Az Ujság, 1907. szeptember (5. évfolyam, 221-232. szám)
1907-09-17 / 221. szám
a tára megérteni bizonyára nem lehet. Azonban látnivaló, hogy ennél a családirtásnál körülbelül mindaz az etikai ellentmondás és eltorzulás működött közre, amelyek közt szinte mindnyájunknak az élete eltelik. Egy belsőleg zavaros, sőt zilált becsületfölfogás az, mely amíg egyrészt a becsületet a halál szigorú szankciója elé helyezi (sűrű párbajaink is ezt jelentik), másrészt a jómód, az előkelőség, a vagyon és a pozíczió megszerzésében az ehhez való fékeket már alig ismeri többé. Politikai életünket kell csak nézni, a típus nagyban ott van. Csakis olyan zilált erkölcsi fogalmakkal elárasztott világban állhat elő ehhez fogható rettenetesség, amikor a becsület nevében valaki oly hihetetlen mélységű erkölcstelenségig okoskodja le magát, hogy a cselekedetéért járó egyéni felelősség alól egészen ártatlan családja tökéletes kiirtásával törekszik menekedni. Az olyan családfővel és a családdal, ahol az erkölcsi érzületet már helyes egyensúlyba hozta a rendszeres, következetes, pozitív és józan munka, ilyen szörnyűség bizonyosan nem történt volna meg, még akkora botlás esetében sem. Az ebből származó következéseket egyébiránt itt bátran mellőzni lehet. Sok haszonnal úgy sem járna. Az úgynevezett erkölcsi fölvilágosítások nálunk amúgy is nagyon népszerűtlenek. Aki el is fogadja, az is mindig csak a szomszédjára tekintget. Vannak azonban az esetnek a közszolgálatra és a társadalmi etika általános színvonalára tartozó oldalai is. Anélkül, hogy e szörnyű végződésű esetnek kriminális okát , a sikkasztást vagy csalást ízetlenül általánosítani akarná az ember, mégis kénytelen azt mondani,— amint hogy mondják is sokan — hogy az ilyen visszaélés, a szállítóval való szerény összejátszás, annyira közkeletű és elterjedt, hogy e miatt családkonczolásra vetemedni ugyan nem volt érdemes. És ez nem paradoxon. Aki valaha kis hivatali állásban jól »megtollasodott« családokat látott és közelebbről ismeri kivált az autonóm gazdálkodások belső struktúráját, — és ebből a főváros sem kivétel — az jól tudja, hogy az ilyen és ehhez hasonló mellékes vagyonforrások (jobbára a hivatalbeli fizetés csekélységével mentegetve) a mi életünkben bőven bugyognak. Látni ugyan nem lehet őket, de ahol valami közügy tönkremenőfélben van és ahol a pótadókat évrőlévre emelik, vagy ahol gyógyíthatatlan drágaság emészti a polgárok életét, ott rendesen az ilyen »visszaélés« az, ami a bajt gyógyíthatatlanná teszi. Az élettapasztalattal bíró és őszinte gondolkozású emberek számára zárják csak be ezt a kínos gondolatmenetet azzal, hogy minden megvesztegetés—akármilyen megengedett vagy eltűrt legyen is annak a formája — csak egy vagy két embernek hajt jogtalan és erkölcstelen hasznot, de az állampolgárok ezreinek, talán százezreinek okoz drágaságot, nélkülözést és száz mindenféle szenvedést. Egy bűnösen szerzett koronás pénzdarab ,a közszolgálatban nem egy korona, hanem ezer korona kárt jelent. Mert az, aki a megvesztegetés kockázatát elvállalja, ezen az áron nyerni is akar, mégpedig sokat. És ezt a sokat mindig az állampolgárok fizetik meg életük egy darabjával. Mi más, mennyivel kellemesebb, emberhez mennyivel méltóbb, kívánatosabb, virágzóbb és gyümölcsözőbb, a nagy nemzeti czélok tekintetében mennyivel termékenyebb lehetne ebben a mi áldott hazánkban az élet, ha tengernyi törvényeink, rendeleteink és örökös rendszabályaink helyett a nép s kivált a műveit és vezető osztályok fejlett erkölcsi tudata és bátorsága irányozná és ellenőrizné a közszolgálatot. És nem kellene a »visszaélések« szemérmes neve alatt takargatni azt a kimondhatatlan sok vétséget és bűntettet, ami iránt csak azért nem lehetünk igazán szigorúak, mert a polgári közfelfogásba már mélyen leverték gyökereiket. Valóban, ez a szörnyű eset olyan mélységekbe enged bepillantást, amelyekbe más alkalommal nem szeretünk belenézegetni. Úgy tetszik ilyenkor, mintha egy második Széchenyi István elérkezésének is itt volna az ideje. Olyannak, aki az örökkévaló meddő politikai és közjogi praktikáktól elvonná a lázas figyelmet. És dörgő, titáni szavával arra bírná kényszeríteni a nemzetet, hogy legalább társadalmilag újjászülessék egy magasabb etikai világfölfogás valóságaiban. Mert ha mi a nemzeti lét mélységeiből nem tudunk újjászületni, honnan és miből szülessünk újjá ? Dékután csak pár pillanatig szundikált újságja felett. Egyszerre viharosan ugrott talpra és kommandó-hangon kiáltotta : — Hallották már a huszár és a czigány esetét ? Az én kedvesem, az én gyönyörűségem akkor éppen azt mondta nekem, az asztalon álló virágos vázák között susogva : — Az éjjel gondolkoztam a dolgon. Nem maradhatok tovább a fürdőn, csupán addig, míg a kapitány is itt lesz. Nem maradhatok önnel egyedül a jó hírnevem miatt. Bánatosan függesztette rám szemét és csendesen ingatta a fejét : —* Nem, nem . . . És én nem tudtam még csak kérlelni sem, hisz igaza volt, nem kompromittálhatta magát velem. Minden reménységem, életboldogságom tehát ahhoz fűződött, hogy meddig marad a vén katonatiszt a fürdőhelyen. S a vén ember, mintha megsejtett volna valamit, mintha kitalálta volna viharos kacagásainkból, gyöngéd bánásmódunkból az igazságot, kezdett zsarnokoskodni. Az elnyomott, elhagyatott buskernor férfiú, midőn elérte azt, ami után egész nyáron sóvárgott , tiszteletteljes, figyelmes és őtet ünneplő társaságra talált, elégedetlenkedni kezdett. Bozontos szemöldöke olykor gyanakvó, fürkésző tekinteteket vetett reám, hogy a nevetés a torkomon akadt. Mit nevetett ? — kérdezte zordonan. És jaj lett volna nekem, ha nem tudom elmondani az elhangzott adomát. A kapitány figyelmesen hallgatta a mondatokat. Olykor helyeslőleg bólintott, de legtöbbször dühös fejrázással szakított félbe "• — Nem jól van. Abtretten. Az ember igazán hiába eszeli ki a legjobb dolgokat . . . Mormogva, zsörtölődve koczogott a gummitalpas botjával és messziről visszakiáltotta :— Holnap vagy holnapután úgyis elutazom . . . Szólt és megelégedetten ballagott tovább, amíg mi kedvesemmel rémülten néztünk utána. A napok repültek és a kapitány mind kiállhatatlanabb lett különös helyzetében. Már arra is elkészültem, hogy egy napon arra szólít fel, hogy fényesítsem ki a csizmáit, amikor váratlanul egész gonoszságában bemutatkozott a vén ember. Talán a legboldogabbak voltunk azon a napon. Az erdőben sétáltunk, Petőfi verseit olvasgattuk és az én kedvesem rám mosolygott. Egyszerre az erdei ösvényen a kapitány jelent meg előttünk és gyilkos dühvel sziszegte : — Holnap elutazom visszavonhatatlanul ! Kezét sapkájához emelte és gyorsan távozott. Egy pillanatig azt hittük, hogy álom volt csupán az iménti jelenés. De most felhangzott a kapitány hörgő köhögése és mi éreztük, hogy mindennek vége van . . .— Pedig még csak két napig szerettem volna veled maradni itt . . . Még csak két napig — susogta az én gyönyörűségem. — Mily boldogok lettünk volna ! De most vége, örökre vége mindennek . . . Húsz esztendős voltam és regényeket olvastam. — Nincs vége — feleltem. — A kapitány itt marad még két napig ... Kényszeríteni fogom. És este, midőn a vacsoránál találkoztunk a kapitánynyal, minden bevezetés nélkül vén szamárnak neveztem. A vén katona arcza elsötétedett. — Ezért számolunk — hörögte. A kedvesem krétafehérré vált arczcal ült közöttünk. És minden úgy történt, ahogy előre kigondoltam. A kapitány másnap nem utazott el és a közeli kisvárosból négy katonatiszt érkezett a fürdőbe. Komolyan, félrevonulva beszélték meg a dolgot és én kedvesemmel az erdőben sétálgattam. Talán a legboldogabb akkor voltam életemben. Boldog voltam, mert valami homályos érzés azt susogta bennem, hogy igen nagy veszedelem fenyeget. Veszedelembe sodródom a kedvesem miatt . . . Húsz éves voltam és lehulló falevélnek láttam csupán az életemet. Boldog voltam, mert az én gyönyörűségem szeretett engem. Harmadnap délután ismét eljött a négy tiszt a városkából és az erdőbe vezettek bennünket. Az öreg fürdőorvos verejtékezve rendezgette szerszámait egy fa tövében és kezembe nyomták a pisztolyt. Szédülve állottam helyemen s felhangzott a jeladó taps. Abban a pillanatban a fenyveserdő mélyében a kedvesem fehér ruháját, világos kalapját pillantottam meg. Szörnyű ütést éreztem a mellemen, hogy egész testem belerázkódott. Majd halk, villámgyorsan hangosabbá váló sustorgást éreztem agyvelőmben, testemben ... De én csak a fehér ruhát láttam az erdő mélyén. * Sokáig feküdtem átlőtt mellemmel és nagyon sokat szenvedtem ... A szenvedés, a baj elmúlott, csupán azt érzem ma, hogy mily boldog voltam akkor ott az erdőben, amidőn a golyó mellemet érte. A 55 ÚJSÁG Kedd, szeptember 17- eo BELFÖLD* — A trónörökös. Bécsből jelentik, hogy a király ma délelőtt egy órai kihallgatáson fogadta Ferencz Ferdinánd királyi herczeget. A bécsi »Zeit« tegnapi számának első kiadását elkobozták a »Trónörökös és a magyarok« czim alatt közölt czikk miatt. A bécsi ügyész a következő sorokat kifogásolta : — Hogy a trónörökös nem jár sokat Magyarországba, annak oka az, hogy udvari körökben nem igen tetszett a trónörökös nagy népszerűsége Magyarországon. Különösen a királyi herczegasszonyoknak és a királyi herczegeknek nem tetszett ez, — intrikáltak a trónörökös ellen és bizonyos irányban befolyásolták ellene a királyt is. A király nem is örül annak, ha a trónörökös Magyarországon, utazgat. Éppen ezért ritkán teszi ezt a trónörökös. Ferencz Ferdinánd trónörökös mai audiencziáját ezzel hozzák összefüggésbe.