Az Ujság, 1911. január (9. évfolyam, 14-26. szám)

1911-01-17 / 14. szám

Budapest, 1911. IX. évfolyam. 14. szám. . Kedd, január 17. jól ROVÁS. Hát persze, hogy azt az órát, a­mivel megtoldták az ülések végét, lelopják az elejéről. Jönnek a napirenden kívüli könnyű felszólalások személyes kérdésben, félremagya­rázott szavakkal, mentelmi ügyekkel. Borzasz­tóan felszaporodnak az okvetetlenül szóba ho­zandó apróságok csak azért, hogy a bank­kérdésnek még se jusson egy órával több, és a bankszónokok még­se fogyjanak el hama­rább. Hogy így van, sajnálatos, hogy másképp nincs, kár, de hogy meglepő volna, az igazán nem mondható.­­ Hogy a kormánypárt részéről a feketét épp oly jól fehérnek tudják beigazolni, mint az ellenzék részéről a fehéret feketének, az nem szorult bizonyításra. Mégis teljes készült­séggel és Khuenék nagy örömére bebizonyította Hegedűs Lóránt. Ha igazán lándzsát kellene törni a bankközösség mellett, ez a képzett komoly honatya ma dicsőséges szolgálatot tett volna a hazának. De ma már igazán csak az érdekelt urak ügye, hogy a koalíc­ió még ke­vésbé volt különb a deákné vásznánál, s a közös bank igen hasznos bank nekünk. Hiszen Lukács László nem azért csinálta a bank­javaslatot így, mert­­ a koalíc­ió sem csinált különb dolgokat, vagy így tartotta jónak, hanem mert egyebet nem hozhatott. Ezt a tényt nem támogatja az, a­mi a közös bank mellett szól, s nem ingatja meg az, a­mi ellene szólna. Ebben a vitában a legtöbb, a­­­it szónok elérhet, a személyes siker. S ehhez szívből gratulálhatunk Hegedűs Lorántuak is. * Andrássy Gyula és Lukács László nyilat­kozataiból megtudjuk, a­mit már elfelejtet­tünk, hogy a boldogult vezérlő­bizottság idejé­ben úgy akarták megkerülni a vezényszó ne­hézségét, hogy a honvédségből csináltak volna elsőrendű hadsereget. A múltból az ügy nem érdekel, de azt mondják, ez az eszme a jövőre is hasznos. Nos hát, nem hasznos. Mert kon­statáltatok, hogy a honvédség fejlesztése nem tenné fölöslegessé a közös hadsereg fejlesztését, hanem jutalom volna az utóbbiért. Azaz : ha erőn fölül költünk az egyik hadseregre, akkor megengedik nekünk, hogy még egy hadseregre költsünk erőn fölül. — A honvédség nekünk drága kincsünk, de azt a csodát még sem műveli ez a kincs, hogy kimerült zsebünk nem volna,kimerült, mikor reá kell költenünk. Itt már igazán ki kell domborítani a tényt, hogy a magyar vezényszó szent érdekünk és jogunk, de több pénzt nem adhatunk érte, a­mikor nem kapjuk meg, mint amikor megkapjuk. S a vezényszó nemzeti ügynek beválik, de köz­­gazdasági tehernek ha megteszik, még­sem lehet érte rajongani. A rokokó. Egy gyönyörűen nyomtatott s gyönyörűen illusztrált ötkötetes munka első kötete fekszik előttünk. Az egész munkának együttes czíme : A nagy franczia forradalom és Napóleon. A munka szerkesztője Borovszky Samu dr., ki­adója az Országos Monográfiai Társaság; a bevezető tanulmányt Pekár Gyula, magát a munkát, a­melynek egyes részei: a rokokó, a forradalom, a rémuralom, Bonaparte csá­szárrá koronáztatásáig, Napóleon mint csá­szár , Adorján Andor, Kéry Pál, Seress László és Junius írták. Néhány hét alatt az egész munka az olvasó kezébe kerül. A már meg­jelent kötet, a bevezető tanulmány s a rokokó­század, Pekár Gyula és Adorján Andor mun­kája. Formában albumalak, aranyos kötéssel, a czímlapon Vigée-Lebrun híres képe : Mária Antónia gyermekeivel. A szöveget az egykorú remek festés leghíresebb alkotásai illusztrálják. A szöveg is, iparkodik mindenben simulni az ünnepi külsőhöz. Nem száraz adathalmaz és nem regényes elstilizálása a történeti esemé­nyeknek. Nemcsak külsőségeiben, de lelkében is iparkodik megszólaltatni azt a kort, a­mely­nél sem válságosabb, sem tragikusabb, sem grandiózusabb nem igen találkozik fajunk pár ezer éves múltjában. A Bourbon-dinasztia uralma alatt, a­mely két évszázad alatt öt királyt és egy régenst adott Francziaországnak, halmozódott föl az anyag a forradalomra. Az öt királyból kettő : IV. Henrik és XIV. Lajos jogot tarthat a nagy í *" mm............................................ mn epithetonra. A két századnyi idő (IV. Henrik 1589-ben lépett trónra, a forradalom 1789-ben tört ki) első harmadában két zseniális pap­­miniszter : Richelieu és Mazarin, egy gyönge akaratú, apatikus király s egy asszony-régens uralma alatt megteremtették az abszolút király­ságot, azt a királyságot, a­melyet a forradalom söpört el, s a­melyet a restaurálás sem tudott többé új életre kelteni. A forradalom megnyitója, élőzenéje a rokokó, a­mely XIV. Lajos uralkodása utolsó éveiben született s Dubarry személyében halt meg a guillotin alatt. Ennek az időnek, a­mely kalmár pontossággal számítva, talán egy szá­zadot sem tesz ki, egyik legjellemzőbb vonása, hogy mozgató ereje, középpontja az asszony. Nincs a mai értelemben vett feminista kérdés, nem vitatják a férfi és a nő egyenjogúságát. Nem szándékosan tették meg az asszonyt hatalomnak, de hódoltak neki készségesen. A XVIII. században, úgy a negyvenes évektől a forradalomig, Európában mindenütt, Rómától Szentpétervárig, asszonyok uralkodnak, hol legitim jogon, mint Mária Terézia s mint az orosz Erzsébet, az utolsó Romanov , hol a szabad szerelem jogán, a törvé­nyes feleség jogainak bitorlásával, mint Francziaországban s az apró-cseprő német fejedelemségek leg­többjében. Egy tudós könyv, az akkori poli­tika kézikönyve, azt tanítja, hogy az ural­kodónak, legyen akár férfi, akár nő, szeretőt kell adni, hogy az által kormányozhassák. Francziaországban XV. Lajos előtt sem isme­­t retlen és példátlan a királyi szerető intéz­ménye. Seros Ágnestől kezdve alig volt olyan idő, a­midőn a koronás királyné mellett ne lett volna olyan asszony, a­ki a hitvesnél nagyobb hatalommal tartotta karmai között a királyt. Azonban sem a IV. Henrik, sem a XIV. Lajos szeretői, pedig elég számosan voltak s elég sűrűn váltották föl egymást, nem folytak be az állami dolgokra és nem végeztek közjogi funkcziót. XV. Lajossal ebben a tekintetben is új korszak nyílott meg. Addig a királyi szeretők rendszerint a sok százados múltú nemességből, a legrégibb családok ivadé­kaiból kerültek ki. Pompadourral egy kis polgárlány, egy meghízott adóbérlő termé­szetes leánya és menye került a királyi nyo­­szolyába. A parvenünek szólott tehát az a dohogás, a melylyel uralmát fogadták, s nem volt benne semmi része az erkölcsi háborgásnak. A rokokó nem vette komolyan a házasság intézményét s még annyira sem respektálta, hogy a házas­ság törvényes vonalon tartsa fönn a családot. Az előkelőség megkívánta, hogy a házasok ne éljenek és ne törődjenek egymással. A hűt­lenség nem okozott egyik félnek sem lelki­­ismeretfurdalást : a férfit nem bántotta, ha bitorolták jogait, s az asszony sem siránkozott egy kis hűtlenségért, hamarosan odaadta ma­gát annak, a­ki éppen útjába vetődött. A szerelem nem fajfentartó, propagáló ösztön, a minek a természet rendelte, a mint szokott lenni primitív időkben ; nem is az a vallásos kultusz, a mi volt a lovagkorban; sem nem mámor és gyönyörűség, mint volt a renaissance-fmmmmmm­———mm. .1 im.i­m Belli. Avatatlanok kedvéért — vannak-e olyanok — a betli a kártyajátéknak az a figurája, a­mely szerint vezető létére a játékos kötelezve van oly szegénynek lenni, hogy egyetlen ütést sem csinál­hat. Nagy szerencse, h­a az ember be­mondja és sikerül, nagy katasztrófa, h­a nem mondja be és beáll. Sajnos, a ma­gyar politika nem mondta be a betlit, de m­a teljesen kizárta a kártyáját, nem lehet ezzel egyetlen ütést sem csinálni. Ott ül a hegyen a mord elégedetlen­ség, a szégyenkező hős, a­kinek össze­szorul az ökle, látván, hogy a kormány mint adja be derekát a bankügyben Ausztriának. Bizony beadta, bizony szé­gyen. De a­ki szemére veti, a nemzeti , most ellenzék, tegnap még kormány, megszólaltatja érezbe öntendő vezérét, és mit tár ez föl a múltból ? Azok múltjá­ból, a­kik most szégyenkezve többet követelnek s ismét fölfedezik, hogy a nemzetnek jogai vannak ? Hát fölfedi Kossuth Ferencz, a gazdasági önállóság apostola, hogy 1907-ben muszáj volt az osztráknak engedni, mert Beck báró igy­­amúgy megfenyegette őket, s muszáj volt kvótát emelni, mert Sieghard­­ úr ezt-amazt ígérgette. Oly nagy baj lett volna, ha Hegedűs Lóránt kritikájára Kossuth Ferencz hall­gat ? Semmi esetre ez Kossuthot nem kompromittálta volna annyira, mint az országot az, hogy beszélt. Micsoda nyomorult, gyáva kis szempontok tá­rultak föl, mint a nagy hazafi rezsim vezérlő csillagai. Előttünk ezek nem tit­kok, hiszen hányszor tagadták őket ve­lünk szemben. De bevallani ilyeneket a telegráf és stenográfia idejében még­sem szabad, puszta személyes kérdésben, a nagyméltóságu hiúság szent nevében. Rossz kiegyezést kötöttek ? Jól van. Értettük, megtagadták s ellenértéküi rá­mutattak arra, hogy nem szövetséget, hanem szerződést kötöttek. Ma már sze­gény Kossuth Ferencz ezt sem meri mondani,­­ mert most már ő is látja, hogy a szerződés épp oly kevéssé állja útját az újabb vámközösségnek, mint a szövetség tette volna. De azt mondani, hogy muszáj volt, mert különben szörnyű veszedelmek szakadtak volna ránk, az osztrák kormány a vasúti tarifáját a fejünkhöz vágta volna, állatainkat meg­­vexálta s minket a papirosaink miatt mint hitelező beperelt volna, — szóval: kizárni, hogy a mikor az osztrákkal Lapunk mai száma 36 oldal.

Next