Az Ujság, 1911. március (9. évfolyam, 64-76. szám)
1911-03-16 / 64. szám
t volna, de nagyon örülünk neki, hogy az érdekelt közvélemény rávetette magát már most is erre a nagy kérdésre, és foglalkozik vele hol agitálva, hol melyébe hatolva. Ezúttal csak azt a mellékjelenséget akarjuk, szóvá tenni, melyet a földgázkérdés szokatlanul erősen kidomborított. Az a formula, hogy a földgáz Erdélyé és nem Magyarországé, megdöbbentően konstatálja, hogy az erdélyi ember még mindig különbséget tesz Erdély, a hajdani fejedelemség, és Magyarország között. A Királyhágón innen ez az áramlat teljesen meghalt, itt az uniót már nem is érzik politikai rendezésnek, hanem természetes állapotnak, melynek megelőző rendje volt a természetellenes. Nem is maradt semmi politikai rom sem abból a falból, mely a két határon emelkedett, éppen csak a választójogi czenzus vall arra, hogy más Erdély és más a Dunántúl. Annál erősebb a megkülönböztetettségnek érzete a Királyhágón túl. Ott még ma is beszélnek olyan Magyarországról, melynek Erdély nem része, hanem vis-á-vis-ja, vagy szomszédja. Hiszen históriailag értjük. A külön hagyomány ott erősebb, mint »Magyarországon«, a fejlődése is sok fázisban más, mint a »mienk«. De ami például a földgáz-ügynél kitört, nem a hagyomány megkülönböztetése, hanem a jelenből táplálkozó keserűségnek és mellőzöttségnek érzése. Az erdélyiek most éreznek különbséget a maguk és a többi Magyarország helyzete között. Úgy érzik, mintha a középponti politika tenné ezt a különbséget, mely érzületileg bennük él. Azt tudják, hogy az erdélyi érdekek külön érdekek, melyekért nem történik semmi, az erdélyiek terhei külön terhek, melyeket igaztalanul sóztak rájuk. S egyenesen megdöbbentő a különérzésnek az a foka, mely olyat mondathat egy luezidus elméjű, higgadt gondolkodású, de meleg érzésű tudóssal, hogy ha a dolog így megy tovább, »Magyarország« el fogja veszíteni »Erdély«-t. Lehetséges ez! Nem a magyarságnak van ott nehezebb helyzete, hanem az erdélyi magyaroknak, szemben az erdélyi nemzetiségekkel ? Magyarország elvesztheti Erdélyt, mint rák a lábát, mint Ausztria Velencét ? Erdély úgy veszhet el Magyarországnak, hogy magyarjai nem a maguk veszteségét éreznék, s úgy tudnák, hogy egyik kézről a másikra mentek át ? Ne gondolja senki, hogy ezekre a kérdésekre ne tudnék a feleletet. Dehogy van az így, mihelyt valóságra fordul a dolog. De az érzület, az megvan, s ez a jelenség megérdemelné a legkomolyabb figyelmet, s szükséges volna nemcsak tudomásul venni, hanem számolni is vele és tenni róla. Erdély a fekvésénél fogva messze esik Budapesttől, — ez sokat megmagyaráz egy országban, mely minden erejét a fővárosában konczentrálta. Messze esik Bécstől, — ez talán még többet jelent egy országban, melynek kereskedelme és ipara Ausztria nyugati empóriumaival függ össze. Erdélyi iparról csakugyan keveset beszélnek s erdélyi politikáról éppen csak a székely akczióval és a nemzetiségi veszedelemmel kapcsolatban. Az országos akcziók kihatása Erdély határai felé csakugyan gyöngül, s ha valamely ügynek ott segítségre van szüksége, többnyire csak az önsegélyben találja meg. Elfogultság nélkül nekünk »Magyarország«-on el kell ismernünk, hogy Erdélyért többet kellene tenni, mint tesznek. Annyit, hogy a távolságbeli hátrányt paralizálja. Ha Magyarországon számba veszik az erdélyi különleges viszonyokat, akkor Erdély nem fogja őket annyira érezni, mint tőlünk elidegenítő elemeket. Oly tág tere nyílik e szempontból az olyan egyetemes politikának, mely Erdélyre külön is kihat s enyhíti az idegenség érzetét, hogy nem is kellene annak külön erdélyi akcziónak lennie. De kezdetül az szükséges, hogy magát a jelenséget tudomásul vegyük, s mellette, mint jelentéktelen külsőség mellett ne haladjunk el, hogy ő bárókisasszony volt, s grófok is versenyeztek a kezéért. De a Vera ! Oh az egy isteni leány. A megtestesült jóság, a tökéletes lelki finomság, az ártatlan szemérem és tiszta nőiesség. Ennek a leánynak talán sejtelme sincs róla, hogy az ember is, mint a legtöbb állat, két nemre van osztva, amelyek önkéntelenül is valamelyes vonzóerőt gyakorolnak egymásra. A legteljesebb ártatlanság ez a nő. Olyan, aminő én is voltam egy ideig, mielőtt elkezdtem leveleket írni. De ezek a levelek, azt hiszem, elraboltak valamit a fehérségemből. Igaz, hogy én nem ismerem önt, kedves barátom. Nem is próbáltam meg testet adni az ön képzelt alakjának. Sejtelmem sincs róla, hogy ön szőke-e, vagy barna, avagy pedig fekete, vagy vörös. Nem tudom, hogy fiatal-e, vagy öreg, karcsú-e, vagy pedig vastag, mint az öreg Weinstein doktor, aki minden ajtón csak féloldalt tud keresztülfurakodni. Mégis, már az a körülmény, hogy ön létezik a képzeletemben, s én leveleket írok önnek, úgy érzem, hogy elrabolt valamit a tisztaságomból. Ha arról volna szó, hogy letegyen az apáczai fogadalmat, én nem merném letenni. Bűnös vagyok és rossz. De Vera, az más. Vera egy angyal. Vera most bizonyosan alszik hófehér ágyában, s nem ír leveleket idegen férfiaknak. Olyan szeretnék lenni, mint Vera. Sárika pedig, amit is mondjak Sárikáról ? A kis bimbó, amelyről csak annyit tud a néző, hogy nemsokára rózsa lesz belőle. Okos, elmés, eleven. Vidám, mint egy czinege, s ugyanolyan gondtalan. Nagyon szeretem a kis prücsköt, de érzem, hogy rövid időn két kézre kell fogni a kantárját. Vera csupa lágyság, Sára csupa temperamentum, Vera csupa érzés, Sára csupa csintalanság. Ha arra gondolok, hogy valamikor (mégpedig nem is nagyon sokára) férjhez kell adni ezt a két gyereket, — ez a feladat nyilván reám néz, s nem a szívbajos anyára — szinte magától kínálkozik, hogy milyen férjet válaszszák nekik. Vera mellé egy vidám, érzelgősség nélkül való embert kívánok, egy igazán szép, igazán nemes, tökéletesen jó, de kissé bohémtermészetű ifjút; Sára mellé pedig egy komoly filozófot, aki megérett az élet viharaiban, s erős kézzel, nyugalmas lélekkel tudná kormányozni, ha kell, a könnyű ésingadozó repülőgépet is. Az egyiknek vidámságot és könnyelműséget, a másiknak komolyságot és életezést kell belevinni az életébe. És a harmadik ? A harmadik én vagyok. S erről a harmadikról inkább van jogom intézkedni, mint a másik kettőről. Nos hát fogadom ünnepélyesen, szent hittel és meggyőződéssel, hogy a harmadik nem lesz egyéb, csak éppen a harmadik mindaddig, míg a másik kettőről illendően nem gondoskodtam. Ennyivel tartozom magamnak és a hivatásomnak. S még egyet. Az ön megnyugtatására, kedves barátom. Jó helyre jöttem. Az az érzésem, hogy nagyon jó helyre jöttem. Totókrat. Lássa, lássa. Mennyire megrontja a nagy város az ilyen falusi kislányokat. Még csak három napja vagyok itt, s máris postscriptumot csapok a levelemhez. A nagy város ront. A legjobb lelkiismerettel, a legszentebb meggyőződéssel, igaz érzéseimmel írtam le azokat, akik között ez idő szerint élek. Mégis aggodalmaim vannak. Komoly aggodalmaim. Vajjon van-e joga az embernek, hogy másokról, aküket alig néhány napja ismer, akikkel ezer szót se váltott, véleményt mondjon és ítéletet ? Nem jut eszembe valami erősen bizonyító példa. De arra gondolok, hogy Kenézházán akárhányszor, amikor künn bolyongtam a mezőkön, elnézegettem az apró hangyák látását-futását, kemény dolgozását. S amikor láttam azt a vékony, karcsú, fürge kis állatot, amely háromszor akkora terhet czipelt, mint ő maga, vagy pedig virgonczan futkosott egyik fától a másikhoz, gyönyörű egyenes vonalban, akárhányszor felkiáltottam: — Jaj de édes, jaj de okos kis állatka! De talán már másnap, amikor egy fa alatt pihentem, s ilyen fekete kis szörnyeteg belebújt a blúzom alá, undorodva rázkódtam meg, s utálattal hajítottam el magamról a férget. •—■ Istenem, milyen förtelmes kis bestia ! Hát az emberekkel nem így vagyunk ? Az egyiket jó kedvemben nézem, s akkor szépnek és előkelőnek, nemesnek és finomnak ítélem. Másnap meg fáj a fejem, vagy rossz a gyomrom, s mindjárt gonoszak és ostobák, kellemetlenek és hibával teltek az emberek. Vagy ők! Hisz ők se mindig egyformák ! Nemcsak a nézőnek lehetnek szeszélyei és rossz hangulatai, de a megügyeltnek is. S mindjárt gonosz ő, mert rossz kedve van ? Epés-e azért, mert beteg és fáj minden tagja ? Az embert többnyire nem olyannak látjuk, amilyen valóban. Hanem olyannak látjuk, amilyennek nézzük. Egyszer az ember rossz, egyszer a szemünk rossz. Ne tekintse az én ítéleteimet, amiket itt leírtam, véglegeseknek. Ne legyen ön is igazságtalan, kedves barátom, ha már én rosszaságból esetleg igazságtalan voltam. A jó, amit leírtam, az bizonyára igaz, a rossz valószínűleg nem igaz. Ha valakinek a kárára tévedtem, bocsássa meg nekem. Bizonyosan bennem van a hiba. _________AZ ÚJSÁG_________ Csütörtök, 1911. márczsus 16, BELFÖLD. — Az uj püspökök. Az uj püspökök kinevezése — amint tegnap jeleztük — befejezett tény, a hivatalos lap egyik legközelebbi számában jelenik meg. Csernoch János Csanádi püspök kalocsai érsek lesz, Széchenyi Miklós gróf győri püspök nagyváradi püspök lesz, Glattfelder Gyula dr. egyetemi tanár a Csanádi és Várady L. Árpád dr. kultuszminiszteri tanácsos a győri püspöki széket kapja. Csernoch János 1852-ben Szakolczán született. Bécsben szerezte a teológiai doktorátust s 1874-ben Radasóczon szentelték fel, azután Budapesten a Terézvárosban volt segédlelkész. Innen az esztergomi papnevelő-intézet tanárának hívták meg. 1881-ben főszentszéki jegyző, majd herczegprimási titkár és irodaigazgató lett. 1887-ben a király udvari káplánná nevezte ki. Nemsokára pápai kamarás lett, 1888-ban kanonok, később főesperes. Irt számos hírlapi czikket, könyvbirálatot, szent beszédet. A szakolczai kerületnek 1901-től 1910-ig volt néppárti programmal országgyűlési képviselője. A koalícziós kormány idejében kapta a Csanádi püspökséget, de képviselői mandátumát a néppárt parlamenti érdekében a múlt országgyűlés végéig megtartotta. A főrendiházban még nem igen szerepelt. Széchenyi Miklós gróf 1868-ban Sopronban született. 1890-ben szentelték fel és Kismartonba küldték káplánnak. Vaszary Kolos herczegprimás nemsokára Esztergomba vitte primási Levéltárosnak, később a herczegprimás magántitkára lett. Mint a kánonjog doktora, megkapta a jaáki javadalmas apátságot, majd a bécsi Pázmáneum kormányzójává és rövid idő múlva esztergomi kanonokká nevezték ki. Az ő érdeme, hogy a Pázmáneum ma minden izében magyar. Az új Pázmáneum monumentális palotája is az ő kormányzósága idejében épült. Megjelent több nagyszabású egyházi beszéde és két történelmi munkája. A győri püspökséget 1901 novemberében nyerte el és mint főrendiházi tag a naplóbíráló, közjogi és a törvénykezési bizottságok tagja. Glattfelder Gyula 1874-ben született. Tanulmányai befejezése után, mint teológiai doktor a központi szeminárium prefektusa lett és a fővárosban működött. 1908-ban