Az Ujság, 1911. június/2 (9. évfolyam, 141-153. szám)

1911-06-16 / 141. szám

Budapest, 1911. IX. évfolyam, 141. szám. Péntek, junius 16. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 162—63 és 58—03. Siregjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész évre......... 28 k. — · Félévre ............. 14 » — » Negyedévre .....■ 7 » — » Egy hóra .........^ 2­­ 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS. Amnesztia az albánoknak, pénz a malisz­­szoroknak s ünnepi test­véresülés a szerbekkel, — bizony ezek a törökországi tények, szemben a megelőző vérengző hadjárattal,­ kétségtelenül a mi külügyi vezetőségünk baráti tanácsának a következményei. Nem vagyunk annyira el­fogultak az elkövetett hibák iránt, hogy meg ne lássuk s el ne ismerjük, a mi érdem és siker. A balekul megvásárolt annexiós béke után legalább nyilvánvaló, hogy van befolyásunk a török állam’"’ Ú­igy ezt a befolyást ingyen és önzetlenül használják föl, ez ellen sem te­hető kifogás. Ellenben kár volt a szépen meg­erősödő befolyást és annak pregnánsul meg­nyilvánuló létezését gyöngíteni azzal a fölös­leges argumentáczióval, hogy Törökországnak szüksége van az albán békességre a szláv törek­vésekkel szemben. Ezek a törekvések Oroszor­szágot jelentenének. Már most annyit a török barátság meg sem hoz, a­mit az orosz idegen­kedés elvihet.* A közjogi jogászi okoskodás igen czifra eredményeket tud kisütni. Meglepő, hogy a miniszterelnököt a képviselőházban szabad volt félrehajigálni, ellenben ha ugyanez az eset nem a törvényhozás termében esik meg, akkor hatóság elleni erőszakká súlyosbítható. A laikus elme megfordítva látná. Azt vélné, hogy az ülésteremben a személyi integritás megsértése dupla bűn és háromszoros megtorlásra méltó. De a jogászok kisütik, hogy ott a miniszter­­elnök nem hatóság, hanem csak — micsoda is ? Képviselő ? Közhivatalnok ? Vagy nem is ember, hanem csak miniszterelnök ? * Bosznia és Herczegovina hovatartozásá­nak kérdése, mondja a miniszterelnök, a véd­erőjavaslattal közjogilag nincs elintézve. Ez, hála Istennek, így van. De mivel van elintézve közjogilag ? S mikor lesz elintézve közjogilag ? Éppen csak a ténynyel számol a véderőjavas­lat, hogy Bosznia és Herczegovina van, s a tényt megerősíti azzal, hogy el is ismeri. A közjogi rendezéssel sem ez a kormány, sem az ezt követő tizedik kormány sem fogja ren­dezni, mivel közjogilag egyszerűen rendezhe­­tetlen. Van olyan tartományunk, mely köz­jogilag rendezve van, s de facto Ausztriáé. Ez Dalmáczia. Hát mért ne legyen olyan tar­tományunk is, mely közjogilag nincs rendezve, s Ausztriáé lesz ? A szerencse királya, írta ifj. Hegedűs Sándor. A versenyre mentem, s elgondolkozva ül­tem gyorsan vágtató kocsimban. Egyre azon járt a fejem, meg lehet-e a papírformát játszva, a szerencsét nyergeim, — ezt az imbolygó, csalfa nőszemélyt, a­mely ledérszárnyon fordul el az őt sóvárogva üldöző játékos elől. Kidol­goztam fejemben 5—6 esélyt is, mindeniket beállítva megfelelő halmozásokra, tekintetbe vettem minden lehetőséget, a zsokékat, az istállókat, a származási táblázatokat, súly­­elosztást, meg a zsokék dressz-színét is és erős akarattal elhatároztam, hogy az így felállított esélyek közül egyet megjátszva, lenyűgözöm a szerencsét. Gondolataim teljesen elfoglaltak, a vág­tató kocsi mellett elvonuló parkból jóformán nem láttam semmit, a száguldó járművekkel nem törődtem, a gyalogjáró emberekre ügyet sem vetettem. Csak egy dolgot láttam, csak egy dolgot éreztem és azt nagy energiával akartam, hogy a szerencse démonát megkerít­­sem. Egyszerre csak rázkódást éreztem, s a következő pillanatban egy ismeretlen ember termett mellettem. Megdöbbenve néztem rá,­­ nem tudtam, mitévő legyek. Felmozdultam : — Mit akar? — Az ön szerencséjét! — De kicsoda ön? — A szerencse királya vagyok ! — Egyszóval bolond ! — Bolond az, ki a kellő pillanatot el­szalasztja ! — Kérem, én megállítom a kocsit és le­szállítom önt! — Ön azt nem­ fogja megtenni ! ■— Miért nem? — Mer­t senki nem cselekszik tudatosan saját szerencséje ellen ! — De hát hol van az én szerencsém? — Már ott liheg ön előtt, csak a kezét kell kinyújtania, hogy elérje. — Ön rejtélyesen beszél, vagyis semmit sem mond. Emberem mosolyogni kezdett, aztán fölé­nyes hangon szólt hozzám : — Azt hiszem, nem az én türelmetlen­ségem akadályozza azt meg, hogy világos sza­vakkal fejtsem meg önnek azt, a­mit most még rejtélyesnek tart ! Mielőtt válaszoltam volna, figyelmesen szemügyre vettem emberemet, s be kell valla­nom, éreznem kellett, hogy nem közönséges emberrel állok szemben. Arcza, öltözéke, ka­lapja, hajviselete és különösen a szeme, mely­nek fénye hasonló volt a fekete opál csillogá­sához, éreztette velem, hogy egy erős lelkű emberrel állok szemben, azért egy kis meg­gondolás után kissé nyugodtabban szóltam hozzá : — Bocsássa meg, ha az ön hirtelen fel­tűnése, szokatlan egyénisége kissé idegesebbé tett, mint azt ön egy műveit embertől joggal elvárhatta volna, azonban az ön bemutatko­zása nem egészen fedi azon szabályokat, a­melyeket — hogy úgy mondjam — a köznapi életben megszoktunk. Erre emberem nevetni kezdett. — Ön mulatságos ember, jó uram. Útra kél, hogy a szerencsét lenyűgözze és tarsolyába — valószínűleg ellensúlynak — belerakja a köznapi szabályokat, hisz lássa, éppen ez az, a­mire én önt figyelmeztetni akarom, a sze­rencsevadász számára nincsenek szabályok, an­nak a pillanat szüli a szabályokat, a pillanat,­­a­melynek tetején ott trónol a szerencse csalfa asszonya ! — Nagyon köszönöm a szíves felvilágosí­tást, de meg kell vallanom, hogy most is ugyan­annyit tudok, mint a­mennyit előbb tudtam ! — Ez nem igaz, ön rálépett az útra, hogy megismerje az ismeretlent! — Jó uram, ezek szavak, a­miknek semmi reális értéke nincs. Ön beugrik a kocsimba és el akarja velem hitetni, hogy maga a sze­rencse királya, de hogy ez miben áll, s miben áll az ön hatalma a nagy Fortuna felett, azt nem mondja meg­­ utoljára is szappanbuboré­kokat, vagy a gyermekjáték léggömbjeit szét­­puffogtatni, ahhoz nem kell caveri tudv­ány. Az emberem vállamra tette kezét !_ nagy csodálkozásomra ezt mondta : — Lássa, hogy én győztem ! Előbb nem akart meghallgatni, most pedig minden szava szinte kiáltja felém : dologra ! dologra ! Fejemmel igenlőleg intettem, különös ba­ráteím pedig igy folytatta beszédét: — Elismerem, hogy különösen hangzik, hogy én a szerencse királya vagyok, pedig ez igy van, mert hiszen királyok vagyunk mind­azok felett, a mik felett uralkodni képesek vagyunk. Közbeszóltam : — Pardon ! Királyok vagyunk azok felett, a kik minket szolgálnak s nekünk hódolnak ! — Ez az, fiatal barátom, s a szeretmese asszonya hajlongva szolgál nekem, keretve keresi kegyemet, fut utánam, minden lehérlőt elkövet, hogy engemet meglepetésszerű öröm­ben részesítsen, s ezt mind azért teszi, mert én ügyet sem vetek rá, megkísértő szívessé- kijózanodás. Az osztrák választások alatt történt valami, a­mi nagyjában hasonlít a leg­utóbbi magyarországi választásokhoz. A nép, mely közelről, munkánál is uralmon látta egykori bálványait s készpénznek vette jelszavait és frázisait, kijózanodott, ledöntötte a bálványokat. Politikai ne­­mezisnek szokás az ilyet nevezni, holott csak logikus és elmaradhatlan következ­mény, mely az ok és okozat törvényei szerint áll be. Bécsben megingott, sőt részben már romba is dőlt a keresztény-szoczialista világ. Lueger öröké széttöredezett a nép­­ítélet kegyetlen, de igazságos csapásai alatt. A­mily szkeptikusan nézzük ma­gyar szempontból az osztrák választá­sok általános eredményét, épp oly nyo­matékosan emeljük ki annak ezt az egyetlen örvendetes epizódját. Már csak a kölcsönös vonatkozások, a Lajtán-túlról Lajtán-innenre húzódó szálak miatt is. Mert bizonyos, hogy annak a sötét, reak­­c­iós és felekezeti szellemnek, a­mely húsz esztendeig megülte Bécs városát, a vámsorompó nem nagyon állta útját. S közszabadsági rendészet hiján a ke­resztény-szoczialista métely könnyen át­terjedhetett s át is terjedt mihozzánk. Az ultraklerikális irányzat, mely nálunk az utóbbi időben lábrakapott, a bécsi mintára szervezkedett és többé-kevésbé odavaló titkos forrásokból táplálkozott. Az a tény, hogy csak kéve­­kezett ide, nem téveszthet meg a jövevény származási helye és útiránya felől. Hogy nyíltan nem szövetkezhetett a két ország reakc­iós tábora, s hogy csak a sötétség és titokzatosság leple alatt szövődhettek köztük a szálak, annak oka az volt, hogy Luegerék a reakczió mellett még magyar­faló politikát is űztek s ezzel megnehezí­tették magyarországi klerikális és anti­szemita elvbarátaiknak a bensőbb és sű­rűbb ölelkezéseket. Azok a drótszálak, a melyeken Luegerékat mozgatták, moz­gatják nálunk is az antiliberális pártokat és embereket, s épp azért nem nagy a bizodalmunk, hogy az osztrák keresztény­­szoczialisták bukása mélyebb hatással lesz nálunk a felekezeti szellemből való kijózanodás irányában. Ez azonban a jövő rejtélye, holott a bécsi esemény nagyon is a jelennek ak­tualitása. S ezt az aktualitást homlok­térbe állítja az a sajátságos jelenség, hogy Bienerth báró osztrák miniszterelnök leg- Lanunk mai száma 20 oldal

Next