Az Ujság, 1907. szeptember (5. évfolyam, 221-232. szám)

1907-09-17 / 221. szám

a­ tára megérteni bizonyára nem lehet. Azonban látnivaló, hogy ennél a család­­irtásnál körülbelül mindaz az etikai ellentmondás és eltorzulás működött közre, a­melyek közt szinte mindnyá­junknak az élete eltelik. Egy belsőleg zavaros, sőt zilált becsületfölfogás az, mely a­míg egyrészt a becsületet a halál szigorú szankc­iója elé helyezi (sűrű párbajaink is ezt jelentik), másrészt a jómód, az előkelőség, a vagyon és a pozíczió megszerzésében az ehhez való fékeket már alig ismeri többé. Politikai életünket kell csak nézni, a típus nagy­ban ott van. Csakis olyan zilált erkölcsi fogal­makkal elárasztott világban állhat elő ehhez fogható rettenetesség, a­mikor a becsület nevében valaki oly hihetetlen mélységű erkölcstelenségig okoskodj­a le magát, hogy a cselekedetéért járó egyéni felelősség alól egészen ártatlan családja tökéletes kiirtásával törekszik menekedni. Az olyan családfővel és a családdal, a­hol az erkölcsi érzületet már helyes egyensúlyba hozta a rendszeres, követ­kezetes, pozitív és józan munka, ilyen szörnyűség bizonyosan nem történt volna meg, még akkora botlás esetében sem. Az ebből származó következéseket egyébiránt itt bátran mellőzni lehet. Sok haszonnal úgy sem járna. Az úgy­nevezett erkölcsi fölvilágosítások nálunk amúgy is nagyon népszerűtlenek. A­ki el is fogadja, az is mindig csak a szom­szédjára tekintget. Vannak azonban az esetnek a közszolgálatra és a társa­dalmi etika általános színvonalára tar­tozó oldalai is. A­nélkül, hogy e szörny­ű végződésű esetnek kriminális okát , a sikkasztást vagy csalást ízetlenül általánosítani akarná az ember, mégis kénytelen azt mondani,­­— a­mint hogy mondják is sokan — hogy az ilyen visszaélés, a szállítóval való szerény összejátszás, an­­nyira közkeletű és elterjedt, hogy e miatt család­konczolásra vetemedni ugyan nem volt érdemes. És ez nem para­­doxon. A­ki valaha kis hivatali állás­ban jól »megtollasodott« családokat lá­tott és közelebbről ismeri kivált az autonóm gazdálkodások belső struktúrá­ját, — és ebből a főváros sem kivétel — az jól tudja, hogy az ilyen és ehhez hasonló mellékes va­gy­onf­orr­ás­ok (job­bára a hivatalbeli fizetés csekélységével mentegetve) a mi életünkben bőven bu­­gyognak. Látni ugyan nem lehet őket, de a­hol valami közügy tönkremenő­­félben van és a­hol a pótadókat évről­­évre emelik, vagy a­hol gyógyíthatatlan drágaság emészti a polgárok életét, ott rendesen az ilyen »visszaélés« az, a­mi a bajt gyógyíthatatlanná teszi. Az élettapasztalattal bíró és őszinte gondolkozású emberek számára zárják csak be ezt a kínos gondolatmenetet azzal, hogy minden megvesztegetés­­—­­akármilyen megengedett vagy eltűrt le­gyen is annak a formája — csak egy vagy két embernek hajt jogtalan és erkölcstelen hasznot, de az állampolgárok ezreinek, talán százezreinek okoz drága­ságot, nélkülözést és száz mindenféle szenvedést. Egy bűnösen szerzett koro­nás pénzdarab ,a közszolgálatban nem egy korona, hanem ezer korona kárt jelent. Mert az, a­ki a megvesztegetés koc­kázatát elvállalja, ezen az áron nyerni is akar, még­pedig sokat. És ezt a sokat mindig az állampolgárok fizetik meg életük egy darabjával. Mi más, mennyivel kellemesebb, em­berhez mennyivel méltóbb, kívánatosabb, virágzóbb és gyümölcsözőbb, a nagy nemzeti czélok tekintetében mennyivel termékenyebb lehetne ebben a mi áldott hazánkban az élet, ha tengernyi törvé­nyeink, rendeletei­nk és örökös rendsza­bályaink helyett a nép s kivált a mű­veit és vezető osztályok fejlett erkölcsi tudata és bátorsága irányozná és ellen­őrizné a közszolgálatot. És nem kellene a »visszaélések« szemérmes neve alatt takargatni azt a kimondhatatlan sok vétséget és bűntettet, a­mi iránt csak azért nem lehetünk igazán szigorúak, mert a polgári közfelfogásba már mélyen leverték gyökereiket. Valóban, ez a szörnyű eset olyan mélységekbe enged bepillantást, a­me­lyekbe más alkalommal nem szeretünk belenézegetni. Úgy tetszik ilyenkor, mint­ha egy második Széchenyi István el­­érkezésének is itt volna az ideje. Olyan­nak, a­ki az örökkévaló meddő politikai és közjogi praktikáktól elvonná a lázas figyelmet. És dörgő, titáni szavával arra bírná kényszeríteni a nemzetet, hogy legalább társadalmilag újjászülessék egy magasabb etikai világfölfogás valósá­gaiban. Mert ha mi a nemzeti lét mély­ségeiből nem tudunk újjászületni, honnan és miből szülessünk újjá ? Dékután csak pár pillanatig szundikált újságja felett. Egyszerre viharosan ugrott talpra és kommandó-hangon kiáltotta : — Hallották már a huszár és a czigány esetét ? Az én kedvesem, az én gyönyörűségem akkor éppen azt mondta nekem, az asztalon álló virágos­ vázák között susogva : — Az éjjel gondolkoztam a dolgon. Nem maradhatok tovább a fürdőn, csupán addig, míg a kapitány is itt lesz. Nem maradhatok önnel egyedül a jó hírnevem miatt. Bánatosan függesztette rám szemét és csendesen ingatta a fejét : —* Nem, nem . . . És én nem tudtam még csak kérlelni sem, hisz igaza volt, nem kompromittálhatta magát velem. Minden reménységem, életboldogságom te­hát ahhoz fűződött, hogy meddig marad a vén katonatiszt a fürdőhelyen. S a vén ember, mintha megsejtett volna valamit, mintha ki­találta volna viharos kac­agásainkból, gyön­géd bánásmódunkból az igazságot, kezdett zsarnokoskodni. Az elnyomott, elhagyatott bus­­kernor férfiú, midőn elérte azt, a­mi után egész nyáron sóvárgott , tiszteletteljes, figyelmes és őtet ünneplő társaságra talált, elégedetlen­kedni kezdett. Bozontos szemöldöke olykor gyanakvó, fürkésző tekinteteket vetett reám, hogy a nevetés a torkomon akadt. Mit nevetett ? — kérdezte zordonan. És jaj lett volna nekem, ha nem tudom elmondani az elhangzott adomát. A kapitány figyelmesen hallgatta a mondatokat. Olykor helyeslőleg bólintott, de legtöbbször dühös fej­­­rázással szakított félbe "• — Nem jól van. Abtretten. Az ember iga­zán hiába eszeli ki a legjobb dolgokat . . . Mormogva, zsörtölődve koczogott a gummi­­talpas botjával és messziről visszakiáltotta :­­— Holnap vagy holnapután úgyis el­utazom . . . Szólt és megelégedetten ballagott tovább, a­míg mi kedvesemmel rémülten néztünk utána. A napok repültek és a kapitány mind kiállhatatlanabb lett különös helyzetében. Már arra is elkészültem, hogy egy napon arra szólít fel, hogy fényesítsem ki a csizmáit, a­mikor váratlanul egész gonoszságában bemutatko­zott a vén ember. Talán a legboldogabbak voltunk azon a napon. Az erdőben sétáltunk, Petőfi verseit olvasgattuk és az én kedvesem rám mosolygott. Egyszerre az erdei ösvényen a kapitány jelent meg előttünk és gyilkos dühvel sziszegte : — Holnap elutazom visszavonhatatlanul ! Kezét sapkájához emelte és gyorsan távo­zott. Egy pillanatig azt hittük, hogy álom volt csupán az iménti jelenés. De most felhangzott a kapitány hörgő köhögése és mi éreztük, hogy mindennek vége van . . .­­— Pedig még csak két napig szerettem volna veled maradni itt . . . Még csak két napig — susogta az én gyönyörűségem. — Mily boldogok lettünk volna ! De most vége, örökre vége mindennek . . . Húsz esztendős voltam és regényeket ol­vastam. — Nincs vége — feleltem. — A kapitány itt marad még két napig ... Kényszeríteni fogom. És este, midőn a vacsoránál találkoztunk a kapitánynyal, minden bevezetés nélkül vén szamárnak neveztem. A vén katona arcza elsötétedett. — Ezért számolunk — hörögte. A kedvesem krétafehérré vált arczc­al ült közöttünk. És minden úgy történt, a­hogy előre ki­gondoltam. A kapitány másnap nem utazott el és a közeli kisvárosból négy katonatiszt érkezett a fürdőbe. Komolyan, félrevonulva beszélték meg a dolgot és én kedvesemmel az erdőben sétálgattam. Talán a legboldogabb akkor voltam életemben. Boldog voltam, mert valami homályos érzés azt susogta bennem, hogy igen nagy veszedelem fenyeget. Vesze­delembe sodródom a kedvesem miatt . . . Húsz éves voltam és lehulló falevélnek láttam csu­pán az életemet. Boldog voltam, mert az én gyönyörűségem szeretett engem. Harmadnap délután ismét eljött a négy tiszt a városkából és az erdőbe vezettek ben­nünket. Az öreg fürdőorvos verejtékezve ren­dezgette szerszámait egy fa tövében és ke­zembe nyomták a pisztolyt. Szédülve állottam helyemen s felhangzott a jeladó taps. Abban a pillanatban a fenyveserdő mélyében a ked­vesem fehér ruháját, világos kalapját pillan­tottam meg. Szörnyű ütést éreztem a mellemen, hogy egész testem belerázkódott. Majd halk, villám­gyorsan hangosabbá váló sustorgást éreztem agyvelőmben, testemben ... De én csak a fehér ruhát láttam az erdő mélyén. * Sokáig feküdtem átlőtt mellemmel és na­gyon sokat szenvedtem ... A szenvedés, a baj elmúlott, csupán azt érzem ma, hogy mily boldog voltam akkor ott az erdőben, a­midőn a golyó mellemet érte. A 55 ÚJSÁG Kedd, szeptember 17- eo BELFÖLD* — A trónörökös. Bécsből jelentik, hogy a király ma délelőtt egy órai kihallgatáson fogadta Ferencz Ferdinánd királyi herczeget. A bécsi »Zeit« tegnapi számának első kiadását elkobozták a »Trónörökös és a magyarok« czim­ alatt közölt czikk miatt. A bécsi ügyész a következő sorokat kifogásolta : — Hogy a trónörökös nem jár sokat Magyar­­országba, annak oka az, hogy udvari körökben nem igen tetszett a trónörökös nagy népszerűsége Magyarországon. Különösen a királyi herczeg­­asszonyoknak és a királyi herczegeknek nem tetszett ez, — intrikáltak a trónörökös ellen és bizonyos irányban befolyásolták ellene a királyt is. A király nem is örül annak, ha a trónörökös Magyarországon, utazgat. Éppen ezért ritkán teszi ezt a trónörökös. Ferencz Ferdinánd trónörökös mai audien­­cziáját ezzel hozzák összefüggésbe.

Next