Az Ujság, 1911. november/2 (9. évfolyam, 272-284. szám)
1911-11-16 / 272. szám
g __________________________ maságok ürügyén megzsarolt és kijátszott bennünket. Ha az osztrák miniszterelnök a jövendő gazdasági kiegyezésre keresi a hangulatot, mi még mindig a legutóbbi kiegyezés hangulatát érezzük, amelynél darabonként tépték ki húsúnkat lojalitást fitogtató osztrák testvéreink. Mi nem tudjuk elfelejteni, hogy a már kész Széll—Körber-kiegyezés helyébe miként erőszakolták a Wekerle—Kossuth— Beck-féléte, a legrosszabbat, amelyet 1867 óta kötöttünk. Bezzeg akkor nem nézték a lojalitást és nem számoltak a hangulatokkal. S még kevésbé számoltak azzal az ide bekövetkezett lehetőséggel, hogy a szerződési megállapodások valamely pontja nekik is fájhat. Minden elismerés nélkül, szárazon és ridegen konstatáljuk, hogy Stürgkh gróf a legelemibb kötelességét teljesítette, a mikor az osztrák parlamentnek nyíltan megmondta, hogy nem szegi meg a Magyarországgal kötött szerződést. Ha az osztrák Reichsrath megalázónak tartja magára nézve, ha miniszterelnöke előre kijelenti, hogy jogi meggyőződésével ellenkező határozatot nem fog respektálni, ezt esetleg sajnálhatjuk általános alkotmányjogi szempontból, de hát az osztrák alkotmányt nem mi csináltuk, bár mi juttattuk hozzá Ausztria népeit. Ha ők nem tudtak bele lelket és tartalmat önteni, az ő hibájuk s nekünk igazán nem feladatunk az ő alkotmányos botlásaikat korrigálni, így látván a kiegyezés viszonylatait, indokolatlanul gőgösnek tartjuk Stürgkh gróf hangulatpolitikáját. Nekünk teljesen közönyös, hogy a gróf úr micsoda hangulatokból micsoda előjeleket érez le, mert a jövő gazdasági kiegyezés tisztán attól függ, megtaláljuk-e számadásunkat az egész vonalon, vagy sem. Reméljük ugyanis, hogy mire az 1917-iki új kiegyezés előkészítésére kerül a sor, oly magyar kormány fogja azokat megtenni, amely formalitás okáért nem hajlandó a lényeget feladni s frázisokért milliókat fizetni. Sőt elvárjuk, hogy a legutóbbi kiegyezésnek reánk hátrányos elalkuvásait visszaszerzi és a lojalitást a magyar érdekek szempontjából fogja mérlegelni. Tegnap az osztrák képviselők azt kiáltották Stürgkh gróf felé, hogy Magyarország szolgája. Ha ők szolgaságnak érzik a szerződési kötelezettség becsületes betartását, akkor Magyarországnak ezer oka van nem bízni az osztrák lojalitásban és tápot nem adni annak a hangulatnak, amelyet az osztrák miniszterelnök most ki akar tapasztalni. S a magyar kormánynak a legridegebben ragaszkodnia kell ahhoz az állásponthoz, hogy Ausztriának ingyen semmit. Ha az osztrákok oly éhesek az argentinai húsra, fizessék meg annak az árát, amidőn viszontszolgálatul megadják, amire nekünk van szükségünk. Mi nem kutatjuk, valóban oly nagyon áhítják-e a bécsiek az argentinai húst, bár láttuk, hogy tonnaszámra hevertették a raktárakban, amikor megehették volna. Azt sem bánjuk, hogy a magyar kormány immár harmadszor kész alkudozásokba bocsátkozni az osztrákkal. De ahhoz nagyon is van közünk, hogy az osztrákok a lojalitási és hangulatfrázisokból végleg kiábránduljanak s a maguk kárán tanulják meg a magyar közjogot, mely nem ismer sem Ausztriában magyar, sem Magyarországon osztrák szolgát s nem tekinti tributáriusnak azt a független és szuverén államot, amelylyel mint egyenjogú féllel szerződési viszonyba lép. Legfőbb ideje már megértetni osztrák szomszédainkkal, hogy mi igenis tanultunk és nem felejtettünk. BELFÖLD: A képviselőház ülése. A képviselőház holnap délelőtt tíz órakor ülést tart. A költségvetést tárgyalja. Sztörényi József szólal fel, ezután Lukács László pénzügyminiszter válaszol a vita során elhangzott észrevételekre. Az Igazságügyi bizottság ügse. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma délután öt órakor Székely Ferencz igazságügyminiszter részvételével idősb Erdély Sándor elnöklete alatt ülést tartott. Kenedi Géza előadó ismertette Gömör- Kishont és Udvarhely vármegyék feliratait és a baksai választókerület kérvényét a képviselőház tárgyalásánál a horvát nyelv használatának a korlátozása tárgyában. E feliratokat és a kérvényt még a múlt országgyűléshez intézték, de mivel akkor nem intézték el, mosste foglalkozott vele a bizottság és Blanár Béla, Váradi Zsigmond és Kelemen Samu hozzászólása, után az előadó javaslatára elhatározták, hogy mivel a horvát nyelv használatának módját elnöki enuncziácziók útján közmegnyugvással elintézték, a feliratoknak és kérvényeknek, mint tárgytalannak, tárgyalásába nem bocsátkozván, irattárba helyezi őket. A főrendiház 1910. évi január 24-én tartott ülésének jegyzőkönyvi kivonatát és az ennek alapján kelt átiratot Kenedi Géza előadó ismerteti. Ezen az ülésen a jelenlegi kormány kinevezésére vonatkozó királyi leiratnak a kihirdetés után a képviselőház által való visszatartását tettük szóvá és a főrendiház nagytöbbséggel elfogadta Tisza István gróf javaslatát, melynek értelméiben a főrendiház óvást emel a kihirdetett királyi leirat visszatartása, illetve az ellen, hogy azt «a képviselőházban való kihirdetés napján nem kerülték át a főrendiházhoz. Felhívták tehát a főrendiház elnökségét, hogy érintkezésbe lépve az illetéékes tényezőkkel, a jövőre nézve oly eljárási módján állapodjon meg, amely a hasonló és a főrendidház alkotmányos jogkörét sértő eljárás ismétlődését) megakadályozza. A bizottság Kelemen Samu, Darvay Fülöp, Blanár Béla és Váradi Zsigmond felszólalása és Székely Ferencz igazságügyminiszter felvilágosítása után elhatározta, hogy az előadó javaslatát a bizottság tagjai között szétoszlatja, és érdemileg később fog az előadói javaslatról határozni. Az egyes igazságügyi szervezeti és eljárási szabályok módosításáról szóló törvényjavaslatot Váradi Zsigmond előadó ismertette. Koszivák Imre kiemeli, hogy a javaslat megfelelő ideiglenes intézkedéseket tartalmaz* de az ügyvédi pálya szocziális bajai sokkal nagyobbak* hogy sem a végleges és radikális reform sokáig elodázható lenne. Nem akarja a kevésbé vagyonos egyéneket az ügyvédi pályától elzárni és ezért nem javasolja a na numerus klauzustc, de a nyugat mintájára a gyakorlati idő meghosszabbításai, már a jogi oktatás hiánya miatt is kívánatosnak tartja. Ez okból hét évi gyakorlati időt tartana helyesnek. Nézete szerint az ügyvédi pálya megnehezítése a társadalom érdeke, mert az értelmi proletárosztály a legveszedelmesebb támogatója a szocziális elégületlenségnek, kevéssé az enyém, mint az a sok, melyet a budapesti detektívek oly buzgón hajszoltak fel és kínáltak nekem. Továbbá ez az eset arra terelte gondolataimat, hogy egy élet folyamán hányszor csípi meg az ember valamely esetnek, kalandnak, sőt regénynek csak az egyik csücskét. Már fogja, nézi, érdeklődésre kap iránta, szeretné megismerni az egészet, de a csücsök egyszerre kisiklik a kezéből és a vége. De aztán valamikor utóbb, néha éppen sokkal később, s valahol egészen másutt, a meglepetésekben gazdag véletlen megint a kezébe ad egy afféle másik csücsköt, melyről szentül azt hiheti, hogy amahhoz a kisiklotthoz tartozik, — annak amazzal összefüggő másik vége. Mondjuk, ha nem papírra irt, hanem valóságos életbéli regényről van szó, — hogy a vége annak a regénynek, mely egykoron előttünk talányos befejezetlen részlet, meg nem érthető töredék maradt. Ilyen töredék regény számtalan van emlékeim között, de egy sem érdekel jobban, mint annak idején Reed Amelie regénye. Reed Amelie a legszebb és legvonzóbb úrhölgyek egyike volt, akit világéletemben láttam. Pedig, mikor láttam és megismertem, már jól túlhaladt a negyvenen és még mindig leány volt. Aztán sem ment férjhez soha, holott még aztán is akárhányszor módjában lett volna. Hát még azelőtt! Nagyon fiatal ember voltam, mikor ő egy csinos kis vidéki városban először vonult végig előttem az utczán. Bájos kis süldőleányunokahugát gardírozta, akit, bár igen nagy partré hírében állott, hozzá képest vajmi jelentéktelennek néztem. Nem is sokat néztem a kis leányt, mindig csak őt, a nagyot, a korosat, a gyönyörűét, a fenségeset. Ki ez, mi ez? Ez a nem mai divatú, de roppant előkelő violabarna bársonyjelmez betű tovavonuló nagyszerű tünemény? . . . Hogyato, — ez is leány még ? .. . És miért az ? . . .Efon nagyon szegény? ... Tán nagyon kiállhatatlan? . . . Tán beteg? . .. Vagy tán valami regénye volt ? . . . Mind e kérdésre a válaszok a következők voltak . Ez az öreg Keöd Miklós királyi tanácsos urnak, a város és vidéke leggazdagabb, legműveltebb és legtudósabb emberének leánya. Azért és csakis azért leány még mindig, mert nem akart és nem akar soha férjhez menni. Hozománya százezrekre rúgna. A legkedvesebb, legszelidebb jóságos angyal. Teljesen ép, egészséges. Ebben a kis városban minden nőről temérdek regényt tud, költ, vagy hazudik a pletyka, csak éppen Reed Amelieről egyetlen egyet sem. Az egy sérthetetlen szent, noha nincs benne semmi kondor szenteskedés. Sőt nemes komolysága mellett is egészen természetes, sőt nyájas, szinte vidám. Tisztelegtem a nagyságos királyi tanácsos úri házánál. Igazán finom, nyugodt, előkelő háznak találtam azt. Az öreg úr már hetvenöt éves volt, de még mindig sokat olvasgatott szép könyvtárában. Bájos kis süldőleány - unokája, akinek az anyja már nem élt, vígan csicsergett a napfényes nagy lakásban, folytonosan körüludvarolva jól megválogatott, úri ifjaktól. Amelie kisasszony a nagysága ellenben, rendkívüli méltósággal,, de unokahugocskája fiatal és apja agg korának teljes megértésével, biztosan, jóságosan és kedvesen királynősködött az egész háznéjp felett. Én nem versengtem fel vidéki ifjú urakkal a bájos kis jelentéktelenek kegyeiért, hanem egészen Amelie kisasszony ő nagysága hódolatteljes megudvarolásának szenteltem minden figyelmemet. Ő érdekelt engem végtelenül. Azt hiszem, bele is szerettem, s hogy e képtelenséggel sok szelíd lenéző mosolyát érdemeltem ki. Hanem azt a bizalmát, melynél fogva csak egy szót is megtudhattam volna, az ő hajadlonul maradásának okaiból, vagyis élete regényéből, nem sikerült kiérdemelnem. Én tudnillik, az egész város és vidék daczára is szentül meg voltam győződve, hogy Amelienek igenis volt valamely regénye. Regény nélkül az ilyen leány nem marad leány. Végre is életem útja elvezetett abból a kis városból. Amikor eljöttem, Reed Amelia regényéből semmivel sem tudtam többet, mint az első napon, mikor ő az utczán először vonult el szemem előtt. Harmincz esztendővel utóbb, mikor már Reed Amelie gyönyörű emlékét is rég eltemettem szivembe, egy poroszországi tavon, a hajófedélen egy daliás öreg úrral ismerkedtem meg. Fekete polgári ruhája daczára nekem az lett volna meglepetés, ha nem sült volna ki róla, hogy magasrangú katonatiszt. Persze, hogy nyugalmazott porosz tábornok volt,mégpedig jól megvagdalt és keresztülkasul lődözött. Istes, mikor ez a daliás öreg bácsi megtudta tőlem, hogy én magyarországi vagyok, nagyob felizgult s menten rá elandalodott. — Magyarország, — mondalad Magyarország ! Életem legszebb emléke fűz engem Magyarországhoz. A hatvanhatodda hadjáratban, mint fiatal vezérkari tiszt, ott verekedtem a pozsonyi ütközetben. Valami parancsot vittem a Lamacson túl terjeszkedett jobb szárnynak, mikor egy magyar huszár-patrouille _____________AZ ÚJSÁG______________ Csütörtök, *1911. november 16.