Az Ujság, 1911. január (9. évfolyam, 14-26. szám)
1911-01-17 / 14. szám
Budapest, 1911. IX. évfolyam. 14. szám. . Kedd, január 17. jól ROVÁS. Hát persze, hogy azt az órát, amivel megtoldták az ülések végét, lelopják az elejéről. Jönnek a napirenden kívüli könnyű felszólalások személyes kérdésben, félremagyarázott szavakkal, mentelmi ügyekkel. Borzasztóan felszaporodnak az okvetetlenül szóba hozandó apróságok csak azért, hogy a bankkérdésnek még se jusson egy órával több, és a bankszónokok mégse fogyjanak el hamarább. Hogy így van, sajnálatos, hogy másképp nincs, kár, de hogy meglepő volna, az igazán nem mondható. Hogy a kormánypárt részéről a feketét épp oly jól fehérnek tudják beigazolni, mint az ellenzék részéről a fehéret feketének, az nem szorult bizonyításra. Mégis teljes készültséggel és Khuenék nagy örömére bebizonyította Hegedűs Lóránt. Ha igazán lándzsát kellene törni a bankközösség mellett, ez a képzett komoly honatya ma dicsőséges szolgálatot tett volna a hazának. De ma már igazán csak az érdekelt urak ügye, hogy a koalíció még kevésbé volt különb a deákné vásznánál, s a közös bank igen hasznos bank nekünk. Hiszen Lukács László nem azért csinálta a bankjavaslatot így, mert a koalíció sem csinált különb dolgokat, vagy így tartotta jónak, hanem mert egyebet nem hozhatott. Ezt a tényt nem támogatja az, ami a közös bank mellett szól, s nem ingatja meg az, ami ellene szólna. Ebben a vitában a legtöbb, ait szónok elérhet, a személyes siker. S ehhez szívből gratulálhatunk Hegedűs Lorántuak is. * Andrássy Gyula és Lukács László nyilatkozataiból megtudjuk, amit már elfelejtettünk, hogy a boldogult vezérlőbizottság idejében úgy akarták megkerülni a vezényszó nehézségét, hogy a honvédségből csináltak volna elsőrendű hadsereget. A múltból az ügy nem érdekel, de azt mondják, ez az eszme a jövőre is hasznos. Nos hát, nem hasznos. Mert konstatáltatok, hogy a honvédség fejlesztése nem tenné fölöslegessé a közös hadsereg fejlesztését, hanem jutalom volna az utóbbiért. Azaz : ha erőn fölül költünk az egyik hadseregre, akkor megengedik nekünk, hogy még egy hadseregre költsünk erőn fölül. — A honvédség nekünk drága kincsünk, de azt a csodát még sem műveli ez a kincs, hogy kimerült zsebünk nem volna,kimerült, mikor reá kell költenünk. Itt már igazán ki kell domborítani a tényt, hogy a magyar vezényszó szent érdekünk és jogunk, de több pénzt nem adhatunk érte, amikor nem kapjuk meg, mint amikor megkapjuk. S a vezényszó nemzeti ügynek beválik, de közgazdasági tehernek ha megteszik, mégsem lehet érte rajongani. A rokokó. Egy gyönyörűen nyomtatott s gyönyörűen illusztrált ötkötetes munka első kötete fekszik előttünk. Az egész munkának együttes czíme : A nagy franczia forradalom és Napóleon. A munka szerkesztője Borovszky Samu dr., kiadója az Országos Monográfiai Társaság; a bevezető tanulmányt Pekár Gyula, magát a munkát, amelynek egyes részei: a rokokó, a forradalom, a rémuralom, Bonaparte császárrá koronáztatásáig, Napóleon mint császár , Adorján Andor, Kéry Pál, Seress László és Junius írták. Néhány hét alatt az egész munka az olvasó kezébe kerül. A már megjelent kötet, a bevezető tanulmány s a rokokószázad, Pekár Gyula és Adorján Andor munkája. Formában albumalak, aranyos kötéssel, a czímlapon Vigée-Lebrun híres képe : Mária Antónia gyermekeivel. A szöveget az egykorú remek festés leghíresebb alkotásai illusztrálják. A szöveg is, iparkodik mindenben simulni az ünnepi külsőhöz. Nem száraz adathalmaz és nem regényes elstilizálása a történeti eseményeknek. Nemcsak külsőségeiben, de lelkében is iparkodik megszólaltatni azt a kort, amelynél sem válságosabb, sem tragikusabb, sem grandiózusabb nem igen találkozik fajunk pár ezer éves múltjában. A Bourbon-dinasztia uralma alatt, amely két évszázad alatt öt királyt és egy régenst adott Francziaországnak, halmozódott föl az anyag a forradalomra. Az öt királyból kettő : IV. Henrik és XIV. Lajos jogot tarthat a nagy í *" mm............................................ mn epithetonra. A két századnyi idő (IV. Henrik 1589-ben lépett trónra, a forradalom 1789-ben tört ki) első harmadában két zseniális papminiszter : Richelieu és Mazarin, egy gyönge akaratú, apatikus király s egy asszony-régens uralma alatt megteremtették az abszolút királyságot, azt a királyságot, amelyet a forradalom söpört el, s amelyet a restaurálás sem tudott többé új életre kelteni. A forradalom megnyitója, élőzenéje a rokokó, amely XIV. Lajos uralkodása utolsó éveiben született s Dubarry személyében halt meg a guillotin alatt. Ennek az időnek, amely kalmár pontossággal számítva, talán egy századot sem tesz ki, egyik legjellemzőbb vonása, hogy mozgató ereje, középpontja az asszony. Nincs a mai értelemben vett feminista kérdés, nem vitatják a férfi és a nő egyenjogúságát. Nem szándékosan tették meg az asszonyt hatalomnak, de hódoltak neki készségesen. A XVIII. században, úgy a negyvenes évektől a forradalomig, Európában mindenütt, Rómától Szentpétervárig, asszonyok uralkodnak, hol legitim jogon, mint Mária Terézia s mint az orosz Erzsébet, az utolsó Romanov , hol a szabad szerelem jogán, a törvényes feleség jogainak bitorlásával, mint Francziaországban s az apró-cseprő német fejedelemségek legtöbbjében. Egy tudós könyv, az akkori politika kézikönyve, azt tanítja, hogy az uralkodónak, legyen akár férfi, akár nő, szeretőt kell adni, hogy az által kormányozhassák. Francziaországban XV. Lajos előtt sem ismet retlen és példátlan a királyi szerető intézménye. Seros Ágnestől kezdve alig volt olyan idő, amidőn a koronás királyné mellett ne lett volna olyan asszony, aki a hitvesnél nagyobb hatalommal tartotta karmai között a királyt. Azonban sem a IV. Henrik, sem a XIV. Lajos szeretői, pedig elég számosan voltak s elég sűrűn váltották föl egymást, nem folytak be az állami dolgokra és nem végeztek közjogi funkcziót. XV. Lajossal ebben a tekintetben is új korszak nyílott meg. Addig a királyi szeretők rendszerint a sok százados múltú nemességből, a legrégibb családok ivadékaiból kerültek ki. Pompadourral egy kis polgárlány, egy meghízott adóbérlő természetes leánya és menye került a királyi nyoszolyába. A parvenünek szólott tehát az a dohogás, a melylyel uralmát fogadták, s nem volt benne semmi része az erkölcsi háborgásnak. A rokokó nem vette komolyan a házasság intézményét s még annyira sem respektálta, hogy a házasság törvényes vonalon tartsa fönn a családot. Az előkelőség megkívánta, hogy a házasok ne éljenek és ne törődjenek egymással. A hűtlenség nem okozott egyik félnek sem lelkiismeretfurdalást : a férfit nem bántotta, ha bitorolták jogait, s az asszony sem siránkozott egy kis hűtlenségért, hamarosan odaadta magát annak, aki éppen útjába vetődött. A szerelem nem fajfentartó, propagáló ösztön, a minek a természet rendelte, a mint szokott lenni primitív időkben ; nem is az a vallásos kultusz, a mi volt a lovagkorban; sem nem mámor és gyönyörűség, mint volt a renaissance-fmmmmmm———mm. .1 im.im Belli. Avatatlanok kedvéért — vannak-e olyanok — a betli a kártyajátéknak az a figurája, amely szerint vezető létére a játékos kötelezve van oly szegénynek lenni, hogy egyetlen ütést sem csinálhat. Nagy szerencse, ha az ember bemondja és sikerül, nagy katasztrófa, ha nem mondja be és beáll. Sajnos, a magyar politika nem mondta be a betlit, de ma teljesen kizárta a kártyáját, nem lehet ezzel egyetlen ütést sem csinálni. Ott ül a hegyen a mord elégedetlenség, a szégyenkező hős, akinek összeszorul az ökle, látván, hogy a kormány mint adja be derekát a bankügyben Ausztriának. Bizony beadta, bizony szégyen. De aki szemére veti, a nemzeti , most ellenzék, tegnap még kormány, megszólaltatja érezbe öntendő vezérét, és mit tár ez föl a múltból ? Azok múltjából, akik most szégyenkezve többet követelnek s ismét fölfedezik, hogy a nemzetnek jogai vannak ? Hát fölfedi Kossuth Ferencz, a gazdasági önállóság apostola, hogy 1907-ben muszáj volt az osztráknak engedni, mert Beck báró igyamúgy megfenyegette őket, s muszáj volt kvótát emelni, mert Sieghard úr ezt-amazt ígérgette. Oly nagy baj lett volna, ha Hegedűs Lóránt kritikájára Kossuth Ferencz hallgat ? Semmi esetre ez Kossuthot nem kompromittálta volna annyira, mint az országot az, hogy beszélt. Micsoda nyomorult, gyáva kis szempontok tárultak föl, mint a nagy hazafi rezsim vezérlő csillagai. Előttünk ezek nem titkok, hiszen hányszor tagadták őket velünk szemben. De bevallani ilyeneket a telegráf és stenográfia idejében mégsem szabad, puszta személyes kérdésben, a nagyméltóságu hiúság szent nevében. Rossz kiegyezést kötöttek ? Jól van. Értettük, megtagadták s ellenértéküi rámutattak arra, hogy nem szövetséget, hanem szerződést kötöttek. Ma már szegény Kossuth Ferencz ezt sem meri mondani, mert most már ő is látja, hogy a szerződés épp oly kevéssé állja útját az újabb vámközösségnek, mint a szövetség tette volna. De azt mondani, hogy muszáj volt, mert különben szörnyű veszedelmek szakadtak volna ránk, az osztrák kormány a vasúti tarifáját a fejünkhöz vágta volna, állatainkat megvexálta s minket a papirosaink miatt mint hitelező beperelt volna, — szóval: kizárni, hogy a mikor az osztrákkal Lapunk mai száma 36 oldal.