Az Ujság, 1907. november (5. évfolyam, 272-284. szám)
1907-11-16 / 272. szám
2 .. ... irtották az árukat s a háziurak határozottan soványodásnak indultak. Ma a koalicziós, nagy nemzeti korszak napja ragyog ,le reánk s boldogsággal, jóléttel, megelégedettséggel árasztja el az országot. Ma, ha a kiegyezési előadó a kvótaemelésen elkeseredve panaszkodik, hogy szegényebbek vagyunk, mint egy-két évvel ezelőtt, hogy az ipari viszonyok rendkívül deprimáltak, a gazdák adósságai gyarapodnak s egyre súlyosabbak a pénzügyi viszonyok, akkor a koalícziós pénzügyminiszter, akit ma szintén Wekerlének hívnak, gyengéden figyelmezteti a kissé sötét színezésre s megvigasztalja, hogy az eladósodás mellett a tőkegyűjtés szaporodása is észlelhető. Ernst képviselő urat busitja az ország elszegényedése, Wekerle egy könnyed kézlegyintéssel eloszlatja a felhőket. Semmi baj, a tőkegyűjtés szaporodik. Persze, így már más. Ha a tőkegyűjtés szaporodik, akkor az ország gazdagszik, mert a polgárok sokat keresnek s még a drága megélhetés mellett is spórolnak. Igaz, hogy én is, te is és mi mind az ellenkezőjét tudjuk, látjuk és tapasztaljuk, de úgy látszik, mi csak a gazdasági életre fordítjuk tekintetünket s nem tudjuk még, hogy a koalíczió a gazdasági politika egy egészen új rendszerét állapította meg : amit nem akar meglátni, az nincs ; viszont amit mi nem látunk, azt mint létezőt szuggerálja belénk. Wekerle nem akarja meglátni a nyomorúságok áradatát, mely reánk ■* szakadt, az elszegényedést, mely az alsóbb rétegeket és a középosztályt sorvasztja ; ellenben mi nem látjuk, hogy a tőkegyűjtés szaporodik s nem látja azt senki ebben a szegény országban, hanem azért Wekerle a legnyugod tabb ábrázattal állítja az ellenkezőt. S vájjon ki merészelne kétkedni egy pénzügyminiszter állításában ? harommal valaki azt indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay Kontrát, s az egész társaság egy néma csoportozatban kisérje arcz- és tagjátékkal az előadást. Szigligeti volt Zsigmond király, kit felültettek egy improvizált trónra. Egressy szavalása alatt előlépett Kont s a harminczkét nemes, s arcz- és tagjátékkal kisérte a szót. Midőn a bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek, utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál: »de a tömegnek ajkain két lázadó moraj«, zajongni kezdtek a földre hullott nemesek, majd felugrottak és kergetni kezdték Szigligeti ő felségét. E tréfa nagyon tetszett Vörösmartynak, ki mint közönség és kritika képviselője vett részt a bohózatban !« így mulattak az öregek, s mikor kifáradtak a kergetődzésben, akkor leheveredve, az anekdotázásra került a sor. Ott mondta el Megyeri a marosvásárhelyi komikéról az anekdotát, amelyért Kovácsné a bográcsot akarta a fejéhez vágni. Valami idegen ezred vonult keresztül a városon, s a hatóság kidoboltatta, hogy minden tisztességes asszonyi személy tartsa magát távol, mert a marczona vitézekkel szemben nem áll jót semmiről. Egy átutazó német trupp direkt ornéja és komikája azonban nem ijedtek meg, sőt kicziczomázták magukat s kiültek az ablakba. Bevonul, az ezred zengő Zenével, síppal, dobbal, s holtra fáradtan a marstól, kvártélyaira vonul s alszik, mint a bunda. A komika és barátnéja végre a várakozásban türelmetlenül, leszáll a piaczra s megkérdi asilbakot: — Kérem, hol rendetlenkednek a katonák ? Ezzel halálra lehetett boszantani a jó Mi nem hiszünk ugyan egy betűt sem abból a tőkegyűjtési szaporodásból, de ha még volna is egynémely adata Wekerlének, mely a takarékbetétek emelkedését bizonyítaná, ez csak arra vállana, hogy a magas kamatláb elvonja a tőkét az értékpapírbefektetéstől és a vállalatoktól. A legjobb esetben csak helycsere történt, de nem tőkegyűjtési szaporodás. Sőt a józan közgazdasági értelem éppen a viszonyok rosszabbodását következtetné abból, hogy a tőke a biztos és fix kamatozású takarékpénztárakba bújik el, ahelyett, hogy a vállalkozásnak és termelésnek nyújtana táplálékot és segítséget. Ha ennél több és jobb vigasza nincs Wekerlének az elszegényedési panaszokra, bizony okosabban teszi, ha hallgat. Mert amennyire nem igaz az ő érve s csak arra való, hogy az országámitást gazdasági téren is beleilleszsze egész politikai rendszerébe, épp oly igaz és súlyos érvekkel bizonyítják a tények, hogy nemcsak megvan az elszegényedés, hanem nőttön-nő. Hasonlítsa össze Wekerle az osztrák költségvetést a magáéval. Az osztrák pénzügyminiszter a százmillióval megdagadt kiadások daczára két millió pluszt irányoz elő , dicsekszik azzal, hogy az előző évben százhatvan millió koronát vett a pénztári fölöslegekből s nem kellett adósságot csinálnia , kilátásba helyezi, és joggal, a kiegyezés által biztosított nagyobb jövedelmeket, a kvótánál való megtakarítást és kedvező horoszkópot állít az ipari és gazdasági fejlődésnek. S most állítsuk ezzel szembe a Wekerle költségvetését és expozéját: néhány ezer korona látszólagos plusz, mely páraként elenyészik, sőt deficitté változik, ha a közös kiadásokat a fölemelt kvótával állítjuk be a költségvetésbe. Üres állampénztár, a beruházási kölcsönök várható asszonyt, aki azonban nem maradt még Megyerinek, de Szentpéterynek sem adósa ! Mikor a galamblövés szörnyűségein felindulva, kézzel-lábbal tiltakozott e barbarizmus ellen, végül teátrális kétségbeeséssel így sikoltott: — Inkább engem lőjenek meg, engem! Szentpétery dühbe jött. — Már ki a hét sustorgó ménkű akarná anyámasszonyt meglőni ? Maradhassak békével. — De nem addig ! — erősködött Megyeri. — Ha kedve van föláldozni magát, csak rajta. Zsákba vele. Hamar Réthy, Füredi, dugjátok a zsákba, aztán kiröpitjük. Szigligeti lő. — Dehogy lövöm. Megveri a nagy Nimród, ő hibázta el kilencz lövésre a gödi pap tehenét. Lője ő, így évődtek vele, mig Kovácsné il úgy méltatlankodva fogadkozott, hogy soha többé nem keveredik ilyen barbár társaságba. Elég népszerű volt a publikum előtt, ami az akkori nagyok társaságában nem kis érdem. Ne felejtsük el, hogy Schódelné, a nagy primadonna, 1838-ban rengeteg hagymakoszorut kapott, melyet méltatlankodva emelt föl s odahelyezvén a sugólyukra, igy kiáltott föl: — Ezennel leteszem a haza oltárára. / Ugyanő kiáltott le a pisszegő közönségnek : — Sziszegjetek csak, kígyók ! És tovább énekelt. Tudta, ha énekel, nyert ügye van ! Kovácsné szive legmélyén, annak legtitkosabb rejtekében egy kívánságot rejtegetett, a melyet csak legintimusabb barátai előtt mert néhanapján elárulni. Emlékezett rá, hogy mikor 1843-ban a Nemzeti Színház kettős társulata, a dráma és az opera fölment Pozsonyba, hogy ott a diétaújabb kamatai, s a közös költségek újabb emelkedése." S vegyük hozzá a munkásviszonyok, a szállítási mizériák és a szénhiány által üzemében, tehát keresetében korlátolt ipart, az idei rossz és a várható még rosszabb termés által sújtott mezőgazdaságot, a hitelmegszorítások és megvonások által válságba sodort vállalatokat és kereskedőket, a lerongyolt s teljesítőképesség dolgában csődhöz közel álló államvasutakat, a tömérdek fizetésképtelenséget és csődöt, az 50—100%-kal megdrágult lakás- és élelmi szükségleteket. S tetejébe meg fogja csinálni Wekerle az adóreformot, mely hazug progresszivitásával a középosztályt sanyargatja s emelni fogja a fogyasztási adókat, a melyek még drágábbá teszik a megélhetést, még elviselhetetlenebbé az életet. Hát nincs oka a pénzügyminiszternek vidámnak lenni s a sötét színezésért letorkolni a szegény előadót ? Mutasson egyetlen élő embert ebben az országban Wekerle Sándor, aki elhiszi neki, hogy jól megy a sorunk. Csak egyetlen egyet, akár a maga koalíciós táborából, aki az általános gazdasági viszonyokat ma jobbaknak ítéli, mint a két év előttieket. S ha a mai Wekerle megkérdezné a régit, aki segített eltüntetni a deficitet s, pénzügyi politikájával sok milliós fölöslegekkel tömte tele az állampénztárakat, hogy mer-e hosszabb időre garanciát vállalni a deficitmentes államháztartásért és mer-e a jövő esztendőre kedvezőbb gazdasági viszonyokat jósolni az ideieknél, bizony oly választ kapna, amelyet nem tenne ki az ablakába. Szegényedünk, de nagyon. Szegényebbek lettünk pénzben, keresetben, szegényebbek lettünk politikai presztízsünkben és parlamenti színvonalunkban. Az egyetlen, amiben gazdagodnak bemutassa a művészetét, Sehédelné aratta a legnagyobb diadalokat, ugyannyira, hogy míg az országgyűlés összessége, a fellendült magyar színművészet láttára, mely, mint az egykorú krónikás írja, »az államvizsgát kitünően tette le«, 400.000 forintot mint országos segélyt ajánlott a Nemzeti Színház föntartására, addig a turista-ifjuság kifogta Schódelné lovait és diadalmenetben vonta a lakásáig. Kovácsnénak is az volt a kívánsága, hogy az ő lovait is fognák ki egyszer a turisták. A turista név akkor Kunczytúl veszedelmes volt. Mikor Hőke Lajos irótársunk a nagy árvíz után lakást keresett , megmondta a nevét, azt kérdi a háziasszony : — Mi legyen az ifju ur foglalatossága ? — Jurátus vagyok ! — felelt büszkén. — No, akkor megbocsásson, nem adok lakást ! — és kitessékelte az utczára. És nagyon sok jurátus járt így, mert a Baczur Gazsik világa akkor ragyogott javában a Zrínyiben és egyebütt, ahol este nyolcz óra után fejbevezetés veszélye nélkül nem lehetett megfordulni. »A fokosnak fénykorában.« A jurátus minden hunczutságra kapható volt. A Schy-féle várszinházi skandalumnál is jurátus játszotta a főszerepet, ártatlanabb stikliben annál könnyebben vettek részt. Nem volt nehéz Megyerinek öt-hat markás jurátust rábírni, hogy tegyék meg a kívánt tréfát, amiről ő fog gondoskodni. Kovácsné a Vas-utcza végén lakott, amely kövezetlen sárfészek a Kerepesi-úttal együtt esős időben átkozott rossz hírnek örvendett. Csülökig dagasztották a falusi szekerek lovai a sarat, s a ki tehette, esőben nem mozdult ki onnét.Egy este, ködös, zimankós márcziusi nap volt, egy hete szakadt a havas eső, titkon félrevonja Megyeri Károly Kovácsnét. A to..a... -ASlita.. . AZ IFJSÁG Szombat, november 16.