Az Ujság, 1906. október (4. évfolyam, 284-299. szám)

1906-10-16 / 284. szám

_ ____________________ a melyhez a magyar miniszterelnök hozzá­járult. Ha tehát ezt a politikát elítélik, a bi­zalmatlanság épp úgy éri a magyar kormányt, mint a külügyit. A­ki ezt félreérti, az ugyancsak mestere a világos beszéd meg nem értésének. A c­áfo­­lat megerősítésének formájában Wekerle már megkezdi a királynak és Goluchowskinak tett ígéret beváltását. Már figyelmezteti elégedet­lenjeit, hogy ha nem paríroznak, ő neki is le kell mondania. Jellemző ebben a fifikában az, hogy We­kerle okfejtése egészen helyes. Magunk is ismé­telten rámutattunk arra a hamisságra, hogy például a szerb vámkérdésben egyre támad­ják a kormány lapjai Goluchowskit, holott a miniszterelnök magáévá tette ezt a politikát s a képviselőházban képviselte is úgy, hogy a szerb kékkönyv adatai őt épp úgy meghazud­tolták, mint Goluchowskit. Hogyan lehetséges, hogy ugyanazért a politikáért az egyiket el akarják üldözni, a másiknak meg helyeselnek ? Ám ezt a helyes vélekedést csak mi hangoz­tattuk, a kormány ellenben tűrte azt a rá nézve kényelmes helyzetet, a­melyben a maga ténykedéseiért a másikat üldözik, míg ő maga meleg bizalom közepette ül. Éppen a koalí­­cziós sajtó és a koalícziós politikusok lármája mellett a kormánynak hallgatása tette szük­ségessé, hogy Bécsben a kormánynak értésére adják, a­mit a Pester Lloyd informálója most végre-valahára mint magától értetődő tényt kifejt. Elhiszszük, hogy ha Wekerle régebben magyarázta volna híveinek, hogy ő és Golu­chowski egy malomban őrölnek, akkor a ki­rálynak nem lett volna oka közbevetni magát, de mivel Wekerle csak most fedezi föl ezt az igazságot, hát nem gondolhatunk mást, mint hogy neki is csak most magyarázták meg, még­pedig néhány nappal a tegnapelőtti taga­dása előtt. Hogy ez a felfogásunk mennyire helyes, azt minden elfogulatlan olvasó megítélheti az itt következő újságszemelvényekből. A Pester Lloyd mai estilapjában a minisz­terelnök a következőket teteti közzé : Mennél jobban közeledik a delegácziók egy­be­hívásának ideje, annál jobban kerül homloktérbe a külügyminiszter helyzetének a kérdése. Volta­képpen ez a kérdés már a delegáczió utolsó ülés­szaka óta szerepel, a­mikor tudvalévően a nép­párt egy frakc­iója és a függetlenségi párt néhány tagja személyes kampányt kezdtek a közös külügy­miniszter ellen. Az a személyes támadás, a­melyet egy valósággal törpe minoritás intézett a miniszter ellen, természetesen nem járt pozitív eredmény­nyel. Azóta azonban hangosan és suttogva azt beszélték, hogy a támadók azt a garancziát kap­ták, hogy Goluchowski gróf a delegáczió előtt többé nem fogja képviselni a külügyi költség­­vetést. Határozottan hangoztathatom, hogy az urak senkitől, a­ki jogosítva volna erre, nem kaptak ilyfajta garancziát. Mintha gondolni lehetne arra, hogy valamilyen magyar kormány ily frivol alkut köt egy közös miniszter fejére? E hír közlése arra szolgált, hogy a közvélemény előtt ingadozónak tüntesse föl a külügyminiszter helyzetét. A P. Lt. ezután ismerteti a lapok híreit, majd így folytatja: A külügyminiszter a magyar kormány részé­ről nem szorul rá semmiféle garancziákra, leg­kevésbé ebben a pillanatban. A külügyminiszter ugyanis a külügyeket az 1867. évi XII. törvény­­czikk értelmében a magyar kormány befolyása alatt vezeti. Hogy ha azonban a magyar kormány beleegyezésével vezetett külügyi politika nem találja meg a magyar delegác­ió jóváhagyását, akkor semmi sem természetesebb annál, mint hogy a ma­gyar kormány exponálja magát oly támadással szemben, mely ily módon az ő saját politik­ája ellen is irányul. Még fokozottabb mértékben áll ez a mostani pillanatban, mert alig két héttel ezelőtt a magyar kormányra annak sürgős szüksége hárult, hogy alkotmányos befolyását gyakorolja a közös külügyekre. Ez pedig abban a közös miniszteri tanácskozásban történt, a­melyben megállapították a külügyminisztériumnak 1907. évi költségvetési előirányzatát. Ez alkalommal teljes harmónia mutatkozott az egész vonalon oly­annyira, hogy ezúttal évek óta első ízben el lehe­tett kerülni a király elnöklése alatt tartott mi­nisztertanácsot, a­melyet rendesen koronatanács­nak szoktak nevezni. Ha tehát az ellen a poli­tika ellen, mely ily módon teljes egyetértéssel meg­állapított költségvetésben jut kifejezésre, bizalmat­lansági vótum merülne fel, vájjon akkor a magyar kormánynak nem kellene-e ez ellen sorompóba lépnie ? És ily körülmények között vájjon van-e szükség különös garancziára ? Így áll a kérdés az elméletben. Ha azonban a konkrét dolgokat nézzük, szintén nem találunk kedvező momentumot a támadásra. Goluchowski gróf utolsó akcziója a szerb határ elzárása. Ez azon­ban főképpen az a kérdés, melyben a magyar állás­pont teljesen kifejezésre jutott, úgy hogy ezen a pon­ton minden támadás voltaképpen a magyar kormány ellen irányulna. Mindezek alapján nem éppen irigylésre méltó azoknak a helyzete, a­kik a Goluchowski gróf elleni támadást intézik. Ennek a támadásnak alig van egy olyan motívuma, mely visszhangot kelthetne az országban. Minden körülmények között azonban lehetetlenség az az egy dolog, hogy a külügyminisz­tert politikailag külön válaszszák a magyar kor­mánytól. A Pester Lloydon kívül találunk még néhány beismerést. A félhivatalos Az Ország Goluchowskiról szóló czikkében kijelenti, hogy a külügyminiszter lemondásáról szóló hírek alaptalanok. Nagyon is kérdésesnek mondja azt is, hogy az a bizonyos bizalmatlansági vótum, melyről szó van, t. i. a magyar dele­­gáczióé, tényleg oly fekete-e, mint a­milyen­nek festik ? Mi jól tudjuk, hogy nem oly fekete. A kormányhoz szintén közel álló Magyar­­­ország is belemegy már annak föltevé­sébe, hogy a Goluchowskinak adott bizalmat­lansági szavazat következtében nemcsak Golu­chowski, hanem a Wekerle-kormány is beadja lemondását. Ezt írta Az Újság is, de azért a Magyar­­ország tegnap még benn volt a tele tüdővel c­áfolók kórusában. A bécsi lapok is sorban megerősítik érte­sülésünket. A Neue Freie Presse azt írja, hogy megbízható forrásból való jelentés szerint a király Goluchowski grófnak hivatalában való megmaradását kívánja. Goluchowski gróf a királynak föltétlen bizalmát bírja s tudvalevő, hogy a király nem szívesen válik meg olyan emberektől, a kikben bízik s a kik hosszabb időt töltöttek környezetében. Hír szerint a magyar kormányt, is értesítették a királynak erről a fölfogásáról s már most a magyar kor­mánynak volna föladata, hogy befolyását oly­képpen érvényesítse, hogy a delegáczió úgy alakuljon meg, hogy a nyílt botrányt elkerül­jék. Hogy Wekerle miniszterelnök mennyiben hajlandó, vagy képes a delegáczió összetéte­lére befolyást gyakorolni, a delegáczió visel­kedését irányítani, azt ez idő szerint nem lehet megítélni. Jól értesült körökben azt mondják, hogy a helyzet súlypontja ez idő szerint Buda­pesten van. A Neues Wiener Journal pedig azt írja, hogy a magyar kormánynak gondoskodnia kellett arról, hogy a bizalmatlanságot, mely­­lyel Goluchowskival szemben a delegáczióban fenyegetődztek, meg ne szavazzák. Ez annál fontosabb, mert nagy komplikác­iók származ­hatnának abból, ha egy parlamenti bizottság bizalmatlansága (lényegében a delegáczió sem tekinthető egyébnek) egy közös minisztert megbuktathatna és felmerülne az a kérdés, hogy milyen következményekkel járna ez arra a kormányra (a jelen esetben tehát a magyar kormányra) nézve, a­melyiknek a parlament­jéből ez az akc­ió kiindult. Híveivel ismét egy fúzió létrejöhetéséről ta­nácskozott. Neki mindegy volt, akár a bal­középpel, akár Sennyey pártjával csinálja meg. De Deáknak —ki már az Angol királynő­ből nem tudott kimozdulni — nem volt mindegy. Ő Magyarországot a demokráczia útján sza­badelvű politikával akarta továbbfejleszteni. Ezért ellenezte a konzervatívekkel való fúziót és óhajtotta kifejezetten Tisza Kálmánt. Mi­kor a válság komoly formában előtérbe nyo­mult, ismét Andrássyt hívták le. Wenckheim­­Béla utján Tiszával kezdett tárgyalni, ki eleinte a fúzióra nem igen mutatott hajlandó­ságot. Csak midőn Wenck­heim azzal hozako­dott elő, hogy most nem pártpolitikáról van szó és nem is arról, hogy a Deák-párt uralmát minden áron biztosítsák, hanem a kiegyez­kedéssel biztos alapra fektetett Magyarország jövőjéről, mely Tisza vonakodása esetén kon­zervatív irány érvényesülését vonhatná maga után, határozta el magát a fúzióról való rész­letes és beható tárgyalásra. Elősegítette ezt még az a körülmény is, hogy Sennyey január 29-iki beszédében, melyben a Bittó-kormány fölött politikai viviszekc­iót tartott, utat nyitott magának az esetleges kormányala­­kításra­ . Tisza Kálmán néhány napi tanácskozás után, megfontolva lépésének következményeit, Wenckheim Bélának átadta azokat a ponto­­zatokat, a­mik alapján pártja és a Deák-párt között fúzió létesülhet. A követelések legfon­tosabb­jai azok, melyek a Deák-párt megszűné­séről és a szabadelvűpárt megteremtéséről, a belkormányzati politika számos szabadelvű irányú alkotásairól s a megalakítandó új ka­binetben a régi balközépnek biztosítandó há­rom miniszteri tárczáról szólanak. Wencksheim nemcsak Andrássyval, hanem a párt régi ki­próbált erőivel, köztük Fálk Miksával is, kö­zölte Tisza kívánságait. Beható megbeszélések után a Deák-párt elnevezésének megszünte­tésén kívül az összes pontokat elfogadták. S mert Tisza minden körülmények között ra­gaszkodott feltételeihez, már majdnem hajó­törést szenvedett az egész megegyezés. Deák Ferencz azonban idejekorán megtudta, hogy milyen csekélységen, de Tisza Kálmán szem­pontjából mégis milyen fontos okokon múlik a fúzió bekövetkezése ; magához hivatta híveit és a következőket mondotta : »A Deák-párt, midőn az 1867-iki kiegyezkedést létrehozta, befejezte misszióját. Ha egy parlamenti kor­mány alakul, annak vezére a miniszterelnök lehet. Az én vezérségem tiszteletbeli, inkább csak névleges, s igy a pártnak nevemről lett elnevezése és ezen névnek a mai napig fen­­tartása inkább előzékenység. De ha másképp lenne is, szívesen járulok a szabadelvű párt megalakításához­­. Deák eme nyilatkozata után nem volt többé akadálya a fúziónak. Tisza Kálmán február 3-án tartotta meg nagy beszédét, mely­ben sokan elveinek megtagadását, de a­ki az előzményeket ismerte és azt a nagy feladatot, a­mire vállalkozott, a konszolidált magyar nemzeti állam megteremtésének útját látták. A­­Birro-kabinet pedig Tisza beszéde után java­solta, hogy a Ház napolja el magát. A már­­czius 3-iki első ülésen már a szabadelvű párt, élén a Wenckheim—Tisza-minisztériummal mu­tatkozott be a képviselőháznak és az egész országnak. ________AZ ÚJSÁG Kedd, október 16. Pelényi tervei. — Különféle közzétételek. — (Egy c­áfolat.) A félhivatalos Bud. Tud. a következő igaz­ságügyminiszteri közlést hozza: »Az igazságügyminiszterium költségvetésére,­­ különösen a bírák és bírósági hivatalnokok hely­zetének javítását czélzó költségvetési tételekre vonatkozólag egyes lapokban részint hézagos, részint elferdített adatok tétettek közzé. Polónyi igazságügyminiszter, mint eddig, úgy ezután sem tartja szükségesnek ezekre az első tekintetre is ezélzatosaknak felismerhető­ híresztelésekre re-

Next