Az Ujság, 1911. június/2 (9. évfolyam, 141-153. szám)

1911-06-16 / 141. szám

2 sürgősebb gondja nyomban a választások után az volt, hogy Lueger örökéből ment­sen annyit, a­mennyit lehet. Az úgyneve­zett államfentartó pártok jelszavával összeverbuvált egy pár német szabad­elvű és egy pár keresztény-szoczi­alista vezért és rábírta őket egy kompromisz­­szumra, a­melynek az a veleje, hogy a pótválasztásoknál kölcsönösen támogas­sák egymást a szocziáldemokrata jelöltek ellen. A német szabadelvű matadorok, a­kiknek kegyetlenül kitekerte a nyakát Lueger, a­kikre a tartománygyűlésen és a városházán könyörtelenül zuhantak Luegerék ostorcsapásai, s a­kik húsz esz­tendőn keresztül Bécs felszabadítását áhí­tozták, belementek a kompromisszumba. Csakhogy a választók nélkül számítottak , tetejébe még egy oldalrúgást is kaptak, a­mi több mint bizonyossá teszi, hogy az egész kompromisszum egy illet taplót nem ér. A német szabadelvűek válasz­tási központja nyomban a kompromisz­­szum hí­­k kipattanása után ezzel homlokér­t,iost ellenkező határozatot hozott. S mivel e választási központok érintkeznek közvetlenül a választókkal, kétségtelen, hogy ezek a központi irányí­tást és nem néhány paktáló vezér ajánla­tát veszik majd figyelembe. S szavazni fognak mint a karikacsapás a keresztény­­szoczialisták elleni dőltjére, még ha az szoczialista is. Nyilván elenyészőnek tartják a veszedelmet, hogy egy pár szo­­cziáldemokratával több kerül a parla­mentbe, ahhoz a hatalmas fordulathoz képest, hogy Bécsből és Alsó-Ausztriá­­ból ki­takarodik a Lueger-had zöme s új­ból kisüthet a szabadelvűség napja. Köny­­nyűvé tették a német szabadelvűekre ezt a rideg állásfoglalást maguk a keresztény­­szoczialisták azzal a hivatalos kommüni­kével, a­melyet a kompromisszumról ki­adtak. Ebben prepotens hangon úgy be­szélnek, mintha kegyelmet gyakoroltak volna, a­mikor a kompromisszumba bele­mentek. Ez könnyűvé teszi még a paktu­mos szabadelvű uraknak is­­ a felelősség elhárítását. Mert hogy egy párt csúfos bukás és országra szóló kudarca után is úgy bánjon ellenfelével, mint zsarnoksága virágkorában, ez csak a Lueger iskolájá­ban felnőtt demagógok és népbolondítók ötlete lehet. A kijózanodást ez fogja csak igazán betetőzni. Luegerék bukása talán Magyaror­szágra is jelent valami jót. Megszabadu­lunk a korcsmahango s borgőzszagú ellen­féltől. Az ellenfélben is jobb szeretjük a tisztakezű és műveit européert. Mert abban, hogy a­kik a bukott rendszer nyomába lépnek, barátainkat fogjuk lát­hatni, nem igen bizakodhatunk. Mi, ma­gyarok igen soká s igen sokszor kimutat­tuk rokonszenvünket a német szabad­elvűek iránt, de ezek részéről, éppen döntő momentumokban, nem találtuk meg a joggal várt jóakaratot és lojali­tást. Ma sem merjük nagyon remélni, hogy ezek az urak felejtettek és tanultak. Mert igyekszem lerázni magamról, őt tekintetbe nem veszem, átnézek felette, mint egy alantas lényen, a­ki felett uralkodom. — Bocsánat, uram, nem hallgatom to­vább, mert ezek csak a levegőbe írott körvona­lak, magyarul semmik, én pedig tényeket akarok. Emberem nevetni kezdett. — Jó, hát jöjjenek a tények. Ezelőtt egy pár évvel én, a­ki a szerencsejátékokat meg­vetem, mert nem akarok a szerencse asszonyá­val semmiféle összeköttetésbe kerülni, a liget­ben séta közben egy papírszeletre bukkantam, a­melyet a szél ráfújt egy virágzó orgona­ágra. Elhatároztam, hogy megszabadítom a nyíló virágot az alkalmatlankodó papírvendég­­től, odamentem, s azt levettem az ágról, mikor ránéztem, meglepetve láttam, hogy az egy sorsjegy volt. Másnap azonnal hirdet­tem az újságban, hogy a­ki be tudja igazolni előttem, hogy a jelzett sorsjegy az övé volt, azonnal átveheti tőlem. Hiába ismételtem meg három ízben is felhívásomat, a tulajdonos nem jelentkezett, végül eltettem a sorsjegyet pénztárczámba. Tavaly előtt sétálgatva az utczán, egy pénzváltó-üzlet kirakatában nagy betűkkel láttam hirdetve: »Milliós főnyere­mény !« A hirdetés alá egy szám volt bigy­­gyesztve, a­melynek jegyei olyan ismerősök­nek tetszettek előttem. Megálltam egy pilla­natra, megnéztem sorsjegyemet és mosolyogva láttam, hogy a nyerő én vagyok. Ekkor egy különös megfigyelést tettem magamon , ben­sőmben nem éreztem valami különös örömöt, de azt éreztem, hogy valami változás ment végbe bennem, mintha valami átsuhant volna lelkemen. Uram! Ebben a palanatban a sze­rencse asszonya volt az, a­ki lelkemet hódolatá­val megközelítve, egy új érzésbe ringatott. Csábított. Úrrá akart lenni felettem, de nem sikerült neki, én voltam az erősebb és lebír­­tam őt. —­ Hogyan? —kérdeztem. — Elmondom azt is. Mikor azt a vagyon­­szerű pénzt magamhoz vettem, először egy pár jótékony alapítványt tettem, aztán utazgat­tam, bejártam Európát, lementem a Riviérára, s ott töltöttem egy pár hetet; roppant szere­tem a napfényt és a tengert, azért legkedvesebb szórakozásom az volt, hogy felkerestem a part­­szegély magányos helyeit, s egy sziklára ülve elnéztem a víz habverését. Egy ilyen magányos sétám alkalmával egy emberre bukkantam, a­ki közvetlen a tenger mellett, egy mélyen­­fekvő sziklaodúba befészkelte magát, puha kalapja mélyen a szemére volt húzva és alig látszott belőle valami, úgy hogy csak éles szememnek köszönhettem, hogy felfedeztem, megközelítettem rejtekét és rákiáltottam : — Halló ! Halló ! Mit csinál ott? A tenger árja nő, elborítja önt! Nem válaszolt. Az emelkedő dagály hul­lámai csapdosva közeledtek. Szikláról-sziklára ugrálva odamentem a rejtélyes emberhez, s akkor láttam csak, hogy szeme is be van kötve, bal keze pedig jobb lábához van béklyózva. Vállára tettem kezemet és megráztam : — Az Istenért, mi van önnel? Meneküljön, a dagály nő, elveszíti önt. Mélyet sóhajtott és tompa hangon vála­szolt : — Nem veszít el engem a hullám árja, mert én elveszett ember vagyok már ! Megráztam. — Ez nem áll, nincs veszve senki, ki ön­magát el nem hagyja ! — Nem én hagytam el magamat, a sze­rencse volt az, a­ki cserben hagyott engem ! — Badar beszéd! Szerencse az nincs, akarat van, önuralom van és energia, más nincs ! — Könnyen beszél ön, mert biztosan va­gyona van, de én eljátszottam utolsó filléremet is a játékasztalon. Sz­­omra nincsen más hátra, mint a szildasirban megvárni a tengert, hogy az kiöntse belőlem sós levével az életet, a mely majd két kis buborék képében felszáll a semmiségbe és megsemmisül. A tenger hullámai ekkor már behatoltak a halálra szánt ember rejtekébe. Gyors mozdu­lattal leoldottam a köteléket kezéről s igy szóltam hozzá : — Kelj fel és járj ! Tied az élet, az uj élet. Régi életed meghalt, s uj életed e palanatban született meg, te szabad vagy, te megszaba­dultál a szerencse szeszélyes kezéből, te erős vagy, mert lelked uj erőre kapott és te gazdag vagy! Az idegen leoldotta arczáról a kötést és csodálkozva nézett reám. — Uram, te oly szépen beszélsz, hogy bensőmet igazán jó érzés tölti be, de ha szabad és erős volnék is, hogy lennék én gazdag, mi­kor mindenemet elvesztettem ! Kiemeltem sziklasírjából és azt mond­tam neki : — Hogy az utóbbi vágyad is teljesedjék, az az én kötelességem. Azzal magammal vittem, vettem neki egy Amerikába szóló hajójegyet, elkísértem a hajóig, ott útravalóul adtam neki 50.000 forintot , sorsjegynyereményem maradékát, hogy azzal kezdjen az uj világban uj életet! AZ ÚJSÁG Péntek, 1911. június 15. BELFÖLD­­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház holnap, pénteken, délelőtt tíz órakor ülést tart. A közoktatási költségvetés tárgyalását folytatja. Elnnek befejezése esetén az igazságügyi költség­­vetés kerül sorra.­­ A bán Budapesten. Tormsics Miklós dr. horvát bán ma délelőtt megjelent Kkuen-Héder­­váry Károly gróf miniszterelnöknél és folytatták a horvát politikai helyzetre vonatkozó tanács­kozásait. A bán ma éjjel visszautazott Zágrábba.­­ A szerb egyházi kongresszus, Karlóczáról jelentik : Bogdanovics Luczián pátriárka elnöklete alatt a szerb egyházi kongresszus a régi kongresz­­szusi választmánynak 1907. évtől az 1909. év végéig való munkálkodását tárgyalta. Miladinovics Zsarkó dr. radikális pártinak az indítványára a tárgyalást holnapra halasztották, hogy a kisebbség a védelmére szolgáló bizonyítékokat megszerez­hesse. Minisztertanács. (Uj indemnitás. — A városi földek. — A bírák előléptetése.) Ma délután a miniszterelnöknél miniszter­­tanács volt, a melynek jegyzőkönyvét Skerlecz Iván báró miniszteri tanácsos vezette. Pünkösd elött voltak együtt utoljára a kabinet tagjai, azóta minden tárcza körében akadt több­kevesebb minisztertanácsi kérdés, ezeket intéz­ték ma el. Többször említettük, hogy a költség­­vetési vita terjengőssége folytán a kormány új indemnitást kér. A minisztérium e tekintet­ben is ma állapodott meg, az új indemnitásról szóló törvényjavaslatot azonban csak néhány nap múlva terjeszti a Ház elé. A kormány tagjai bizonyára foglalkoztak ezenkívül a par­lamenti helyzettel, a költségvetési vitának és a véderőjavaslatok tárgyalásának a kilátásai­val is. Száz meg százezer hold föld hever a városok tulajdonában kihasználatlanul, holott a vagyon bruttó jövedelme, föld járadéka óriási összegeket jelentene, ha a földet helyesen ke­zelnék. Serényi Béla gróf apró bérletek utján akarja itt a hasznot emeltetni, a mi azt a czélt is hathatósan szolgálná, hogy a kevéssé, vagy egyáltalán nem vagyonos földmivesnép is mentős könnyebben jusson földbérlethez. Most adja ki a rendeletet a szóban forgó földek, az ezeken alkalmazott gazdálkodási módok összeírása és általában a reformnál figyelembe vehető szempontok kipuhatolása iránt. A bírói karban nemsokára nagy előlép­tetés lesz. Egész sereg bíró emelkedik a VI. és a VII. fizetési osztályba. Az igazságügyminisz­ter legutóbb azt mondotta, hogy a jó erőt a kormánynak onnan kell szereznie, ahol kapja. Ebből az következik, hogy az előlép­tetésnél nem az automatikus haladás sza­bályát nézik, hanem az illetők arravalóságát, munkabírását. A bírói kar fiatalabb gene­­rác­iója attól tart, hogy a miniszternek ezt a szándékát az előléptetéseknél való fölterjesz­téseknél nehéz ostrom éri, mert a legtöbb helyről, a megrögzött formákhoz képest, a kebelbeli rangidősbbeket és nem a munkára alkalmasabbakat ajánlják majd előléptetésre. (A szegedi választás.) Eötvös Károly ma egy újságírónak ezeket mondotta a tegnapi szegedi képviselőválasztásról és ellenjelöltjének, Derliczy Ferencz bárónak a győzelméről: — Egy pillanatig se hittem komolyan, hogy én, a­ki jóformán az utolsó pillanatban léptem fel, diadal­

Next