Az Ujság, 1911. február/1 (9. évfolyam, 27-39. szám)

1911-02-12 / 37. szám

Vasárnap, 1911. február 15. AZ UJJSÁG ü­ritésű t­árszátára. — Mese. — Irta Nagyapó. (Folytatás, 1 (7) Éppen jókor érkezett. A kis királyt fák­lyás lakájok vezették lakosztályába, a kisasz­­szonyok bókoltak, hajlongtak az urak, zenél­tek a tücskök, s a bokrok között pislákolva aludtak ki a liliomlángok. Egy vérvörös láng­füzér húzódott csak végig a, kastély homlokza­tán : tüzes rubintkövekből kirakva e két szót:­ais­ten hozott«. Azután serczegve tűntek el a betűk, az utolsó is és mámoros, forró, virágfű­szeres csend borult Cziprián báró kastélyára. VIl. A nagy medenczénél, a hol szökkenő víz­burokból ezüsthárfák feszültek, s márványba vésett gnómok s más haszontalan tündér­népek locsolódtak, könnyed léptek i al a hallat­szott a kavicson. — Pszt ! Pszt ! — sziszegte valaki a myrtuszok közül. — Te vagy, Caesar? — suttogta egy szirénhang, s a hold tükrében megjelent az epedő művész álomképe, a csipkés, fehér láto­­mány, Kolibri báró hableánya. — Csilla! Csilla! — rebegte Caesar, a képfaragó boldogan. — Ha Caesarom, édes koplalóm ! — sziró­­gatta tekintetével a hableány a torzonborz ifjút. — Eljöttél az éjféli találkozóra, tudtam, hogy eljösz, a tengerszemem. Ó, ragadj ma­gaddal, mint a szirtek hajóját, tengerek örvé­nyébe, halálos mélységébe. Eltört az iránytűm, hajótörött vagyok én is, kínok óczeánján, szerelmem tengerén. — Kedves Caesar ! — válaszolt a hab­leány incselkedve — imádom a művészetet, fenséges az alkotás láza, az alkotó művész álomlátása, de a mű elkészült, mirevaló az üres fecsegés. Unom a te holdvilágos, virág­pihés beszédedet, a zengő rímeket s a tündér­­akkordokat. Mifelénk, Tündérországban a leg­utolsó zsákhordó is szebben beszél, a habok loccsanása is muzsika, s púpos törpe urfiak udvarolnak egy borzas kisasszonykáknak. Mon­dom, unom az illatot, a költészetet, a zenét és a mandolinpengetést, beszéljünk okosan, én szerelmesem. Vacsoráztál már, Caesar ! — Te is, Csilla, te is gúnyolód­ok­ — szólt Caesar és lehorgasztá fejét. — Naplemente óta itt settenkedem a sűrűben, téged leslek, téged várlak, s a gyomrom korog, de nem érzem az éhséget, mert szomjúh­ozom, a Csula... —­ Mestere vagy a szemforgatásnak, Cae­sar, és szakadt a kabátod, de ha már rászán­tam magamat, hogy leereszkedem ember­fiához, annak is a salakot gyúró, gipszet for­máló koldusfajtájához, nem ütődöm meg az apró toalett-hibán. Hanem, Caesar mester, türtőztesd az éhségedet, ne busulj, lesz még rákkocsonya, babérlepény, hadd avassalak be tündéri cselszövésembe, mert ez az ára annak, hogy szemtől-szembe állok veled, s agyagos kezeddel megszoríthatod hókacsóimat. Figyelj hát, mohó barátom, hosszú és szövevényes lesz a mondókám. — Álmaim sellője, aranyhaju hableánya, — sóhajtó Caesar, a képfaragó — mit kívánsz tőlem, szegény holdkórostól, koldustarisznyá­tól ? — Lovaggá avatunk a tündérek birodal­­mában — szólt a hableány. — Czifra me­­daillont aggatunk horpadt melledre, mert a te álmaid keltettek való életre, a te képze­leted szivárványhidján léptem át a valóság országába. Strázsálj hát ha álomintézem, hogy romba ne dőljön a hid, hogy győzelme l­egyen visszatérésem. Elmondom a tündéri csel­szövést. Tündérország hatalmas főminisztere, Liborius mester merész reformterveivel ejtette ámulatba közéletünket. Bizonyos, hogy a mese­beli selyemrétekre hervadás szállt, a mézet lehelő álomvirágok is elvirultak. S­ a csengő bokrok nem muzsikálják el többé a tavasz nagy szimfóniáját... Valami bágyadtság, una­lom szállt berkeinkbe, a tarka mesepillangók begubóztak, s a kacsalábon forgó tündérvár küllői megrozsdásodtak. Mint Liborius mester helyesen mondá, nem vagyunk már divatosak, a Caesar, az idegenforgalmunk is megcsappant, másfelé irányítják apró lépteiket a tipegő, mosolygó szőke babák, czigánybabák, kis hu­szárok, csákós, fapuskás vitézek. Csak néha­napján döczög országutainkon egy-egy rozzant szekér vagy saroglya, melynek hórihorgas ko­csija ostorszárral ösztökéli verejtékes Pega­zusát. Bohó, gondtalan és éhségtől sofizikáló művészcsemeték is ellátogatnak néha hozzánk, a zefirtündérkék örömére, a­kik pajkos kézzel markolásznak a dús és lobogó hajfürtök er­dejében. Mondom, nemzeti szerencsétlenségünk arra készte Liborius mestert, hogy reform­tervezetét mihamarább megvalósítsa. Az állam érdeke azt kívánja, hogy újabb és szorosabb kapcsolatot keressünk a Valóság országával, hogy modern eszméket propagáljunk, hogy az idegenforgalom növelésére új intézményeket teremtsünk, s hogy ifjú királyunknak idegen országban keressünk arát, piros, melegvérű, anyaszülte királyasszonykát, a ki a királyi palotában is meghonosítsa az uj szellemet, mely át fogja alakítani országunkat. E tetszetős jelszavak megtévesztették a bölcsek tanácsát, ezért indult hosszú vándor­útra Félix király, de Tündér Ilonára, nemze­tünk védasszonyára esküszöm, nem leli meg királyi aráját. Mert Liborius mester reform­­tervezetét nem fogadták osztatlan tetszéssel Tündérország nagyjai. A százesztendős jövendő­mondó sötét jóslataival rémületbe és kétsé­gekbe ejte az igazhivőket. A fekete bazalt­hegyek törpés csákányuk nyelére esküdtek, hogy megakadályozzák az istentelenséget, mely utat nyit a kapzsi emberiségnek a mesebeli hegyek kincses mélyébe. A griffmadár lovagjai­nak kék lángban edzett kardpengéi is kirepültek hüvelyükből, a moszat-emberkék mérges kígyó­kat gyűjtenek erdőikben, morajlik már a forra­dalom, készül az államcsíny szép Meseország­ban. Ámde leventék pengéjénél, kígyó mará­sánál is veszedelmesebb a tündérleányok csel­szövése, mert tudd meg, a Caesar, hogy mi, habfodros, liliomon himbáló, holdsugáron tán­­czoló tündérleányok szent fogadalmat tettünk, hogy ember leánya nem lépi át Tündérország határát, a kéklő halmokat, a délibábos rónát, a zengő erdőségeket. A férfinép hagyj­án, kóbor lantosokkal, borzas piktorokkal, sely­pítő, selyemhajú urficskákkal vállaljuk a har­­czot; e lomha népet megejti aranyhajunk csil­logása, korállajkunk pirulása, kék szemünk menyboltja. De az asszonynép veszedelmes ! (Folytatjuk.) 47

Next