Az Ujság, 1908. december/2 (6. évfolyam, 300-312. szám)

1908-12-16 / 300. szám

a régi vezérnek, a bankönállóságot óhaj­tani. Neki is elhiszszük, hogy komoly aggodalmak vívódnak lelkében, vájjon jó lenne-e az országra nézve, ha az önálló bankot már most erőszakolnák. E komoly megfontolás mögött azonban, a­mely nem engedi meg neki, hogy világos és hatá­rozott nyilatkozatot tegyen, voltaképpen ugyanaz a »mindegy« rejlik, mint a Wekerléé mögött. Alapjában mindegy neki, önálló vagy közös lesz-e a bank. A fődolog, hogy majdan határozott állás­­foglalásnak értelmezze mai tétovázását. Meggyőződéses híve és szószólója lesz annak az eredménynek, a­melyet a vi­szonyok kényszere fog megteremteni. S a többiek ? Ezekről az apróbb­­nagyobb tudatlanokról, a­kik jelszók vagy állások szerint ágálnak, többnyire azon­ban a vezérek elejtett szavait lesik, ezek­ről is elhiszszük, hogy komolyan akarják a bankönállóságot, mert hisz az elvtaga­dások és meghunyászkodások után ez az utolsó foszlány, a­melylyel pőreségüket takarhatják. Nekik népszerűség kell s az azzal járó hatalom. Ezeknek annál komo­lyabban kell az önálló bank, mert igazán mellékesnek tekintik, micsoda káros ha­tásai lennének esetleg az ország pénz­ügyeire, gazdasági és hitelviszonyaira. Az ország milliói, a gazdasági és hitel­válság ezeknek csakugyan Hekuba, azzal szemben, hogy politikai exisztencziájuk alapja, a népszerűség s ezzel minden törekvésük tengelye, a mandátum, ki ne szaladjon alóluk. Lényegben voltaképp ezeknek is mindegy : önálló-e, vagy közös bank, hisz kilencztizedrészüknek halvány sejtelme sincs a kérdés gazdasági jelentő­ségéről. A fórumon azért ágálnak nyíltan és hangosan az önálló bank mellett, mert bizonyosan tudják, hogy a vezérek fönn akarják tartani a koalíc­iót, sőt készítik a fúziót, tehát gyanítható, hogy vagy megvan már, vagy meg lesz a formulájuk, a­melylyel az országot újra be lehet csapni. Miért ne legyenek ma őszintén elvhírek, a­mikor holnap módjukban lesz az elvhűséget hazudni ? Mert szemmel látható, hogy a­mikor a bankkérdést teszik meg a helyzet ten­gelyének, nem gazdasági tekinteteket néz­nek, hanem a közel­jövőnek politikai ala­kulásaira sandítanak. Alig is titkolják ma már, hogy a kérdés gazdasági vonat­kozásai elenyésznek a politikaiak mögött. Hisz a bankbizottságban magában s azok­ban az orgánumokban, a­melyek a bank­önállóság mellett küzdenek, a komoly és a végzetes hatásokra figyelmeztető szak­­véleményekből nem azt olvasták ki, hogy az országra kisebb-nagyobb krízisek vár­hatók, hanem azt, hogy utóvégre is, ha akarjuk, megcsinálható az önálló bank. Megcsinálható, tehát csináljuk meg. S természetesen ezeknek is elhiszszük, hogy tántoríthatatlan a meggyőződésük. Csak­hogy ezeknek meggyőződésük lesz a bank­­önállóság akkor is, h­a csupán fikczió lesz ; föltéve, hogy e fiktív önállóságban nekik módjukban lesz őrszemet állni az önálló­ság mellett. Ezeknek még a legegyszerűbb s legközvetlenebb az álláspontjuk. Nekik vívmány lesz, ha a »közös« elnevezés megszűnik s az önállóság garancziája lesz — a személyük. Mindezekből pedig csak egy dolog következik egész bizonyossággal. Weker­­lének, Apponyinak, bankbizottságnak és frakc­ióknak lényegileg mindegy : önálló lesz-e a bank, vagy közös. A fődolog, hogy a koalícziónak együtt kell maradni s a fúziót meg kell csinálni. Ezt a lénye­get a bankformulával muszáj biztosítani. A­ki érti a kérdést, szinte látja már, hogy mily elemekből fogják megkonstru­álni a formulát. Ott van a Benedikt­­formula ; ott van a tárgyalá­si kötelezett­ség; ott van az átmeneti hivatalnok­kormány Ausztriában, mely nem tárgyal­hat a bankról; ott vannak az elodázha­tatlan hitelműveletek s a hazaözönlő záloglevelek; ennyi és ennyiféle labirintus közt tárgybeli vagy terminusbeli akadá­lyokat lehet állítani, a­melyek szükség­­szerűleg rákényszerítik a törvényhozásra azt az expedienst, mely eleget tesz az önállóság formulájának a­nélkül, hogy koc­kára veti a lényeget. Azok, a­kik nem ismerik fel a csalást, könnyen bele­nyugszanak ; a kik pedig felismerik, szin­­vaknak tetetik majd magukat s ráfogják a feketére, hogy fehér. S lehazaárulózzák azokat, a kik mindazonáltal feketét mon­danak. Az egész helyzetben tehát mindegy a lényeg. S még szerencse, hogy igy van. Mert utóvégre a helyzet erősebb a meg­győződéseknél, a jelszavaknál s a leg­öblösebb hangnál, erősebb valamennyiük­nél ; mert vaskény­szerűséggel legázolja ostobaságaikat s okvetetlenkedésü­ket; és apró tolvaj fogásaikon a maga őszinte brutalitásával diadalmaskodik. Kika­­czagja formuláikat s kierőszakolja a lé­nyeget. A lényeg ez esetben az ország vitális gazdasági érdeke. Ha ez a lényeg megmenekül, akkor az a komédia, mely a formulában rejlik,­­ az országnak mindegy­ fejét, valahányszor engem meglát, hogy ne kelljen köszönnie. Oszkárnak ilyenkor a fejébe szállt a vér. — Ilyenek mindezek a vén vezérigazga­tók ! — kiáltotta. — Nőben nem a munkássá­got és a tisztességet becsülik meg, hanem Vénusz kegyeit, örült volnék, ha egy pillana­tig is tűrném, hogy ilyen ember legyen a fő­nököd. — Egy évben csak egyszer látom — véde­kezett Éva. — De az ilyen ember — erősködött Osz­kár — éveken keresztül szövögeti a hálóját, roppant türelemmel, mint a pók és akkor csap le áldozatára, a­mikor az a legkevésbé sem sejti. — Rajtam ugyan ki nem fog — dicsekedett Éva. — Hiszen ha a legkisebb hajlam is volna bennem a tisztességtelenségre, nem volnék a te menyasszonyod. — Ki kell lépned az irodából, — mondta nagy elhatározással a festő — ki kell lépned . . . még holnap vagy legkésőbb a hét végén. Én feleségül veszlek. — És miből fogunk megélni ? — kérdezte a menyasszony. — Én műtermet nyitok — felelte Vajna Oszkár — és arczképeket fogok festeni, mert ezzel még lehet kenyeret keresni. Eleinte kissé összehúzzuk magunkat, de a­mint a hír és talán a szerencse felkapják a nevemet, eljöhet még az az idő, hogy te nézel majd le gőgösen a könnyelmű Viczára. Hónapokon keresztül mindig erről a kér­désről vitatkoztak. Éva szívesen férjhez ment volna Oszkárhoz, de az anyja megsejtette a szándékát és megakadályozta, hogy a festő­höz költözködjék. Egy nap azonban Évát az irodafőnöke magához hivatta és így szólt hozzá: — Kisasszony, fel van mentve az alól, hogy többé befáradjon ide. Megkapja a fél havi fizetését. A helyébe holnap új kisasszony fog belépni. — Természeted! — kiáltott fel Éva. — Erre már régóta el vagyok készülve. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Ez lesz a szorgalmam és munkám jutalma. — Nagyon sajnálom, kisasszony,— mondta az irodafőnök — mert tudom, hogy a szegény édesanyját tartja fenn a keresetével. De nem segíthetek magán. Én alárendelt állású ember vagyok. Hanem jó tanácsot adhatok. Menjen fel a vezérigazgató úrhoz és beszéljen vele. Ő még segíthet magukon. Az irodafőnök ravasz mosolylyal fejezte be a tanácsát. Ez a mosoly annyira felbőszí­tette Évát és oly világosan megmagyarázott neki mindent, hogy nagy haragjában nem az anyjához sietett, hanem egyenesen a festőhöz menekült. — Itt vagyok, Oszkár — mondta — és itt maradok és többé nem mozdulok innen el. Ha már valaki szeretőjévé kell lennem, inkább a tied vagyok, mint másé. — Én pedig elveszlek feleségül — mondta a festő í­nnepiesen. — A sors ujjmutatása az, a­mi ma történt, Éva. A véletlen úgy akarta, hogy épp ma reggel kaptam megbízást egy arcz­­kép megfestésére. Ezért legalább kétszáz ko­ronát kérek. Egy hét alatt elkészülök vele és megkezdhetjük a házaséletet. Tovább nem sza­bad haboznunk. A festő oltárhoz vezette Évát. Házassá­gukat nem ellenezte többé a szegény özvegy­asszony sem, a­ki valamikor leánya fényes jövőjéről álmodozott. Ő is az ifjú párhoz köl­tözött, sőt anyai jóságában még segítette is őket. Fehérnemű varrását vállalta el. Gyönge szemével, öreg kezével csak nagyon keveset kereshetett, de e nélkül néha mind a hárman éhen halhattak volna. Oszkár azért az arczképért, a­mire házas­ságát alapította, kétszáz koronát kért ugyan, de csak negyven koronát kapott és ráadásul egy pár ezüst gyertyatartót nászajándékul. Aztán heteken, hónapokon át hiába várt arra a gazdag angolra, a­ki fölfedezte volna. Biztatta új családját, hogy legyenek ki­tartással a következő tárlatig, hol a nevét legalább is észre fogják venni. Még a mézes heteiben is szorgalmasan dolgozott, készült a tárlatra. A munka annyira elfoglalta, hogy kávéházba sem jutott el. Egyszer, mikor festékre sem volt pénze és akarata ellenére pihennie kellett, elment abba a kávéházba, hol azelőtt az öreg úrral találkozott. Az utolsó aprópénzét koc­káztatta meg e czélból. Az öreg úr még mindig ugyanannál az asztalnál ült, hol azelőtt. Kényelmes karos­széke is a régi volt. A török csibukját pedig a pinczérek még mindig sidibuszszal gyújtották meg. Minden olyan volt, mintha azóta a világ kereke nem fordult volna egyet sem. A festő gyönyörűséggel nézte az öreg urat. Nagy életbölcset sejtett benne és nagy életerőt. — Ilyennek kell lennie az embernek — mondta Oszkár magában. — Ilyen egységes­nek, nyugodtnak, szépnek, mint ez az öreg ur. A régi világ tele volt harmóniával, a­miről nekünk fiataloknak sejtelmünk sincs. A világ elfelejtett higgadtnak lenni. Az öreg úr kedvesen, jóságosan, kissé gúnyosan nézett Oszkárra. De a pillantása azt mondta : »Már rég nem láttalak«. Egymásra mosolyogtak, mintha régi ismerősök volnának. Oszkár úgy érezte, hogy szólania kellene az öreg úrhoz és megkérdezhetné tőle, hogy a régi emberek miért voltak őszintébbek, becsü­letesebbek, keményebbek és szívósabbak. Ho­gyan nézték a világot ? Miből merítették lelkük nyugodt harmóniáját? AZ ÚJSÁG Szerda, dec­ember 16. BELFÖLD.­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház hol­nap, szerdán, délelőtt tíz órakor folytatja az appropriác­iós törvényjavaslat részletes tárgyalá­sát. Ha ezzel végeznek, a külkereskedelmi viszo­nyok ideiglenes rendezéséről szóló törvényjavaslat kerül sorra. Az ülés végén Darányi Ignácz föld­­mivelésügyi miniszter válaszol a legutóbb hozzá intézett interpellác­iókra.

Next