Az Ujság, 1911. február/1 (9. évfolyam, 27-39. szám)
1911-02-12 / 37. szám
Vasárnap, 1911. február 15. AZ UJJSÁG üritésű társzátára. — Mese. — Irta Nagyapó. (Folytatás, 1 (7) Éppen jókor érkezett. A kis királyt fáklyás lakájok vezették lakosztályába, a kisaszszonyok bókoltak, hajlongtak az urak, zenéltek a tücskök, s a bokrok között pislákolva aludtak ki a liliomlángok. Egy vérvörös lángfüzér húzódott csak végig a, kastély homlokzatán : tüzes rubintkövekből kirakva e két szót:aisten hozott«. Azután serczegve tűntek el a betűk, az utolsó is és mámoros, forró, virágfűszeres csend borult Cziprián báró kastélyára. VIl. A nagy medenczénél, a hol szökkenő vízburokból ezüsthárfák feszültek, s márványba vésett gnómok s más haszontalan tündérnépek locsolódtak, könnyed léptek i al a hallatszott a kavicson. — Pszt ! Pszt ! — sziszegte valaki a myrtuszok közül. — Te vagy, Caesar? — suttogta egy szirénhang, s a hold tükrében megjelent az epedő művész álomképe, a csipkés, fehér látomány, Kolibri báró hableánya. — Csilla! Csilla! — rebegte Caesar, a képfaragó boldogan. — Ha Caesarom, édes koplalóm ! — szirógatta tekintetével a hableány a torzonborz ifjút. — Eljöttél az éjféli találkozóra, tudtam, hogy eljösz, a tengerszemem. Ó, ragadj magaddal, mint a szirtek hajóját, tengerek örvényébe, halálos mélységébe. Eltört az iránytűm, hajótörött vagyok én is, kínok óczeánján, szerelmem tengerén. — Kedves Caesar ! — válaszolt a hableány incselkedve — imádom a művészetet, fenséges az alkotás láza, az alkotó művész álomlátása, de a mű elkészült, mirevaló az üres fecsegés. Unom a te holdvilágos, virágpihés beszédedet, a zengő rímeket s a tündérakkordokat. Mifelénk, Tündérországban a legutolsó zsákhordó is szebben beszél, a habok loccsanása is muzsika, s púpos törpe urfiak udvarolnak egy borzas kisasszonykáknak. Mondom, unom az illatot, a költészetet, a zenét és a mandolinpengetést, beszéljünk okosan, én szerelmesem. Vacsoráztál már, Caesar ! — Te is, Csilla, te is gúnyolódok — szólt Caesar és lehorgasztá fejét. — Naplemente óta itt settenkedem a sűrűben, téged leslek, téged várlak, s a gyomrom korog, de nem érzem az éhséget, mert szomjúhozom, a Csula... — Mestere vagy a szemforgatásnak, Caesar, és szakadt a kabátod, de ha már rászántam magamat, hogy leereszkedem emberfiához, annak is a salakot gyúró, gipszet formáló koldusfajtájához, nem ütődöm meg az apró toalett-hibán. Hanem, Caesar mester, türtőztesd az éhségedet, ne busulj, lesz még rákkocsonya, babérlepény, hadd avassalak be tündéri cselszövésembe, mert ez az ára annak, hogy szemtől-szembe állok veled, s agyagos kezeddel megszoríthatod hókacsóimat. Figyelj hát, mohó barátom, hosszú és szövevényes lesz a mondókám. — Álmaim sellője, aranyhaju hableánya, — sóhajtó Caesar, a képfaragó — mit kívánsz tőlem, szegény holdkórostól, koldustarisznyától ? — Lovaggá avatunk a tündérek birodalmában — szólt a hableány. — Czifra medaillont aggatunk horpadt melledre, mert a te álmaid keltettek való életre, a te képzeleted szivárványhidján léptem át a valóság országába. Strázsálj hát ha álomintézem, hogy romba ne dőljön a hid, hogy győzelme legyen visszatérésem. Elmondom a tündéri cselszövést. Tündérország hatalmas főminisztere, Liborius mester merész reformterveivel ejtette ámulatba közéletünket. Bizonyos, hogy a mesebeli selyemrétekre hervadás szállt, a mézet lehelő álomvirágok is elvirultak. S a csengő bokrok nem muzsikálják el többé a tavasz nagy szimfóniáját... Valami bágyadtság, unalom szállt berkeinkbe, a tarka mesepillangók begubóztak, s a kacsalábon forgó tündérvár küllői megrozsdásodtak. Mint Liborius mester helyesen mondá, nem vagyunk már divatosak, a Caesar, az idegenforgalmunk is megcsappant, másfelé irányítják apró lépteiket a tipegő, mosolygó szőke babák, czigánybabák, kis huszárok, csákós, fapuskás vitézek. Csak néhanapján döczög országutainkon egy-egy rozzant szekér vagy saroglya, melynek hórihorgas kocsija ostorszárral ösztökéli verejtékes Pegazusát. Bohó, gondtalan és éhségtől sofizikáló művészcsemeték is ellátogatnak néha hozzánk, a zefirtündérkék örömére, akik pajkos kézzel markolásznak a dús és lobogó hajfürtök erdejében. Mondom, nemzeti szerencsétlenségünk arra készte Liborius mestert, hogy reformtervezetét mihamarább megvalósítsa. Az állam érdeke azt kívánja, hogy újabb és szorosabb kapcsolatot keressünk a Valóság országával, hogy modern eszméket propagáljunk, hogy az idegenforgalom növelésére új intézményeket teremtsünk, s hogy ifjú királyunknak idegen országban keressünk arát, piros, melegvérű, anyaszülte királyasszonykát, a ki a királyi palotában is meghonosítsa az uj szellemet, mely át fogja alakítani országunkat. E tetszetős jelszavak megtévesztették a bölcsek tanácsát, ezért indult hosszú vándorútra Félix király, de Tündér Ilonára, nemzetünk védasszonyára esküszöm, nem leli meg királyi aráját. Mert Liborius mester reformtervezetét nem fogadták osztatlan tetszéssel Tündérország nagyjai. A százesztendős jövendőmondó sötét jóslataival rémületbe és kétségekbe ejte az igazhivőket. A fekete bazalthegyek törpés csákányuk nyelére esküdtek, hogy megakadályozzák az istentelenséget, mely utat nyit a kapzsi emberiségnek a mesebeli hegyek kincses mélyébe. A griffmadár lovagjainak kék lángban edzett kardpengéi is kirepültek hüvelyükből, a moszat-emberkék mérges kígyókat gyűjtenek erdőikben, morajlik már a forradalom, készül az államcsíny szép Meseországban. Ámde leventék pengéjénél, kígyó marásánál is veszedelmesebb a tündérleányok cselszövése, mert tudd meg, a Caesar, hogy mi, habfodros, liliomon himbáló, holdsugáron tánczoló tündérleányok szent fogadalmat tettünk, hogy ember leánya nem lépi át Tündérország határát, a kéklő halmokat, a délibábos rónát, a zengő erdőségeket. A férfinép hagyján, kóbor lantosokkal, borzas piktorokkal, selypítő, selyemhajú urficskákkal vállaljuk a harczot; e lomha népet megejti aranyhajunk csillogása, korállajkunk pirulása, kék szemünk menyboltja. De az asszonynép veszedelmes ! (Folytatjuk.) 47