Az Ujság, 1909. június/1 (7. évfolyam, 128-140. szám)

1909-06-01 / 128. szám

o­ nyosnak hirdetik a király vétóját a bankszétválasztás ellen, a másik nap föltétlenül megigérik a nemzetnek a külön bankot 1911-re. Összebonyolítják a bank­kérdést a katonai vívmányokkal s a választási reformmal s belekombinálnak a válságba mindenkit, Luegertől kezdve a trónörökösig. S a közvélemény e hazug, irányzatos, ellentétes és egymásba futó hírek közepette teljesen elveszti tájé­kozó képességét. Senki sem tudja ma már, mi a fontos, mi a lényeges a válság­ban, s mik a járulékos, selejtes elemek, a­melyek mögött egészen más czélok lappanganak a látszatnál. A legjellem­zőbb, hogy a hatvanhetesek nem mernek nyíltan hatvanhetesek s a negyvennyol­­czasok nem mernek egészen negyven­­nyolczasok lenni. Wekerlétől még nem hallottuk egyetlenegyszer sem, hogy a külön bankot 1911-re perhorreszkálja, Kossuth Ferencz még sohasem jelentette ki, hogy nem fogad el kibontakozást önálló bank nélkül. Mindenki vár, les valami formulát, a­melyről elhitetheti, hogy az ő elvi álláspontját fedi s a­mely hátvédül szolgál neki, ha a hatalom polczán megmarad. Mert az a lényege, az a gyökere a válságnak : a hatalom­ban meg akarnak maradni valamennyien ; kibontakozást csak olyat tudnak és akar­nak elképzelni s előmozdítani, mely az ő személyes közreműködésüket teszi szükségessé. S éppen azért, mivel kétségtelen, hogy a hatalmi önzés uralkodik min­­denekfölött valamennyijükben, kormány­férfiakban és pártokban, most sem hi­szünk egyéb megoldásban, mint a­mely a mai koalíc­iót fentartja. Még a leg­szélsőbb túlzóknak sem hiszünk. A­mi­kor megtalálják azt a kibontakozási ter­vet, a­melyet odafönn is akczeptálnak, sorra be fognak hódolni a mai hatalom erőtényezői, csak azért, hogy továbbra is tényezők maradjanak. A válság hazása­­halasztása, újabb és újabb bonyodal­makkal való komplikálása csak arra szolgál, hogy megpuhítsa a makacsokat, megnyerje a tétovázókat s kifáraszsza a közvéleményt. Láttuk már nem egy­szer a koalícziót ily hangulatcsinálásban mesterkedni. Ha már mindenki megunta a helyzetet, ha már mindenki meg­undorodott a szereplők komédiáitól s hazugságaitól, s ha már minden kombi­­náczió kimerült, találnak valami nyava­lyás provizóriumot, melyet átmenetnek keresztelnek s mely ürügyet ad nekik, hogy megint évekig a nyakán maradja­nak ennek a szerencsétlen országnak, de azt, a­mire az életben vállalkozott. A­ki költőnek született, az legyen az élet minden fázisában költő és semmi más. A­ki művé­szetre adta magát, az legyen mindenben és mindenütt művész. A­kinek az élet prózája jutott osztályrészül, az ne kaczérkodjék a múzsákkal, az legyen gyáros, kereskedő, ipa­ros. De minden izében gyáros, kereskedő vagy iparos. A­ki hajlong ide is, oda is, az egyben sem lesz tökéletes. Nos hát, én elmondhatom magamról, hogy az élet minden viszonylatai között mindig és mindenkor csupán csak piktor voltam. És mikor szerelmes voltam és mikor az életem asszonyát megválasztottam, akkor sem voltam semmi egyéb, csak festő, festő, festő. És ennek köszönhetem a fele­ségemet. — Tegyük hozzá, Mester, hogy jó festő. — Köszönöm. Lássa, mint festő azt val­lom, hogy a művészi siker hatása abban van, hogy az ember ne induljon mások impressziói után, hanem a saját szemeivel lásson. Nem a legnagyobb hiba volna-e például egy író ré­széről, ha egy nőt, a­kinek minden allűrje, mindene, a­mivel a természet felruházta, csodás szépsége, ragyogó szelleme, előkelősége, ha egy ilyen nőt, a­kit minden készsége király­nővé predesztinál, példának okáért rabnőnek írna le ? Vagy a szobrász nem követne-e el ugyanilyen durva hibát, ha egy nemzeti hőst totyakos, töpörödött, vánnyadt alaknak min­tázna meg ? — A királynő előtt mindenesetre meg­­hajlok. Mert a szépség már magában is paran­csoló hatalom. Uralkodik akkor is, ha talán sorsa nem helyezte volna a kellő pozíczióra. De a­mi a nemzeti hőst illeti, bizony el tudok képzelni egy púpos vitézt is. — De csak elképzelni tudja. A valóság ráczáfolna. Az én Marámba a világ minden festője szerelmes volt. Akár mint művész, akár mint ember. Hírét költötték, és mind­nyájan egyetértettek abban, hogy csodálatos szépsége istennővé, Madonnává teszi. Hát igaz is ! Annyi szende báj, annyi átszellemült tisztaság, annyi mennyei ártatlanság, ideális nőiség van az arczában, hogy csakis ilyennek lehet elképzelni a dicsőséges Madonnát. Nosza hát az én piktor kollégáim, a­kik lázas érzéssel csodálták Mira szépségét, mind, mind sorra festették őt. A mi újabb Madonna-képet nagy mesterektől ön az utóbbi években látott, annak mind Mira volt a modelje . . . — Csakugyan igen nagy arc­hasonlatos­­ságot találtam bennük. — Egyik festő meg nagy rajongásának abban a bizarr ötletben adott kifejezést, hogy Mirát megfestette a régi nagy mesterek Madon­náinak. Megfestette őt mint a sixtini Madon­nát, mint Murillo Madonnáját, mint Andrea del Sarto Madonna dellé Árpiét, mint Botti­celli Madonnáját, mint Sassoferrato Madonná­ját, feje körül nagy kendővel, mint Tizián Assuntáját, mint Filippo Lippi, mint Correggio és mint Bellini Madonnáját. Szóval, szegény Mirának szinte egész lénye ezeknek a Madonnák­nak a hatása alá került. Én magam is elfogul­tan néztem rá, mikor először közelébe jutottam. Azonban az én festői szemem ebben a gyönyö­rűséges szép asszonyban, szemeinek mosolygó kék mennyországában — pardon, most a festő beszél és nem a férj ! — nem csupán egy Ma­donnát pillantottam meg, a­ki áhitatos méla­­sággal merül bele a túlvilági mennyei malasztba. Én a szemeinek derült mosolyában, gyönyörű vonalaiban, arczának bűbájos kifejezésében, a­mit a görögök hügronnak neveztek, nem a Madonnát láttam, hanem a virágos tavasznak ragyogó tündérét, a boldogság virágait szóró szép istenasszonyt, Flórát. És eltérően a többi fes­tőtől, én Tiziano halhatatlan Flóráját vettem mintaképül, mely ott fényeskedik a firenzei Uffiziban. És a­mint képemmel a tárlaton meg­jelentem, a világ egyszerre meg volt lepve. Nini, hiszen ez Mira ! Hiszen ő így sokkal szebb ! Miért tették őt meg Madonnának, mikor az arczán ott sugárzik az életkedv szép­sége ? . . . És Mirának, a­ki eddig a Madonnák autoszuggesztiója alatt állott, a­ki azt hitte, hogy neki mindig szendének kell lennie és mo­solygó szemeit lesütnie, egyszerre csak ragyo­góbb lett az arcza, nevetőbbek a szemei és tisztábban csendült fel lelkének a kac­agása. — Milyen igaza van, kedves Mester, és milyen szépen tudja elmondani az igazát! — Ezer bocsánat, kedves barátom, nem a férj beszélt belőlem, hanem a művész, a­ki azt tartja, hogy a művészet legfőbb titka : mélyen belepillantani modeljének a lelkébe. Mira, a­kit mindenki Madonnának festett, a lelkében annyira meg volt már ihletődve, hogy nem is mert gondolni a férjhezmenetelre. De mikor megpillantotta magát a boldogság virá­gait szóró Flórának, ragyogóan, nevetve, sugá­rozva : hát­­meggondolta a madonnaságot és­­ a feleségem lett. íme, ez az én házasságom története. '' AZ ÚJSÁG­Kedd, 1909. június 1. BELFÖLD.­ ­ A váczi választás. A váczi pótválasztást Preszly Elemér kormánypárti és Miltényi Aurél pártonkivüli függetlenségi jelölt között, hir szerint, június tizen­hatodikára tűzték ki. A rejtelmes emlékirat. — Fődolog a kormányrajutás. — Érezszobrot annak, a ki a magyar válság megoldására még egyetlen új, eddig nem is­mertetett lehetőséget talál. Két hónap óta annyi tervezgetés és kombináczió kelt szárnyra, hogy ennek puszta felsorolása is kötetes könyvre terjedne. Az egyik bécsi lap, a­mely a minap Wekerle Sándor új paktum-tervét közzétette, úgy látszik, az érczszoborért pályázik. Egy emlékirat tartalmát publikálja, a­melyről azt hiszi, hogy a bankcsoportból juttatta valaki kerülő után az uralkodó asztalára. Nincs a ter­vezetben semmi új, elejétől végig számtalan­szor elszavalgatták már a függetlenségi párt­körben, csak azt nem mondották, hogy ha a király a pártközi beszélgetések hírlapi referá­­dáját figyelemre nem méltatja, akkor ezeknek anyagát memorandumban is rendelkezésére bocsátják. — A Kossuth-párt — írja a Neue Freie Presse — egyszerűen kevesebbet kiván, mint Wekerle és Andrássy gróf. Az emlékirat nyíltan bevallja, hogy a függetlenségi párt a nyeregbe óhajtja magát emeltetni, akkor reméli, hogy maga is tud már lovagolni. Garancziákat nyújt az egyed­uralomért és a hatvanhetesekkel való végleges szakításért. Nem a hatvanhetes politikától való elszakadásról van szó, mert azt maguk fogják to­vább folytatni. Minden katonai követelést sutba akarnak hajítani, a gazdasági különválási törek­véseket csak elméletben akarják hirdetni, de gya­korlatban megvalósítatlanul hagynák, sőt még a külön bankról is lemondanának. Mindenki azon töpreng, hogy miként lehetne a bankkérdéssel dűlőre jutni, ekkor megjelenik a színtéren a va­rázsló és boszorkányos gyorsasággal megoldja a gordiusi csomót. A terv a következő : A császár tiszta függetlenségi kormányt ne­vezzen ki. A kabinet kötelezettséget vállal 1. az összes állami szükségletek kielégítésére, 2. egy választójogi reform keresztülvitelére, 3. az annexió és az annexiós költségek par­lamentáris elintézésére, 4. az újonczlétszámemelésre meg a katonai követelmények teljesítésére és mindezt engedmé­nyek nélkül. A császárnak csupán ahhoz kell beleegyezését adnia, hogy a magyar országgyűlés határozatilag mondhassa ki az önálló bank létesítését. Arról aztán szolidárisan kezeskedik a kormány, hogy ez a határozat a gyakorlatban ne érvényesülhes­sen. A kormány a képviselőházban határozatot provokálna és gondoskodnék az önálló bank meg­valósításának előkészületeiről. Tárgyalna pénzügyi szakemberekkel és csoportokkal, kidolgozná az alapszabálytervezetet; a döntő pillanatban, 1910 végén mondaná ki az uralkodó a vétót és meg­tagadná az önálló bankról szóló törvény szentesí­tését. Ennek a kibontakozási tervnek a megteremtői tehát a király személyét be akarják vonni egy különös merészségű manőverbe. Hogy a memoran­dum szerzői teljes komolysággal vélekednek ter­vükről, az tisztára megmutatkozott. Az emlékirat alig jutott az uralkodó kezéhez, máris felhangzot­tak az ujjongó kiáltások. Közölték a meglepődött világgal, hogy most már a császár közvetlenül fog tárgyalni a függetlenségi párttal — és hogy a hat­vanhetesek halálra vannak ítélve. Hogy pedig a koronánál a jóakaratot biztosítsák, titkos utakon összeköttetést igyekeztek szerezni a Belvedere-rel. A színfalak mögött történő eseményekbe beava­tott személyiségek a megmondhatói annak, hogy mik folytak le ezeken a titkos értekezleteken, a­mely értekezleteken Kristóffy exminiszter tárgyalt az utóbbi hetekben Bécsben ennek a csoportnak bizalmi embereivel. Kossuth Ferencz kereskedelmi miniszter e tervre vonatkozólag egy függetlenségi fél­­hivatalosban kijelenti, hogy ilyen memoran­dumról egyáltalában nincs tudomása, de egy perc­ig sem hiheti, hogy a függetlenségi párt tagjai közül bárki is ilyen memorandummal

Next