Az Ujság, 1910. január/1 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1910-01-01 / 1. szám
. Ne áltassuk magunkat, ne lovagoljunk a doktrínák vesszőparipáján. Ebben a végzetteljes órában, mely halálkongatása a múlt esztendőnek, s első hirdetője a jövendőnek, nyissuk ki szemeinket s nézzük hideg tárgyilagossággal a helyzetet. Ha ez a helyzet uj lenne, ha annak tényezőit nem ismernék, s ha az ösvényt, amelyen végigvezet, nem jártuk volna, még akkor is számot kellene vetni akaratunkkal és erőnkkel, s mérlegre tenni a kedvező és kedvezőtlen esélyeket. De ugyanezt a helyzetet láttuk négy esztendő előtt, s végigjártuk azt az utat, amelyre most újra rá akarnak bennünket terelni. Van hát tapasztalatunk bőven. Tapasztaltuk, hogy amiért négy év előtt lángba akarták borítani az országot, csak nyomorúságot és szenvedést hozott a nemzetnek, de eredményt nem. S látjuk, hogy ma a négy év előtti jelszónak még azoknál sincs visszhangja, akik akkor tűzbe akartak menni érte. Belekergették a nemzetet a koronával való nyilt konfliktusba , aztán leszereltek s beültek a hatalomba. S nem tudták e hatalmukat felhasználni sem arra, hogy a koronát a maguk politikájának megnyerjék, még kevésbé arra, hogy a nemzetet egy kilátásos küzdelemre erősítsék. Most újra nyílt törésre viszik a konfliktust. Nincs kormány, amely a koronát fedje, nincs parlamenti többség, melyre valamely kormány támaszkodnék, s holnap beáll a költségvetésen kívüli állapot, ez a fokmérője a politikai hideglelésnek. S jön a négy év előtti komédia, kétségbeejtő és kétségbeesett kísérletekkel fölülről is, alulról is. Kemény makacsság, daczoskodó indulat itt is, ott is. S jön mindaz a nyomorúság és undokság, ami a közigazgatás felfordulásával, az ellentétes erők torzsalkodásával jár, s melynek nyomában gazdasági züllés, társadalmi széthúzás, terror és nyelvöltögetés támad. Az a sziklafal pedig áll mereven. Hiába csapkodnak lábainál a tajtékzó hullámok. Sem alámosni, sem megdönteni nem fogják. Ha a korona közel tíz esztendeje vár a létszámemelésre és nem enged, ha annyi exlexet megért és kidaczolt adó és ujoncz nélkül, s ha immár egy esztendeje hogy hiába ostromolják engedményekért, ki hiszi, hogy a már megszokott ellenküzdelem formája ezúttal sikeresebb lesz ? Azt már fájdalmasan látjuk, hogy a korona hajthatatlan. A fogcsikorgatás ez ellen mit sem használ. Ha nincs erőnk a hatalmat hajlékonyságra bírni, s ha nem akarjuk kockára vetni nemzeti létünket, akkor az egész küzdelemnek, mely most van fejlődőben, csak ugyanaz a vége lehet, mint a négy év előttinek. Megint kompromisszum, megint paktum, s úgy lehet, megint koalíczió. Ami közbeesik, annak kárát pedig a nemzet s csakis a nemzet vallja. Ez az egyedüli bizonyosság, a melyet a gomolygó ködökben meg kell látnunk. S ez a bizonyosság az, amely botorrá, károssá, haszontalanná teszi a már egyszer megkísérelt küzdelmet. A nemzet nem akarja, nem akarhatja megismételni a passzív rezisztencziát. Még minden tagjában érzi annak ártalmait, s még mindig szégyenpírt érez, ha arra a megalázásra gondol, amelyet el kellett szenvednie, midőn eredmény nélkül volt kénytelen a csorba fegyvert félretenni. Épp erre a múltra, annak tapasztalataira gondolva, vissza kell riadniok a nyílt konfliktustól azoknak, akikben a felelősségérzet a nemzettel szemben erősebb, mint a jelszavak és programmok bálványimádása. Egy nemzet politikája nem futhat zátonyra a múltak árnyain. A jelen munkája, a jövendő reménységei az eleven erők, amelyek e politikának szárnyakat adnak. Nem a csüggedést, nem a néma meghódolást prédikáljuk, a midőn a mai helyzettel való számolást követeljük politikusainktól, s perhorreszkáljuk az oktalan, mert kilátástalan konfliktust. A magyar nemzet nem vész el attól, ha méltányos kívánságait, ha törvényben és alkotmányban gyökerező jogait nem köti fix terminusokhoz. Mindig az a politika bizonyult jónak, mely e jogok érinthetettlenségét hirdette, s azok érvényesülésére a nemzeti erőket csöndes, zajtalan, de annál intenzivebb munkával gyarapította. Mely kerülte a meddő konfliktusokat s az ezekkel járó erőpocsékolástól óvta a nemzetet. Mely a jelszavaknak tudott ellenállni, hogy megszerezze egykoron a lehetőséget azok reálissá tételére. Karunkat, izmainkat kell erősítenünk, vérünket felfrissítenünk, s lépésrőllépésre hódítani vissza jogaink reális területét. Ha ennek megismerését hozza az uj esztendő, több jót hoz, mint a mennyi rosszat a régi magával visz i mérgét és hallgatott. Csend volt egy ideig, azután Kálmán nyugodtan és kérlelhetetlenül mondta : — Nem erről van szó. Arról van szó, hajlandó vagy-e tehát nekem megmondani, ki volt, mi volt az anyám, él-e még, hol találhatom meg . .. Árbócz Sándor visszafordult a fia felé. — Igen, — mondta haragosan — hajlandó vagyok. Igenis. Az anyád egy nyírkövesdi parasztlány volt. Szobalány, szolgáló, cseléd nálunk Borsod-Madarason. Ott találtam a kastély udvarán, mikor egyszer hazamentem látogatóba az apámhoz. Mielőtt te megszülettél, elküldték. Én egy félév múlva felkerestem, téged tőle elhoztalak . . . felneveltelek . . . Megkeresheted, ha akarod, Kövesden vagy Madarason él, három éve hallottam a hírét, pénzt kért tőlem, küldtem neki, valami erdőkerülőhöz ment férjhez, az azután meghalt, most özvegy . . . Kálmán nyugodtan hallgatta az apja heves beszédét és csendes, komoly, mély fejbólintással válaszolt rá. — Hát most tudod, amit tudni akartál, •— szólt kissé lehűlve és fanyarul Arbócz Sándor — most mit akarsz tenni ? Heinélém, lemondtál arról, hogy felkeresd ... — Nem, — felelte Kálmán — arról nem mondtam le. Sohasem gondoltam, hogy az anyám titokban valami herczegnő volt. De a te romantikus és rejtelmes kijelentéseid után azt hittem, hogy az eset nem volt ez az egészen közönséges, piszkos kis elcsábítás eseti, cseléd-dráma, urfi és szolgáló . .. — Tűrhetetlen ez a hang, amin velem beszélsz ! — kiáltotta Arbócz Sándor. — Tűrhetetlen a hangod . .. — Nehogy azt hidd, — szólt közbe Kálmán — hogy engem bánt a... az eredetem. Hogy én szégyenlem a származásomat. Én, amióta tudom, még azt sem titkoltam el senki előtt, hogy törvénytelen gyerek voltam és te csak később törvényesítettél. — Látod, ha más nincs, a miért nekem hálával tartozol, hát ezért mégis csak hálásnak kell lenned. Nevet adtam neked. Kálmán legyintett egyet: — Nekem nincsenek efféle babonáim. Te úr voltál egész életedben, én munkás vagyok, ha diplomám van is, én a ti érzékenységeiteket nem ismerem. — De azért, hogy elhoztalak, magamhoz vettelek, le nem hagyattalak, felneveltelek, magamtól is függetlenné tettelek, azért csak hálásnak kell lenned? Ki van még rajtam kívül, aki ilyen becsületes és lelkiismeretes ? Száz férfi közül kilenczvenkilenc nem törődött volna a gyerekével, pusztulni hagyta volna, nyomorúságban és piszokban hagyta volna. Kálmán összeszorított ajakkal nézett maga elé. — Sok a sötét gazember ezen a szép világon — mondta halkan. — Azzal az elismeréssel, igaz, tartozom neked, hogy te nem vagy közéjük való, hogy te különb ember vagy, hogy te becsületes ember vagy. — Köszönöm szépen, — kiáltotta Arbócz Sándor gúnyosan — nagyon szép, hogy ezt elismered. — Sok fiú nem mondhatná ezt az apjának, ha őszinte akarna lenni — felelte Kálmán komolyan. Megint elhallgattak, azután Kálmán felállott. — Hová megy ? — kérdezte az apja. — Megyek csomagoltatni. Két óra múlva indul a gyorsvonat Kövesd felé. Elutazom. — Ne menj, Kálmán . . . Kérlek, mirevaló ez ? Minek ez ? Minek bántani azt, a mi elmúlt ? Te az én fiam vagy és én szeretlek és maradj az én fiam. — Édesapám, — felelte Kálmán — te nem értheted ezt. Neked volt anyád. Nekem nem volt. És . . . ha nem is akarok érzékenykedni ... legalább látni akarom azt az aszszonyt, akinek a fia vagyok . . . ismerni akarom, amiből lettem, ami bennem van ... — Hát jól van, Kálmán, menj el. Legalább tudni fogod, hogy engem igenis szeretned kell, hogy te igenis hálával tartozol nekem, ha más fiú az apjának nem is, te igen. — Majd meglátom, apám — mondta Kálmán komolyan. Elbúcsúztak egymástól és Kálmán elutazott. Harmadnap reggel hazaérkezett. Éjjel jött, sápadt volt, fáradt, kimerült, szomorú. Az apja megölelte, Kálmán eltűrte az ölelést. — Kálmán, édes fiam, — mondta Árbócz Sándor melegen — szomorú vagy ? — Igen, apám — felelte Kálmán. — Miért ? ... ugye mondtam ? ... Mit láttál ? Kálmán összeszedte magát, leült, a szemébe nézett az apjának és halkan mondta : — Megpróbálok neked nyugodtan és röviden elmondani mindent, hogy megértsd azt. AZ ÚJSÁG Szombat, 1910. január 1. BELFÖLD. — Az ex-lex és a közadók beszedése. Félhivatalosan jelentik: Wekerle Sándor miniszterelnök a legszükségesebb kiadásoknak az ex-lex alatt való utalványozásáról szóló minapi körrendeletével kapcsolatban ma a közadók behajtása, illetőleg a behajtás szüneteltetése tárgyában a kormány külön utasítását is kiadta a pénzügyigazgatóságokhoz, valamint a fő- és székvárosi kft. adófelügyelőhöz intézett körrendeletben. Az utasítás lényegesebb pontjai a következők : A rendelet vételétől további intézkedésig a közadóknak és a közadók módjára beszedendő követeléseknek végrehajtás útján való behajtását egész általánosságban szüneteltetni kell. Ennélfogva úti előlegek sem a főszolgabíráknak, sem azok segédeinek nem utalványozhatók és az állami végrehajtók további intézkedésig behajtással nem foglalkoztathatók. A rendelkezés a közadók módjára beszedendő egyéb, nem kincstári követeléseknek kényszerbehajtását nem érintik, amiből önként következik, hogy ezek behajtásának költségei a fennálló szabályok szerint az exlex alatt is utalványozandók. Az 1910. évre esedékes és a közadók kezeléséről szóló törvény 39. §-ában megállapított határ