Az Ujság, 1907. november (5. évfolyam, 272-284. szám)

1907-11-16 / 272. szám

2 .. ... irtották az árukat s a háziurak határo­zottan soványodásnak indultak. Ma a koalicziós, nagy nemzeti kor­szak napja ragyog ,le reánk s bol­dogsággal, jóléttel, megelégedettséggel árasztja el az országot. Ma, ha a ki­egyezési előadó a kvótaemelésen elkese­redve panaszkodik, hogy szegényebbek vagyunk, mint egy-két évvel ezelőtt, hogy az ipari viszonyok rendkívül de­primáltak, a gazdák adósságai gyara­podnak s egyre súlyosabbak a pénzügyi viszonyok, akkor a koalícziós pénzügy­­miniszter, a­kit ma szintén Wekerlének hívnak, gyengéden figyelmezteti a kissé sötét színezésre s megvigasztalja, hogy az eladósodás mellett a tőkegyűjtés szapo­rodása is észlelhető. Ernst képviselő urat busitja az ország elszegényedése, Wekerle egy könnyed kézlegyintéssel eloszlatja a felhőket. Semmi baj, a tőkegyűjtés sza­porodik. Persze, így már más. Ha a tőkegyűjtés szaporodik, akkor az ország gazdagszik, mert a polgárok sokat keres­nek s még a drága megélhetés mellett is spórolnak. Igaz, hogy én is, te is és mi mind az ellenkezőjét tudjuk, látjuk és tapasztaljuk, de úgy látszik, mi csak a gazdasági életre fordítjuk tekintetün­ket s nem tudjuk még, hogy a koalíczió a gazdasági politika egy egészen új rendszerét állapította meg : a­mit nem akar meglátni, az nincs ; viszont a­mit mi nem látunk, azt mint létezőt szugge­­rálja belénk. Wekerle nem akarja meg­látni a nyomorúságok áradatát, mely reánk ■* szakadt, az elszegényedést, mely az alsóbb rétegeket és a középosztályt sorvasztja ; ellenben mi nem­ látjuk, hogy a­­ tőkegyűjtés szaporodik s nem látja azt senki ebben a szegény ország­ban, hanem azért Wekerle a legnyugod­­ tabb ábrázattal állítja az ellenkezőt. S vájjon ki merészelne kétkedni egy pénzügyminiszter állításában ? harommal valaki azt indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay Kontrát, s az egész társaság egy néma csoportozatban kisérje arcz- és tag­játékkal az előadást. Szigligeti volt Zsigmond király, kit felültettek egy improvi­zált trónra. Egressy szavalása alatt előlépett Kont s a harminczkét nemes, s arcz- és tag­­játékkal kisérte a szót. Midőn a bakó botjával rendre érinté a­ nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek, utoljára maga­ Kont is. Azon­ban e soroknál: »de a tömegnek ajkain két lázadó moraj«, zajongni kezdtek a földre hul­lott nemesek, majd felugrottak és kergetni kezdték Szigligeti ő felségét. E tréfa nagyon tetszett Vörösmartynak, ki mint közönség és kritika képviselője vett részt a bohózatban !« így mulattak az öregek, s mikor kifárad­tak a kergetődzésben, akkor leheveredve, az anekdotázásra került a sor. Ott mondta el Megyeri a maros­vásár­helyi komikéról az anek­dotát, a­melyért Kovácsné a bográcsot akarta a fejéhez vágni. Valami idegen ezred vonult keresztül a városon, s a hatóság kidoboltatta, hogy min­den tisztességes asszonyi személy tartsa magát távol, mert a marczona vitézekkel szemben nem áll jót semmiről. Egy átutazó német trupp direkt orné­ja és komikája azonban nem ijedtek meg, sőt ki­­cziczomázták magukat s kiültek az ablakba. Bevonul, az ezred zengő Zenével, síppal, dobbal, s holtra fáradtan a marstól, kvárté­lyaira vonul s alszik, mint a bunda. A komika és barátnéja végre a várakozás­ban türelmetlenül, leszáll a piaczra s meg­kérdi a­­silbakot: — Kérem, hol rendetlenkednek a ka­tonák ? Ezzel halálra lehetett boszantani a jó Mi nem hiszünk ugyan egy betűt sem abból a tőkegyűjtési szaporodásból, de ha még volna is egynémely adata Wekerlének, mely a takarékbetétek emel­kedését bizonyítaná, ez csak arra vál­lan­a, hogy a magas kamatláb elvonja a tőkét az értékpapírbefektetéstől és a vállalatoktól. A legjobb esetben csak helycsere történt, de nem tőkegyűjtési szaporodás. Sőt a józan közgazdasági értelem éppen a viszonyok rosszabbodá­sát következtetné abból, hogy a tőke a biztos és fix kamatozású takarék­­pénztárakba bújik el, a­helyett, hogy a vállalkozásnak és termelésnek nyúj­tana táplálékot és segítséget. Ha ennél több és jobb vigasza nincs Wekerlének az elszegényedési pana­szokra, bizony okosabban teszi, ha hall­gat. Mert a­mennyire nem igaz az ő érve s csak arra való, hogy az ország­­ámitást gazdasági téren is beleilleszsze egész politikai rendszerébe, épp oly igaz és súlyos érvekkel bizonyítják a tények, hogy nemcsak meg­van az elszegénye­dés, hanem nőttön-nő. Hasonlítsa össze Wekerle az osztrák költségvetést a ma­gáéval. Az osztrák pénzügyminiszter a százmillióval megdagadt kiadások da­czára két millió pluszt irányoz elő , di­csekszik azzal, hogy az előző évben szá­zhatvan millió koronát vett a pénz­tári fölöslegekből s nem kellett adósságot csinálnia , kilátásba helyezi, és joggal, a kiegyezés által biztosított nagyobb jövedelmeket, a kvótánál való megtaka­rítást és kedvező horoszkópot állít az ipari és gazdasági fejlődésnek. S most állítsuk ezzel szembe a Wekerle költség­­vetését és expozéját: néhány ezer ko­rona látszólagos plusz, mely páraként elenyészik, sőt defic­itté változik, ha a közös kiadásokat a fölemelt kvótával állítjuk be a költségvetésbe. Üres állam­­pénztár, a beruházási kölcsönök várható asszonyt, a­ki azonban nem maradt még Megyerinek, de Szentpéterynek sem adósa ! Mikor a galamblövés szörnyűségein fel­indulva, kézzel-lábbal tiltakozott e barbariz­mus ellen, végül teátrális kétségbeeséssel így sikoltott: — Inkább engem lőj­­enek meg, engem! Szentpétery dühbe jött. — Már ki a hét sustorgó ménkű akarná anyámasszonyt meglőni ? Maradhassak bé­kével. — De nem addig ! — erősködött Megyeri. — Ha kedve van föláldozni magát, csak rajta. Zsákba vele. Hamar Réthy, Füredi, dugjá­tok a zsákba, aztán kiröpitjük. Szigligeti lő. — Dehogy lövöm. Megveri a nagy Nim­ród, ő hibázta el kilencz lövésre a gödi pap tehenét. Lőj­­e ő, így évődtek vele, mig Kovácsné il úgy méltatlankodva fogadkozott, hogy soha többé nem keveredik ilyen barbár társaságba. Elég népszerű volt a publikum előtt, a­mi az akkori nagyok társaságában nem kis érdem. Ne felejtsük el, hogy Schódelné, a nagy pri­madonna, 1838-ban rengeteg hagymakoszorut kapott, melyet méltatlankodva emelt föl s odahelyezvén a sugólyukra, igy kiáltott föl: — Ezennel leteszem a haza oltárára. / Ugyanő kiáltott le a pisszegő közön­ségnek : —­ Sziszegjetek csak, kígyók ! És tovább énekelt. Tudta, ha énekel, nyert ügye van ! Kovácsné szive legmélyén, annak legtitko­sabb rejtekében egy kívánságot rejtegetett, a melyet csak legintimusabb barátai előtt mert néhanapján elárulni. Emlékezett rá, hogy mikor 1843-ban a Nemzeti Színház kettős társulata, a dráma és az opera fölment Pozsonyba, hogy ott a diéta­újabb kamatai, s a közös költségek újabb emelkedése." S vegyük hozzá a munkásviszonyok, a szállítási mizériák és a szénhiány ált­al üzemében, tehát keresetében korlátolt ipart, az idei rossz és a várható még rosszabb termés által sújtott mezőgazdaságot, a hitelmegszorí­­tások és megvonások által válságba so­dort vállalatokat és kereskedőket, a le­rongyolt s teljesítő­képesség dolgában csődhöz közel álló államvasutakat, a tömérdek fizetésképtelenséget és csődöt, az 50—100%-kal megdrágult lakás- és élelmi szükségleteket. S tetejébe meg fogja csinálni Wekerle az adóreformot, mely hazug progresszivitásával a közép­­osztályt sanyargatja s emelni fogja a fogyasztási adókat, a melyek még drá­gábbá teszik a megélhetést, még el­viselhetetlenebbé az életet. Hát nincs oka a pénzügyminiszternek vidámnak lenni s a sötét színezésért letorkolni a szegény előadót ? Mutasson egyetlen élő embert ebben az országban Wekerle Sándor, a­ki el­hiszi neki, hogy jól megy a sorunk. Csak egyetlen egyet, akár a maga koalí­c­iós táborából, a­ki az általános gazda­sági viszonyokat ma jobbaknak ítéli, mint a két év előttieket. S ha a mai Wekerle megkérdezné a régit, a­ki segí­tett eltüntetni a defic­itet s, pénzügyi politikájával sok milliós fölöslegekkel tömte tele az állampénztárakat, hogy mer-e hosszabb időre garanc­iát vállalni a defic­itmentes államháztartásért és mer-e a jövő esztendőre kedvezőbb gaz­dasági viszonyokat jósolni az ideieknél, bizony oly választ kapna, a­melyet nem tenne ki az ablakába. Szegényedünk, de nagyon. Szegé­nyebbek lettünk pénzben, keresetben, szegényebbek lettünk politikai presztí­zsünkben és parlamenti színvonalunk­ban. Az egyetlen, a­miben gazdagod­nak bemutassa a művészetét, Sehédelné aratta a legnagyobb diadalokat, ugyannyira, hogy míg az országgyűlés összessége, a fellendült magyar színművészet láttára, mely, mint az egykorú krónikás írja, »az államvizsgát ki­tünően tette le«, 400.000 forintot mint or­szágos segélyt ajánlott a Nemzeti Színház föntartására, addig a turista-ifjuság kifogta Schódelné lovait és diadalmenetben vonta a lakásáig. Kovácsnénak is az volt a kívánsága, hogy az ő lovait is fognák ki egyszer a tur­isták. A turista név akkor Kunczytúl veszedel­mes volt. Mikor Hőke Lajos irótársunk a nagy árvíz után lakást keresett , megmondta a nevét, azt kérdi a háziasszony : — Mi legyen az ifju ur foglalatossága ? — Jurátus vagyok ! — felelt büszkén. — No, akkor megbocsásson, nem adok lakást ! — és kitessékelte az utczára. És nagyon sok jurátus járt így, mert a Baczur Gazsik világa akkor ragyogott javá­ban a Zrínyiben és egyebütt, a­hol este nyolcz óra után fejbevezetés veszélye nélkül nem le­hetett megfordulni. »A fokosnak fénykorában.« A jurátus minden hunczutságra kapható volt. A Schy-féle várszinházi skandalumnál is jurátus játszotta a főszerepet, ártatlanabb stikliben annál könnyebben vettek részt. Nem volt nehéz Megyerinek öt-hat mar­kás jurátust rábírni, hogy tegyék meg a kí­vánt tréfát, a­miről ő fog gondoskodni. Kovácsné a Vas-utcza végén lakott, a­mely kövezetlen sárfészek a Kerepesi-úttal együtt esős időben átkozott rossz hírnek ör­vendett. Csülökig dagasztották a falusi sze­kerek lovai a sarat, s a ki tehette, esőben nem mozdult ki onnét.­­Egy este, ködös, zimankós márcziusi nap volt, egy hete szakadt a havas eső, titkon félrevonja Megyeri Károly Kovácsnét. A to..a... -ASlita.. . AZ IFJSÁG Szombat, november 16.

Next