Az Ujság, 1908. december/2 (6. évfolyam, 300-312. szám)
1908-12-16 / 300. szám
a régi vezérnek, a bankönállóságot óhajtani. Neki is elhiszszük, hogy komoly aggodalmak vívódnak lelkében, vájjon jó lenne-e az országra nézve, ha az önálló bankot már most erőszakolnák. E komoly megfontolás mögött azonban, amely nem engedi meg neki, hogy világos és határozott nyilatkozatot tegyen, voltaképpen ugyanaz a »mindegy« rejlik, mint a Wekerléé mögött. Alapjában mindegy neki, önálló vagy közös lesz-e a bank. A fődolog, hogy majdan határozott állásfoglalásnak értelmezze mai tétovázását. Meggyőződéses híve és szószólója lesz annak az eredménynek, amelyet a viszonyok kényszere fog megteremteni. S a többiek ? Ezekről az apróbbnagyobb tudatlanokról, akik jelszók vagy állások szerint ágálnak, többnyire azonban a vezérek elejtett szavait lesik, ezekről is elhiszszük, hogy komolyan akarják a bankönállóságot, mert hisz az elvtagadások és meghunyászkodások után ez az utolsó foszlány, amelylyel pőreségüket takarhatják. Nekik népszerűség kell s az azzal járó hatalom. Ezeknek annál komolyabban kell az önálló bank, mert igazán mellékesnek tekintik, micsoda káros hatásai lennének esetleg az ország pénzügyeire, gazdasági és hitelviszonyaira. Az ország milliói, a gazdasági és hitelválság ezeknek csakugyan Hekuba, azzal szemben, hogy politikai exisztencziájuk alapja, a népszerűség s ezzel minden törekvésük tengelye, a mandátum, ki ne szaladjon alóluk. Lényegben voltaképp ezeknek is mindegy : önálló-e, vagy közös bank, hisz kilencztizedrészüknek halvány sejtelme sincs a kérdés gazdasági jelentőségéről. A fórumon azért ágálnak nyíltan és hangosan az önálló bank mellett, mert bizonyosan tudják, hogy a vezérek fönn akarják tartani a koalíciót, sőt készítik a fúziót, tehát gyanítható, hogy vagy megvan már, vagy meg lesz a formulájuk, amelylyel az országot újra be lehet csapni. Miért ne legyenek ma őszintén elvhírek, amikor holnap módjukban lesz az elvhűséget hazudni ? Mert szemmel látható, hogy amikor a bankkérdést teszik meg a helyzet tengelyének, nem gazdasági tekinteteket néznek, hanem a közeljövőnek politikai alakulásaira sandítanak. Alig is titkolják ma már, hogy a kérdés gazdasági vonatkozásai elenyésznek a politikaiak mögött. Hisz a bankbizottságban magában s azokban az orgánumokban, amelyek a bankönállóság mellett küzdenek, a komoly és a végzetes hatásokra figyelmeztető szakvéleményekből nem azt olvasták ki, hogy az országra kisebb-nagyobb krízisek várhatók, hanem azt, hogy utóvégre is, ha akarjuk, megcsinálható az önálló bank. Megcsinálható, tehát csináljuk meg. S természetesen ezeknek is elhiszszük, hogy tántoríthatatlan a meggyőződésük. Csakhogy ezeknek meggyőződésük lesz a bankönállóság akkor is, ha csupán fikczió lesz ; föltéve, hogy e fiktív önállóságban nekik módjukban lesz őrszemet állni az önállóság mellett. Ezeknek még a legegyszerűbb s legközvetlenebb az álláspontjuk. Nekik vívmány lesz, ha a »közös« elnevezés megszűnik s az önállóság garancziája lesz — a személyük. Mindezekből pedig csak egy dolog következik egész bizonyossággal. Wekerlének, Apponyinak, bankbizottságnak és frakcióknak lényegileg mindegy : önálló lesz-e a bank, vagy közös. A fődolog, hogy a koalícziónak együtt kell maradni s a fúziót meg kell csinálni. Ezt a lényeget a bankformulával muszáj biztosítani. Aki érti a kérdést, szinte látja már, hogy mily elemekből fogják megkonstruálni a formulát. Ott van a Benediktformula ; ott van a tárgyalási kötelezettség; ott van az átmeneti hivatalnokkormány Ausztriában, mely nem tárgyalhat a bankról; ott vannak az elodázhatatlan hitelműveletek s a hazaözönlő záloglevelek; ennyi és ennyiféle labirintus közt tárgybeli vagy terminusbeli akadályokat lehet állítani, amelyek szükségszerűleg rákényszerítik a törvényhozásra azt az expedienst, mely eleget tesz az önállóság formulájának anélkül, hogy kockára veti a lényeget. Azok, akik nem ismerik fel a csalást, könnyen belenyugszanak ; a kik pedig felismerik, szinvaknak tetetik majd magukat s ráfogják a feketére, hogy fehér. S lehazaárulózzák azokat, a kik mindazonáltal feketét mondanak. Az egész helyzetben tehát mindegy a lényeg. S még szerencse, hogy igy van. Mert utóvégre a helyzet erősebb a meggyőződéseknél, a jelszavaknál s a legöblösebb hangnál, erősebb valamennyiüknél ; mert vaskényszerűséggel legázolja ostobaságaikat s okvetetlenkedésüket; és apró tolvaj fogásaikon a maga őszinte brutalitásával diadalmaskodik. Kikaczagja formuláikat s kierőszakolja a lényeget. A lényeg ez esetben az ország vitális gazdasági érdeke. Ha ez a lényeg megmenekül, akkor az a komédia, mely a formulában rejlik, az országnak mindegy fejét, valahányszor engem meglát, hogy ne kelljen köszönnie. Oszkárnak ilyenkor a fejébe szállt a vér. — Ilyenek mindezek a vén vezérigazgatók ! — kiáltotta. — Nőben nem a munkásságot és a tisztességet becsülik meg, hanem Vénusz kegyeit, örült volnék, ha egy pillanatig is tűrném, hogy ilyen ember legyen a főnököd. — Egy évben csak egyszer látom — védekezett Éva. — De az ilyen ember — erősködött Oszkár — éveken keresztül szövögeti a hálóját, roppant türelemmel, mint a pók és akkor csap le áldozatára, amikor az a legkevésbé sem sejti. — Rajtam ugyan ki nem fog — dicsekedett Éva. — Hiszen ha a legkisebb hajlam is volna bennem a tisztességtelenségre, nem volnék a te menyasszonyod. — Ki kell lépned az irodából, — mondta nagy elhatározással a festő — ki kell lépned . . . még holnap vagy legkésőbb a hét végén. Én feleségül veszlek. — És miből fogunk megélni ? — kérdezte a menyasszony. — Én műtermet nyitok — felelte Vajna Oszkár — és arczképeket fogok festeni, mert ezzel még lehet kenyeret keresni. Eleinte kissé összehúzzuk magunkat, de amint a hír és talán a szerencse felkapják a nevemet, eljöhet még az az idő, hogy te nézel majd le gőgösen a könnyelmű Viczára. Hónapokon keresztül mindig erről a kérdésről vitatkoztak. Éva szívesen férjhez ment volna Oszkárhoz, de az anyja megsejtette a szándékát és megakadályozta, hogy a festőhöz költözködjék. Egy nap azonban Évát az irodafőnöke magához hivatta és így szólt hozzá: — Kisasszony, fel van mentve az alól, hogy többé befáradjon ide. Megkapja a fél havi fizetését. A helyébe holnap új kisasszony fog belépni. — Természeted! — kiáltott fel Éva. — Erre már régóta el vagyok készülve. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Ez lesz a szorgalmam és munkám jutalma. — Nagyon sajnálom, kisasszony,— mondta az irodafőnök — mert tudom, hogy a szegény édesanyját tartja fenn a keresetével. De nem segíthetek magán. Én alárendelt állású ember vagyok. Hanem jó tanácsot adhatok. Menjen fel a vezérigazgató úrhoz és beszéljen vele. Ő még segíthet magukon. Az irodafőnök ravasz mosolylyal fejezte be a tanácsát. Ez a mosoly annyira felbőszítette Évát és oly világosan megmagyarázott neki mindent, hogy nagy haragjában nem az anyjához sietett, hanem egyenesen a festőhöz menekült. — Itt vagyok, Oszkár — mondta — és itt maradok és többé nem mozdulok innen el. Ha már valaki szeretőjévé kell lennem, inkább a tied vagyok, mint másé. — Én pedig elveszlek feleségül — mondta a festő ínnepiesen. — A sors ujjmutatása az, ami ma történt, Éva. A véletlen úgy akarta, hogy épp ma reggel kaptam megbízást egy arczkép megfestésére. Ezért legalább kétszáz koronát kérek. Egy hét alatt elkészülök vele és megkezdhetjük a házaséletet. Tovább nem szabad haboznunk. A festő oltárhoz vezette Évát. Házasságukat nem ellenezte többé a szegény özvegyasszony sem, aki valamikor leánya fényes jövőjéről álmodozott. Ő is az ifjú párhoz költözött, sőt anyai jóságában még segítette is őket. Fehérnemű varrását vállalta el. Gyönge szemével, öreg kezével csak nagyon keveset kereshetett, de e nélkül néha mind a hárman éhen halhattak volna. Oszkár azért az arczképért, amire házasságát alapította, kétszáz koronát kért ugyan, de csak negyven koronát kapott és ráadásul egy pár ezüst gyertyatartót nászajándékul. Aztán heteken, hónapokon át hiába várt arra a gazdag angolra, aki fölfedezte volna. Biztatta új családját, hogy legyenek kitartással a következő tárlatig, hol a nevét legalább is észre fogják venni. Még a mézes heteiben is szorgalmasan dolgozott, készült a tárlatra. A munka annyira elfoglalta, hogy kávéházba sem jutott el. Egyszer, mikor festékre sem volt pénze és akarata ellenére pihennie kellett, elment abba a kávéházba, hol azelőtt az öreg úrral találkozott. Az utolsó aprópénzét kockáztatta meg e czélból. Az öreg úr még mindig ugyanannál az asztalnál ült, hol azelőtt. Kényelmes karosszéke is a régi volt. A török csibukját pedig a pinczérek még mindig sidibuszszal gyújtották meg. Minden olyan volt, mintha azóta a világ kereke nem fordult volna egyet sem. A festő gyönyörűséggel nézte az öreg urat. Nagy életbölcset sejtett benne és nagy életerőt. — Ilyennek kell lennie az embernek — mondta Oszkár magában. — Ilyen egységesnek, nyugodtnak, szépnek, mint ez az öreg ur. A régi világ tele volt harmóniával, amiről nekünk fiataloknak sejtelmünk sincs. A világ elfelejtett higgadtnak lenni. Az öreg úr kedvesen, jóságosan, kissé gúnyosan nézett Oszkárra. De a pillantása azt mondta : »Már rég nem láttalak«. Egymásra mosolyogtak, mintha régi ismerősök volnának. Oszkár úgy érezte, hogy szólania kellene az öreg úrhoz és megkérdezhetné tőle, hogy a régi emberek miért voltak őszintébbek, becsületesebbek, keményebbek és szívósabbak. Hogyan nézték a világot ? Miből merítették lelkük nyugodt harmóniáját? AZ ÚJSÁG Szerda, december 16. BELFÖLD. A képviselőház ülése. A képviselőház holnap, szerdán, délelőtt tíz órakor folytatja az appropriációs törvényjavaslat részletes tárgyalását. Ha ezzel végeznek, a külkereskedelmi viszonyok ideiglenes rendezéséről szóló törvényjavaslat kerül sorra. Az ülés végén Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter válaszol a legutóbb hozzá intézett interpellációkra.