Az Ujság, 1909. március/2 (7. évfolyam, 64-76. szám)

1909-03-17 / 64. szám

é tett aspirácziói leskelődnek, s ha gyen­géknek bizonyulunk a nagyh­atalmi állás fentartásában, magunkra szabadítjuk a monarchia­­belső ellenségeit is. Hisz Magyarországnak a monarchia nagy­hatalmi állásához való ragaszkodása első­sorban a maga védelmének leghatéko­nyabb eszköze, s a­mi áldozatot hoz anyagiakban és közjogiakban, ezért a védelemért teszi. Ez magyarázza meg, hogy a rossz vélemény daczára, a­melyet a magyar közvélemény Aehrenthal báró annexiós politikájáról táplál, a szerb konfliktus beálltát nem hajlandó annak teherszámlájára írni. Mert semmit sem tett vagy mulasztott, a­mi bármily vo­natkozásban is Szerbia érdekeit érintené s annak sértődöttségét, követelőzéseit s rakonczátlankodását indokolná. Valószínű, hogy Szerbia nem a maga szakállára ugrik bele a háborús kalandba. Izvolszkij kétkulacsos politikájáról kezd lehullani a lepel, s jellemző, hogy Német­ország volt az első, mely az orosz poli­tika alattomosságaira figyelmeztetett. Nem lehetetlen tehát, hogy Szerbiával összetűzvén, reánk szakad a muszka ve­szedelem is. Ezzel pedig adva van az európai konflagráczió eshetősége. Mert Né­metország az első orosz ezred mozgósí­tására teljes hadi erejével mellénk áll , Francziaországra nézve pedig ez esetben előáll a casus foederis. Már hogy aztán micsoda bonyodalmak származhatnak ebből, s hol találjuk majd Angliát és Olaszországot,­­ ma ne firtassuk. Ha a végzet úgy határozta, sokkal hamarább megtudjuk, mint kívánatos. De éppen e perspektíva szörnyű­ségeiben rejlik annak valószínűtlensége. Nehéz elképzelni, hogy a bosnyák an­­nexió miatt, a­mely már az érdekelt ha­talmak közt teljesen és végleg elintézte­­tett, pusztán a szerb aspirácziók ked­véért bármely nem közvetlenül érdekelt nagyhatalomnak kedve kerekedjék egy európai háborúban koc­kára tenni exisz­tencziáját. Inkább azt hiszszük, hogy Oroszország próbanyulacskát játszat­t­­Szerbiával, s Izvolszkij kétszínű játéka­i sokkal veszedelmesebb a szerbekre, mint I reánk. Oroszország úgy számít: ha meg-­s verik Szerbiát, az európai diplomácziánál , gondoskodni fog, hogy Szerbia meg ne semmisüljön ; ha pedig esetleg, valami­­ kiszámíthatatlan csodája folytán a had­­i viselésnek, Szerbia talál rajtunk súlyos­­ sebeket ejteni, a mi elgyengülésünk s a­­ Balkánon veszendőbe menő tekintélyünk­­ elég hasznot és előnyt biztosít Orosz­országnak. A haszon egy csöppnyi ki­látásáért is kész az orosz politika áldo­zatul dobni oda Szerbiát. Ez lelkiisme­retlen, galád politika, de tetőtől-talpig — hamisítatlan muszka. Nagyon okos dolog volt minden esz­közt megkísérleni Szerbia kijózanítására, s bebizonyítani Európa előtt, hogy Ausz­­tria-Magyarország Balkán-politikája ízem kapzsi, nem önző s nem perfid, mint az orosz. De ezzel eleget tettünk annak az európai színvonalnak, a­melyet a művelt világ tőlünk joggal megkövetelhet. Ezen­túl már gyengeség vagy gyávaság lenne minden halogatás. Tudnunk kell sürgő­sen Szerbia világos és félremagyarázha­­tatlan szándékát. Háborút akar-e vagy békét­! Igen vagy nem ? Ha nyíltan el­intézett­nek nem jelenti ki az annexió ügyét, ha le nem mond világosan arról a kívánságáról, hogy ez ügyben európai konferenczia legyen bíró fölöttünk, s ha sietősen le nem szereli immár felkészült hadseregét , akkor kétségtelen, hogy a háborút akarja. S akkor a háborút ne­künk is akarnunk kell. Külügyi kormányunknak ma már nincs habozni valója. Válaszadásra kell kényszerítenie Szerbiát. Kérdést kell tenni nála, de úgy, hogy csak igennel vagy nemmel válaszolhat. Az ultimátum ideje megérett. Az utolsóelőtti lépés Forgách grófé. AZ UJSÁG Szerda, 1909. márczius 1?, BILFÖLI. — A Ne temere és a püspökök, Vaszary Ko­los bíbor 15ok, herczegprimás a katolikus püspöki kar tagjait ma délelőtt tíz órára fontos tanács­kozásra hívta egybe a primási palotába. A püspö­kök, a­kiket a herczegprimásnál Kohl Medard püs­pök fogadott, Kohl püspököt meleg ováczióban részesítették a ma kapott királyi kitüntetése alkalmából. Vaszary Kolos tábornok hercz­eg­­primást a püspökök hódolattal üdvözölték. A ta­nácskozás megnyitása után a herczegprímás a jegyzőkönyv vezetésére Fischer-C­olbrie Ágost püs­pököt kérte fel. A tanácskozáson résztvettek Vá­­rossy Gyula dr. kalocsai érsek, Batthyány Vilmos gróf nyitrai segédpüspök, Balás Lajos rozsnyói, Boromissza Tibor szatmári, C­sáky Károly gróf váczi, Csernoch János Csanádi, Fischer-Colbrie Ágost kassai, Fetscher Antal nagyváradi helyettes, Majláth Gusztáv gróf erdélyi, Prohászka Ottokár székesfehérvári, Párvy Sándor szepesi és Radnai Farkas beszterczebányai római katolikus, Firczák Gyula munkácsi és Radu Demeter nagyváradi görög­katolikus püspökök. Vaszary herczegprímás közölte a­ püspöki kar tagjaival az apostoli szentszék legújabb döntését, a­melyet ez a magyar püspöki kar­nak a »Ne temere« dekrétum XI. fejezet 2. §-ának alkalmazására vonatkozó kérelme kapcsán hozott. A püspöki kar ugyanis a »Ne temere« hivatalos magyarázatának meg­jelenése után felterjesztést intézett az apostoli szentszékhez, a­melyben a »Provide« szóval kezdődő és eredetileg csakis Németországra szóló pápai konst­itucziónak Magyarországra való kiterjesztését kérelmezte. A szentszék, tekintettel a fenforgó kivételes körülményekre, a kérelemnek helyt adott, egyúttal kijelen­tette, hogy »mindazokat a vegyes házasságo­kat, a­melyeket Magyarországon a »Ne te­mere« dekrétuma életbeléptetése óta e czimen egyházilag érvénytelennek nyilvánítottak, ezen­nel érvényeseknek nyivánitja. A kedvezmény kiterjed Magyarország kapcsolt részeire is«. A napirend második tárgya a kongrua-törvény­­javaslat volt, a­melynek negyedik pontját a püspö­kök aggályosnak tartják. Végül néhány kisebb jelentőségű egyházi és iskolai ügyet beszéltek meg. — Pártértekez­let: Az alkotmánypárt holnap, szer­dán, este fél nyolc­ órakor értekezletet tart. Ma este pártvacsora. A löket és a színhelyet, de a­mit lát, azt szükség­képpen valónak fogadja el és nem támad benne az az óhajtás, bárcsak másképpen ágálnának a szereplők, bárcsak más volna a tragédia vagy komédia színhelye. A moralista ellenben a meg­rögzött világjavitó. Nincs megelégedve a világ­gal és ha eléggé őszinte, magával sem. A maga erkölcsi szabályainak megfelelő színvonalra — szerinte mindig magaslatra — szeretné föl­emelni az emberiséget. Wedekind szintén morá­lis világjavitó. Lírai versei, bár olykor éppen az ő so­raik közül vihog ki a legmeztelenebb cziniz­­mus, nem egyszer a legkonzervatívebb mora­lista képében is mutatják Wedekindet. A maga szemével nézve magát, nem a más, hanem a maga mértékét alkalmazva is, bűnnek érzi, értékeli és bűnbánóan vallja sok tettét, a lelkiismeretének görnyed hatalma alatt és végső óhajtása az, hogy Istennel és a világgal megbékélten haljon meg. Az a moralista bűn és nem-bűn között nem tehet különbséget, éppen ezért a bűnbánat érzése, melytől a moralista sohasem tud szabadulni, teljességgel idegen tőle. Neki a lelkiismeret gyönge emberek agyréme. Wedekindnek nem csupán mint lírikus egyénnek van sajgó lelkiismerete, hanem mint a társadalom tagjának is. Az ő lelkiismeretét a társadalmi bűnök is inzultálják és jajgatásra bírják. Az amoralista csak társadalmi jelen­ségeket ismer. A világjavító Wedekind nem tud belenyugodni abba, hogy a mai társa-­ dalmi berendezkedés mellett, a mostani er­kölcspedagógiai rendszer alkalmazásával az életfakasztó ösztön a serdülő ifjúságnak sú­lyos megpróbáltatások, sebetü­tő szenvedések, olykor a pusztulás mérgezett forrásává válik. Az amoralista fölötte állana ennek a nyomorú­ságnak és csak a maga szemével látott képet adna róla. Wedekind maga vissza­helyezkedik a serdülés gyötrelmei közé és a Tavasz ébredé­sében helyenként vádirat korbácsával csap le a mai erkölcsi nevelésre, jobb, természetesebb erkölcsre való nevelésért kardoskodva. Az amoralista tiszta művész tud lenni, a mora­lista a művészetében is irányzatos. Az ösztönt meg nem béklyózó és helyes irányba vezető ifjúsági nevelésen kívül Wede­kindnek, főképpen újabb műveiben, egyre több társadalmi ideállal jelentkeznek. Az amo­ralista azt mondja a világnak, a­mikor tükröt tart elébe : lám, ilyen vagy ! A moralista eset­leg így is szól, de el nem felejti hozzátenni, hogy milyennek óhajtaná a világot. Wedekind­nek reformtervei a két nem egymáshoz való viszonyához kapcsolódnak. A mai társadalom egyik legszörnyűbb bálványa szerinte a női érintetlenség szentségéről koholt legenda. E gonosz bálvány tiszteletének tulajdonítható szerinte az a szörnyű éhség, mely a teremtés lakomájához soha el nem jutott vénleányt gyötri, az a feneketlen megvetés, mely azokat a teremtéseket üvölti körül, a­kik a társadalmi szankc­ió nélkül is akár önzetlenül, akár érdek­ből, akár egyéni vonzódásból, akár állandó hivatásból oltják a férfiak legerősebb szomjú­ságát, az a jogfosztottség, melyet az egyházi és állami jóváhagyás nélkül született gyerme­kek, mint törvénytelen anyjuk úgynevezett szégyenének örökösei sínylenek meg. Oly tár­sadalomról álmodik, a­hol minden zsák meg­leli a maga foltját, a­hol nem lesznek oly nők, a­kik előtt rejtelem marad az asszonyiság tel­jes kibontakozása, a­hol a nőt nem vetik meg azért, mert a­ legnagyobb gyönyörök bő­kezű adományozója, a­hol életet adni nem oly szégyen, mely az ártatlan magzatra is átörök­lődik. És szinte mániákus fanatizmussal bővül a férfi és a nő viszonyának olyfajta rendezé­séért, a­melynek keretében nem ostoba és rosszul működő v­életlenségek, mindenfajta tár­sadalmi és anyagi érdekek, vak és rossz irányba tévedő szerelmi vágyak hozzák együvé a­ pá­rokat, hanem a faj érdekét mindenekfölött tartó, az emberiség jövőjére áhitatosan rá­meredő, elit-utódok létrejöttét c­élzó megfon­tolások, párosító intézkedések, tervszerű, a faj lelki és testi nemeskedésével kecsegtető össze­­válogatások alapján kerülntek egymás mellé a különnemű emberek. A mai morállal szemben oly erkölcsöt szeretne diadalra juttatni, álta­lános társadalmi elismerést és méltánylást akarna biztosíttatni oly faji életnek, mely az egyénnek az érzéki élvezet maximumát, a faj­nak a fölfelé való továbbfejlődést garantálná. Ez az író, a­kit egyes bírálói a társadalmon kívül állónak tartanak, ideális elvei számára annyira kivonatosnak tartja a társadalmi el­ismerést,­­ azaz a társadalom kedvező morá­lis ítéletének eln­yerését — hogy még az úgy­nevezett »szerelmi vásár«-t is olyan nyilt és becsületes vásárnak óhajtja rehabilitáltatok a milyen akármilyen másfajta, nem emberhúst forgalomba vivő vásár. Az amoralista a sze­relmi vásár létjogosultságát attól teszi füg­gővé, hogy az mennyire, milyen minőségben tudja kielégíteni azt a szükségletet, a­melynek jóllakatására megszületett. Csak moralistának juthat eszébe, hogy valaminek teljes jogosult­ságát ne magában a szóban forgó jelenségben.

Next