Az Ujság, 1911. március (9. évfolyam, 64-76. szám)

1911-03-16 / 64. szám

t volna, de nagyon örülünk neki, hogy az érdekelt közvélemény rávetette magát már most is erre a nagy kérdésre, és foglalkozik vele hol agitálva, hol me­lyébe hatolva. Ezúttal csak azt a mellék­jelenséget akarjuk, szóvá tenni, melyet a földgáz­kérdés szokatlanul erősen kidomborított. Az a formula, hogy a földgáz Erdélyé és nem Magyarországé, megdöbbentően konstatálja, hogy az erdélyi ember még mindig különbséget tesz Erdély, a haj­dani fejedelemség, és Magyarország kö­zött. A Királyhágón innen ez az áramlat teljesen meghalt, itt az uniót már nem is érzik politikai rendezésnek, hanem természetes állapotnak, melynek meg­előző rendje volt a természetellenes. Nem is maradt semmi politikai rom sem abból a falból, mely a két határon emelkedett, éppen csak a választójogi czenzus vall arra, hogy más Erdély és más a Du­nántúl. Annál erősebb a megkülönböztetett­­ségnek érzete a Királyhágón túl. Ott még ma is beszélnek olyan Magyar­­országról, melynek Erdély nem része, hanem vis-á-vis-ja, vagy szomszédja. Hi­szen históriailag értjük. A külön hagyo­mány ott erősebb, mint »Magyarorszá­gon«, a fejlődése is sok fázisban más, mint a »mienk«. De a­mi például a föld­gáz-ügynél kitört, nem a hagyomány megkülönböztetése, hanem a jelenből táplálkozó keserűségnek és mellőzöttség­nek érzése. Az erdélyiek most éreznek különbséget a maguk és a többi Ma­gyarország helyzete között. Úgy érzik, mintha a középponti politika tenné ezt a különbséget, mely érzületileg bennük él. Azt tudják, hogy az erdélyi érdekek külön érdekek, melyekért nem történik semmi, az erdélyiek terhei külön terhek, melyeket igaztalanul sóztak rájuk. S egyenesen megdöbbentő a különérzésnek az a foka, mely olyat mondathat egy luezidus elméjű, higgadt gondolkodású, de meleg érzésű tudóssal, hogy ha a dolog így megy tovább, »Magyarország« el fogja veszíteni »Erdély«-t. Lehetséges ez­­! Nem a magyarság­nak van ott nehezebb helyzete, hanem az erdélyi magyaroknak, szemben az er­délyi nemzetiségekkel ? Magyarország el­vesztheti Erdélyt, mint rák a lábát, mint Ausztria Velenc­ét ? Erdély úgy veszhet el Magyarországnak, hogy ma­gyarjai nem a maguk veszteségét érez­nék, s úgy tudnák, hogy egyik kézről a másikra mentek át ? Ne gondolja senki, hogy ezekre a kérdésekre ne tudnék a feleletet. Dehogy van az így, mihelyt valóságra fordul a dolog. De az érzület, az megvan, s ez a jelenség megérdemelné a legkomolyabb figyelmet, s szükséges volna nemcsak tu­domásul venni, hanem számolni is vele és tenni róla. Erdély a fekvésénél fogva messze esik Budapesttől, — ez sokat megmagyaráz egy országban, mely min­den erejét a fővárosában konczentrálta. Messze esik Bécstől, — ez talán még többet jelent egy országban, melynek kereskedelme és ipara Ausztria nyugati em­póriumaival függ össze. Erdélyi ipar­ról csakugyan keveset beszélnek s er­délyi politikáról éppen csak a székely akczióval és a nemzetiségi veszedelem­mel kapcsolatban. Az országos akcziók kihatása Erdély határai felé csakugyan gyöngül, s ha valamely ügynek ott segít­ségre van szüksége, többnyire csak az önsegélyben találja meg. Elfogultság nélkül nekünk »Magyar­­ország«-on el kell ismernünk, hogy Er­délyért többet kellene tenni, mint tesz­nek. Annyit, hogy a távolságbeli hát­rányt paralizálja. Ha Magyarországon számba veszik az erdélyi különleges vi­szonyokat, akkor Erdély nem fogja őket annyira érezni, mint tőlünk elidegenítő elemeket. Oly tág tere nyílik e szem­pontból az olyan egyetemes politikának, mely Erdélyre külön is kihat s enyhíti az idegenség érzetét, hogy nem is kellene annak külön erdélyi akcziónak lennie. De kezdetül az szükséges, hogy magát a jelenséget tudomásul vegyük, s mel­lette, mint jelentéktelen külsőség mellett ne haladjunk el, hogy ő bárókisasszony volt, s grófok is ver­senyeztek a kezéért. De a Vera ! Oh az egy isteni leány. A meg­testesült jóság, a tökéletes lelki finomság, az ártatlan szemérem és tiszta nőiesség. Ennek a leánynak talán sejtelme sincs róla, hogy az ember is, mint a legtöbb állat, két nemre van osztva, a­melyek önkéntelenül is valamelyes vonzóerőt gyakorolnak egymásra. A legtelje­sebb ártatlanság ez a nő. Olyan, a­minő én is voltam egy ideig, mielőtt elkezdtem leve­leket írni. De ezek a levelek, azt hiszem, el­raboltak valamit a fehérségemből. Igaz, hogy én nem ismerem önt, kedves barátom. Nem is próbáltam meg testet adni az ön képzelt alakjának. Sejtelmem sincs róla, hogy ön szőke-e, vagy barna, avagy pedig fekete, vagy vörös. Nem tudom, hogy fiatal-e, vagy öreg, karcsú-e, vagy pedig vastag, mint az öreg Weinstein doktor, a­ki minden ajtón csak fél­oldalt tud keresztülfurakodni. Mégis, már az a körülmény, hogy ön létezik a képzeletem­ben, s én leveleket írok önnek, úgy érzem, hogy elrabolt valamit a tisztaságomból. Ha arról volna szó, hogy letegyen az apáczai fogadalmat, én nem merném letenni. Bűnös vagyok és rossz. De Vera, az más. Vera egy angyal. Vera most bizonyosan alszik hófehér ágyában, s nem ír leveleket idegen férfiaknak. Olyan szeretnék lenni, mint Vera. Sárika pedig, a­mit is mondjak Sáriká­ról ? A kis bimbó, a­melyről csak annyit tud a néző, hogy nemsokára rózsa lesz belőle. Okos, elmés, eleven. Vidám, mint egy czinege, s ugyanolyan gondtalan. Nagyon sze­retem a kis prücsköt, de érzem, hogy rövid időn két kézre kell fogni a kantárját. Vera csupa lágyság, Sára csupa temperamentum, Vera csupa érzés, Sára csupa csintalanság. Ha arra gondolok, hogy valamikor (még­pedig nem is nagyon sokára) férjhez kell adni ezt a két gyereket, — ez a feladat nyilván reám néz, s nem a szívbajos anyára — szinte magától kínálkozik, hogy milyen férjet válasz­szák nekik. Vera mellé egy vidám, érzelgősség nélkül való embert kívánok, egy igazán szép, igazán nemes, tökéletesen jó, de kissé bohém­­természetű ifjút; Sára mellé pedig egy ko­moly filozófot, a­ki megérett az élet viharaiban, s erős kézzel, nyugalmas lélekkel tudná kor­mányozni, ha kell, a könnyű és­­ingadozó repülőgépet is. Az egyiknek vidámságot és könnyelműséget, a másiknak komolyságot és életezést kell belevinni az életébe. És a harmadik ? A harmadik én vagyok. S erről a harmadikról inkább van jogom intéz­kedni, mint a másik kettőről. Nos hát fogadom ünnepélyesen, szent hittel és meggyőződéssel, hogy a harmadik nem lesz egyéb, csak éppen a harmadik mindaddig, míg a másik kettőről illendően nem gondoskodtam. Ennyivel tartozom magamnak és a hiva­tásomnak. S még egyet. Az ön megnyugtatására, kedves barátom. Jó helyre jöttem. Az az érzésem, hogy nagyon jó helyre jöttem. Totókrat. Lássa, lássa. Mennyire megrontja a nagy város az ilyen falusi kislányokat. Még csak há­rom napja vagyok itt, s máris postscriptumot csapok a levelemhez. A nagy város ront. A legjobb lelkiismerettel, a legszentebb meggyőződéssel, igaz érzéseimmel írtam le azokat, a­kik között ez idő szerint élek. Mégis aggodalmaim vannak. Komoly ag­godalmaim. Vajjon van-e joga az embernek, hogy másokról, a­küket alig néhány napja ismer, a­kikkel ezer szót se váltott, véleményt mondjon és ítéletet ? Nem jut eszembe valami erősen bizonyító példa. De arra gondolok, hogy Kenézházán akárhányszor, a­mikor künn bolyongtam a mezőkön, elnézegettem az apró hangyák látá­­sát-futását, kemény dolgozását. S a­mikor láttam azt a vékony, karcsú, fürge kis állatot, a­mely háromszor akkora terhet czipelt, mint ő maga, vagy pedig virgonczan futkosott egyik fától a másikhoz, gyönyörű egyenes vonalban, akárhányszor felkiáltottam: — Jaj de édes, jaj de okos kis állatka! De talán már másnap, a­mikor egy fa alatt pihentem, s ilyen fekete kis szörnyeteg bele­­bújt a blúzom alá, undorodva rázkódtam meg, s utálattal hajítottam el magamról a férget. •—■ Istenem, milyen förtelmes kis bestia ! Hát az emberekkel nem így vagyunk ? Az egyiket jó kedvemben nézem, s akkor szépnek és előkelőnek, nemesnek és finomnak ítélem. Másnap meg fáj a fejem, vagy rossz a gyomrom, s mindjárt gonoszak és ostobák, kellemetlenek és hibával teltek az emberek. Vagy ők­! Hisz ők se mindig egyformák ! Nemcsak a nézőnek lehetnek szeszélyei és rossz hangulatai, de a megügyeltnek is. S mindjárt gonosz ő, mert rossz kedve van ? Epés-e azért, mert beteg és fáj minden tagja ? Az embert többnyire nem olyannak lát­juk, a­milyen valóban. Hanem olyannak lát­juk, a­milyennek nézzük. Egyszer az ember rossz, egyszer a sze­münk rossz. Ne tekintse az én ítéleteimet, a­miket itt leírtam, véglegeseknek. Ne legyen ön is igaz­ságtalan, kedves barátom, ha már én rossza­ságból esetleg igazságtalan voltam. A jó, a­mit leírtam, az bizonyára igaz, a rossz valószínűleg nem igaz. Ha valakinek a kárára tévedtem, bocsássa meg nekem. Bizonyosan bennem van a hiba. _________AZ ÚJSÁG_________ Csütörtök, 1911. márczsus 16, BELFÖLD. — Az uj püspökök. Az uj püspökök kineve­zése — a­mint tegnap jeleztük — befejezett tény, a hivatalos lap egyik legközelebbi számában je­lenik meg. Csernoch János Csanádi püspök kalocsai érsek lesz, Széchenyi Miklós gróf győri püspök nagyváradi püspök lesz, Glattfelder Gyula dr. egyetemi tanár a Csanádi és Várady L. Árpád dr. kultuszminiszteri tanácsos a győri püspöki széket kapja. Csernoch János 1852-ben Szakolczán született. Bécsben szerezte a teológiai doktorátust s 1874-ben Radasóczon szentelték fel, azután Budapesten a Teréz­városban volt segédlelkész. Innen az esztergomi pap­nevelő-intézet tanárának hívták meg. 1881-ben főszent­­széki jegyző, majd herczegprimási titkár és irodaigazgató lett. 1887-ben a­ király udvari káplánná nevezte ki. Nem­sokára pápai kamarás lett, 1888-ban kanonok, később főesperes. Irt számos hírlapi czikket, könyvbirálatot, szent beszédet. A szakolczai kerületnek 1901-től 1910-ig volt néppárti programmal országgyűlési képviselője. A koalícziós kormány idejében kapta a Csanádi püspök­séget, de képviselői mandátumát a néppárt parlamenti érdekében a múlt országgyűlés végéig megtartotta. A főrendiházban még nem igen szerepelt. Széchenyi Miklós gróf 1868-ban Sopronban született. 1890-ben szentelték fel és Kismartonba küldték káplán­nak. Vaszary Kolos herczegprimás nemsokára Eszter­gomba vitte primási Levéltárosnak, később a herczeg­primás magántitkára lett. Mint a kánonjog doktora, megkapta a jaáki javadalmas apátságot, majd a bécsi Pázmáneum kormányzójává és rövid idő múlva eszter­gomi kanonokká nevezték ki. Az ő érdeme, hogy a Pázmáneum ma minden izében magyar. Az új Pázmá­neum monumentális palotája is az ő kormányzósága idejében épült. Megjelent több nagyszabású egyházi beszéde és két történelmi munkája. A győri püspökséget 1901 novemberében nyerte el és mint főrendiházi tag a naplóbíráló­, közjogi és a törvénykezési bizottságok tagja. Glattfelder Gyula 1874-ben született. Tanulmányai befejezése után, mint teológiai doktor a központi szeminá­rium prefektusa lett és a fővárosban működött. 1908-ban

Next