sőt aggályait is kifejezte, alapjában áthidalhatatlan differenczia sohasem választotta el pártját Deák Ferencz politikájától. Így lehet aztán megérteni, hogy a kiegyezkedés létrejötte után — midőn a jogfolytonosság kérdésében elfoglalt álláspont úgyis elvesztette aktualitását — Deák tanácsára Andrássy Gyula kabinetjében Tiszát tárczával kínálta meg. Hogy Tisza nem lépett be a minisztériumba és megtartotta különállását, annak igen tiszteletreméltó s következményeiben nagyfontosságú oka volt. Ő ugyanis úgy gondolkozott, hogy pártjával, mint balközép, kettős missziót teljesíthet. Ellensúlyozhatja egyrészt a szélsőbal forradalomra ingerlő törekvéseit, de megakadályozhatja a konzervatívok hatalmi aspirációit is ; másrészt sürgetheti a kormányt a kiegyezketdésben biztosított jogok gyakorlati megvalósítására. Aki ismeri az akkori viszonyokat, nagyon jól tudja, hogy milyen súlyos és háládatlan vállalkozás volt ez egy politikai párrészéről. Maga Deák Ferencz, ki különben sohasem akarta Tisza Kálmán önzetlen politikai hitvallását taktikai okokból lekicsinyelni, elismerte ezt. Daczára, hogy a kiegyezkedés után a felirati és határozati pártok, mint Deák-párt , balközép szembe kerültek egymással, mégis hosszú ideig együtt kluboztak. Az ellentétek, mik köztünk vannak, — mondta Deák — barátságos megbeszélésekkel könnyen eltüntet AZ ÚJSÁG Kedd, október 16. BELFÖLD. A képviselőház ülése. A képviselőház szerdán délelőtt 11 órakor formális ülést tart. Az ülés összehívására az adott okot, hogy a képviselőház szakbizottságai azok közül a szociális törvényjavaslatok közül, melyeket Kossuth Ferencz kereskedelmi miniszter a legutóbbi ülésen beterjesztett, többet letárgyaltak s az előadók az ezekről szóló jelentéseket a szerdai ülésen fogják benyújtani, hogy a pénteki rendes ülésre napirendre lehessen kitűzni. Legelőször az iparfejlesztésről szóló törvényjavaslatot fogja a Ház tárgyalni s ezután, ha időközben a bizottságok elkészülnek a munkásbiztosításról szóló javaslattal, ezt fogják napirendre tűzni. A fiumei kormányzó lemondása. Egyik reggeli lap azt írta, hogy Nákó Sándor gróf fiumei kormányzó állásáról lemondani szándékozik. Félhivatalosan jelentik, hogy ez a hír közönséges koholmány. Egyébként Nákó Sándor gróf fiumei kormányzótól Wilshofenből (Bajorország) egy kőnyomatoshoz a következő távirat érkezett: »Arról értesülök, hogy a lapok lemondásommal foglalkoznak. A dolog előttem teljesen érthetetlen. Kérem e hirt dementálni. Nákó.« Nákó Sándor gróf különben holnap már Budapesten lesz.