Az Ujság, 1908. július/1 (6. évfolyam, 158-169. szám)

1908-07-10 / 165. szám

Péntek, július 10. _________AZ U­JSAG Berlin, július 9. (Saját tudósítónk távirata.) Wedel Edgár gróf ügyéről a Berliner Tageblatt a következőket jelenti: A liebenbergi kastélyban eszközölt egyik ház­kutatás alkalmával tudvalevőleg homoszexuális könyveket foglaltak le. A könyvcsomó fölé papír­lap volt téve, a melyen Eulenburg herczeg keze­­írásával »Edgar­­ Wed­el« volt olvasható. Wedel grófot ez ügyben ki is hallgatták. Nem tagadta meg a tanúvallomást, hanem, eskü alatt kijelen­tette, hogy a liebenbergi kastélyban talált­ könyvek nem az övéi, s egyáltalában meg sem tudja érteni, hogyan juthatott Eulenburg herczegnek eszébe, hogy éppen az ő nevét írja a papírlapra. Wedel gróf beismerte, hogy homoszexuális hajlamú, de a legnagyobb határozottsággal tagadta, hogy homoszexuális­ estélyt rendezett, a­melyen állí­tólag udvari társaság is megjelent. Berlin, július 9. A Berliner Tageblatt mai száma hiteles forrás­ból kapott értesülés alapján tisztázza azt a kér­dést, vájjon a császár egyenes parancsára köve­­telte-e vissza Hahnke tábornagy, a fekete sas­­rend kanczellárja Eidenburg Fülöp herczegtől a fekete sas-rend brilliantos jelvényeit, avagy a vádlott önmagától küldötte-e vissza a legmagasabb kitüntetést. A közlemény szerint néhány nappal letartóztatása előtt Eulenburg herczeg őrzés czél­­jából Berlinbe a fekete sas-rend trezorjába küldte a rendjelet, a­mely most is ott van a­ királyi palota illető helyiségében. A herczeg ezzel nem mondott le a rendjelről, hanem tudatta a kanczellárral, hogy mivel előreláthatólag hosszabb ideig távol lesz a liebenbergi kastélytól, nem akarja ott őrizet­lenül hagyni a rend jelvényeit. Halinke kanczellár nem követelte vissza a rendjelet Eulenburg herczegtől. LEVELEK EGY MAGYAR FÜRDŐBŐL. Közreadja Vulpcs. HARMADIK LEVÉL mely különféle eszközökön való utazgatásokról szól, úgymint vasútról, hajóról, kocsiról. Itthon lenni is jó, távol leírni is jó. De se el­utazni, se visszajönni nem jó. A mai napot meg tegnap kezdtük meg. Nem aludtunk tudniillik egész éjszaka. Bandika minden félórában felriadt s minduntalan bizonyosságot kért a felől, hogy a diabolo csakugyan benne van-e a kofferben. Hát a yacht ? A vadítót bizonyosan künn felejtettétek. Engem az a gond nem hagyott aludni, hogy öt órakor kell felkelnem. Fiatal koromban, jobb időkben mindig úgy keltem föl reggel, hogy nem feküdtem le este. S bizony mondhatom, az volt a jobb rendszer. Legalább tudtam, hogy mért va­gyok ébren. Úgy négy óra felé csakugyan elaludtam. Az asszony is, a gyerek is. Hat felé járt már, mire fölriadtunk. — No gyerekek most lóhalálában öltözni. Én előre szaladok, hogy majd hozok egy frakkert. Sietni kell. Csakhogy Pesten a frakker­­állomások olyan messzire vannak egymástól, hogy az ember kénytelen konflist venni, hogy eljusson a frakkerhez. (Külföldön okosabbak az emberek. Ott a kocsik folyton járnak-kelnek az utczákon s igy mindenütt van kocsiállomás.) Dupla taksáért vállalkozott egy, hogy kivisz az állomásra. Sajnos, nem késtünk el. Hogy mennyi időbe telik a jegyváltás és a podgy­ász-feladás, arról nem beszélek. Nálunk en­nek a munkának az elvégzésére — úgy látszik lajhárokat alkalmaznak. De hát ez is meglett valahára. Vagy tiz percz­­c­el a vonat indulása után. De szerencsére a v­onat csak húsz perczc­el a vonat indulása után indul. A hátralékos tiz perczet arra használtam fel, hogy keressem a feleségemet és a fiamat, a­kik előre felültek a vonatra. C­skhogy erre tíz percz kevés volt. Illetőleg a kocsi volt sok és az utas. Igen. Erről szeretnék a nagyfejűekkel is be­szélni. A villamoson a teli kocsira kiteszik a táblát, hogy »Megtelt«. S akkor senkit se eresztenek föl többet. A színházakban ki vagyon írva : »A mai előadásra minden jegy elkelt«. S ha a direktor megpróbálna több jegyet kiadni, mint a­hány em­bernek helyet tud adni, akkor megbírságolják, hogy csak úgy bunog. Sehova se eresztenek be több embert, mint a­mennyi belefér. Még Amerikába se. Onnan is visszaküldik a kivándorlót, ha nincs szükség em­berre. Csak a vasútnak van privilégiuma. Kiadja nyakra-főre a jegyeket, akár van hely, akár nin­csen. Tíz helyre beültet harminc­ utast. Vagonok­nak nevezi az utazó alkalmatosságait és heringes hordákat csinál belőle. Hát ez nem járja. A vasúton se kutya az élet­biztosság. Sőt. A­hol legkönnyebben elpusztulhat az ember, ott duplán kell vigyázni a biztosságára. Egy olyan túltömött kocsiról, a­hol a folyosón is több az ember, mint a Vígopera egy-egy premier­jén, ha valami veszedelem esik, bizony nem sza­badul meg egy árva lélek se. Csakhogy én most nem erre gondoltam. Sze­retett családomat óhajtottam megtalálni. Az pedig iszonyú nehéz ebben a sokadalomban. Közben eljutottunk Kelenföldig. Kelenföld az az állomás, a­hol újabb száz ember száll föl azokra a vonatokra, a­hova már nem fér föl egy se. Szóval Kelenföld csupán bizonyíték arra, hogy nincs olyan megrakott szénásszekér, a­melyikre nem fér föl Elég egy pár villára való. Az utasok most már mindenhol állanak, de legszívesebben a mások tyúkszemein. Végre megtaláltam a családomat. Bejutottak egy kupéba. Sőt — ültek. Sőt — nekem is tartot­tak fenn akkor­a helyecskét, a­hová egy alapos soványító kúra után talán kényelmesen is elférnék. Alig ültem egy fél perczig féloldalra dőlve, megjelenik a kalauz : — Uram, innen tessék kimenni. Ez hölgy­­szakasz. — Szívesen. Ha­ján viszont megmondja, hogy hová tessék bemennem. — A­hová tetszik. Hm. Ez jó tanács. Csakhogy kivihetetlen. Mást gondoltam. —­Nézze, barátom. A nők most úgyis az egyen­jogúságért harczolnak. Hát itt egyenjogúak. Nekik is joguk van a folyosón állani. A kalauz a fejét rázta : — Bocsánat, uram. A nőknek joguk van a folyosón állani. De önnek nincs joga a hölgysza­kaszban ülni. Ön nem hölgy. — Honnan tudja azt ? — Látom. Hiszen bajusza van. És férfiruhá­ban jár. — Oh, az nem bizonyít semmit. Nézze meg a magyar parlamentet. Ott mindnek van férfi­ruhája, s a legtöbbnek bajusza is. S milyen kevés köztük a férfi. A magyar parlament egy nagy hölgyszakasz. A­hol mindenkinek az a föladata, hogy engedjen. — Ugyan kérem, — mondja a kalauz — itt nem vagyunk a képviselőházban. Itt nem lehet kotyogni. Tessék kimenni. — Jó, kimegyek. De legalább mondja meg a feleségemnek, hogy hatóságilag konstatálták a férfi mivoltomat. Különben nem hiszi el. Szóval állnom­ kellett. Órákig állnom. Boszu­­ból minden embernek, a­ki elment mellettem, ráhágtam a tyúkszemére. De, sajnos, ők is boszan­­kodtak. És ráh­ágtak az én tyúkszememre. Még a hajóról kell szólnom, a­melylyel átkel­tünk a Balatonon. Hajónak csak ő nevezi magát. Voltaképpen egy nagy csónak. Amelyiken úgy harangoznak és fütyülnek, mint a hajón, de a mely úgy megy, mint a csónak. Csak egy előnye van. Az átkelésért annyit kell fizetni rajta, mintha az ember a földközi tengeren hajókázna végig. Drága és kényelmetlen. No, ez a hét jól kez­dődik. _______________ __ a Kovald-gyári kalasstréfa — Saját tudósítónktól. —­A tetem­kamrában három halott, a Rókus­­kórházban a sebesült és megégett betegek , s a Kovald-gyárban már rendesen folyik a munka. Azok, a­k­ik életben maradtak, már magukhoz tér­tek ijedelmükből , h­ívja őket a kenyérkereset, s ők visszatértek a gyárba, hol zakatol a gép, műkö­dik a benzin és tiszta ruha lesz a szennyesből. Mert a gyárra bízott sok szennyesben nem esett kár. Az megmaradt mind, csak az emberélet volt nagyon olcsó tegnap. Hogy mi volt az oka a szörnyű katasztrófának ? Megvan reá a felelet : a vigyázatlanság. A benzin­­kamrában levő leányok eltapostak egy szál gyufát, mely kihullott egy szennyes ruhadarab zsebéből. Mert a közönség is vigyázatlan és sokszor ben­­felejti a gyufát a tisztítóba adott ruha zsebében. Erről a gyár csakugyan nem tehet. De hogy az ily zsebeket éppen a benzinkamarában kellene ki­­forgatni, annak szükségét nehezen látja be a véges emberész. De történt más hiba is. Ezt már a hivatalos tűz­vizsgáló­ bizottság mondja. Midőn az egyik leány eltaposta a földre hullott gyújtót s a földön elcsepegtetett benzin apró lángocskákban égni kez­dett, — a­mi magában véve még nem lett volna végzetes baj — az egyik munkás ijedtében meg­billentette a kezében vitt benzines edényt s a benzin a lángocskákra dőlt. Ekkor történt a rob­banás és az igy támadt lángban égett korommá a szerencsétlen Kristyár András. Tehát mulasztás volt — s ezt megállapítja a tűzvizsgáló-bizottság is — hogy az edény, melyben a munkások a ben­zint vitték, nyitott és nem zárt edény volt. Ha zárt az edény, valószínűleg nem történik meg a ka­tasztrófa. Megállapított még egy másik mulasztást is a tűzvizsgáló-bizottság. Azt, hogy az udvar felől a harmadik emeleten a főlépcsőre szolgáló faajtó zárva volt. A menekülni akaró leányok ezt az ajtót mindenáron ki akarták nyitni, s ha kinyithatják, a főlépcsőre jutnak és megmenekülnek. Sok leány akart menekülni ezen az ajtón a mosókamrából és a szárítóműhelyből. Néhányan közülük megtalálták a menekülés útját másfelé, de a nagy tolongásban h­átramaradtak azok, a­kik életükkel fizettek, vagy megsebesültek. Ők is szerettek volna társ­nőik után menni, de akkor már azt az utat elzárta előlük a fojtó füst. Nem maradt más hátra, mint a halálugrás. A főlépcsőre nyíló ajtót betörte ugyan egy kéményseprő segéd, de már akkor késő volt. Miért volt zárva ez az ajtó ? Valószínűleg az ellenőrzés kedvéért. Hogy ellenőrizetlenül ne me­hessen ki a gyárból senki, szóval, hogy ne lopjanak. Nem is loptak, de egynehányan meghaltak. Meg­döbbentő, hogy a budapesti hatóságok az ily zárt ajtókat csak a befejezett szerencsétlenség után szokták felfedezni. Pedig ismeretes dolog, hogy időről-időre tűzveszély nélkül is szoktak ellenőrző vizsgálatokat tartani különösen a tűzveszélyes gyárakban. Íme egy tanulság, mely idő múltával ismét feledésbe megy — a legközelebbi katasztrófáig. (A halottak és a sebesültek.) A szerencsétlenségnek, mint megírtuk, három halottja van: Kristyár András sütő s Kovács

Next