Az Ujság, 1911. augusztus (9. évfolyam, 193-206. szám)

1911-08-16 / 193. szám

Budapest, 1911. IX. évfolyam. 193. szám. Szerda, augusztus 16. Ieléfizetési iraki­­ SZERKESZTŐSÉG:­ ROVÁS. Nem hinnők, hogy a Tátrába a minisz­terek elvonultan tanácskozni mentek volna. Ennyire naivnak ugyanis nem lehet őket tar­tani. Föltéve, hogy az a szándékuk: feltűnés nélkül találkozni. Képzelhető-e feltűnőbb ta­lálkozás, mint a véletlen vágy ugyanarra a levegőre ? Hiszen ezt a látszatot nem kerülik ed, ha csakugyan nem ültek szándékosan össze, hát még ha valóban rendezvous-ra men­tek. Nem, hajlandók vagyunk elhinni, hogy ennek a találkozásnak oka a hédervári sok légy, mert a légyről csakugyan föltehető, hogy nem gondolja meg a tátrai találkozás jelentőségét annyira, mint egy miniszterelnök és három miniszter. * . Khuen kiásatta Bánffy Dezső véleményét az obstrukc­ió ellen, a­ki tudvalévően maga is obstruált s­­zék­ alatt szította az obstruk­­cziót. Erre Justhék kiásták Tisza Kálmán véleményét az obstrukczió mellett, a ki tudva­lévően az első igazi obstrukcziót 1889-ben túlélte s azóta a legnagyobb megvetéssel visel­tetett minden ellen, a mi obstrukczió. Ebből következik, hogy az obstrukczió csak azok­nak a véleményétől függ, a­kik csinálják s a­kik állják, de még ezektől sem, hanem egy­általán nem függ semmiféle véleménytől, ha­nem pusztán a ténytől: van-e lelkük csinálni, s van-e módjuk letörni ? • Megint két törvényhatóság nyilatkozott az obstrukczió ellen, s ennek Khuen megint nagy jelentőséget tulajdonít, az ellenzék pedig semmit. Az obstrukc­ió mellett is nyilatkoz­nak népgyűlések, ezeknek viszont a kormány nem tulajdonít jelentőséget, s az ellenzék merít belőlük dupla erőt és tripla kárörömet. Ezekből a megosztott értékelésekből pedig kö­vetkezik, hogy az országnak úgynevezett véle­kedése egy képviselőházi ügyről semmit sem számít, noha mindnyájan az országra akar­nak hivatkozni. Mit tehet az ország az ő véle­ményével, ha nem veszik számba ? Lám, egyet­len képviselő van, a­ki nyilvánvalóan kollí­­zióba jutott kerületével, még­sem törődik vele. Annál kevésbé teszik ezt a százak, ha százszor is felhívnák őket, hogy vagy hagyják abba az obstrukc­iót, vagy mondjanak le. Igen, ha az obstrukc­ió például fizetésredukálást jelen­tene, akkor volna hatása akár egy csősz szavának is. Stratford­ levél. Irta Ivánfi Jenő. Ebben a szelíd warwickshieri völgyben, az Avon bársonyos, zöld rétjei között, a­hol az eget — még augusztusban is — könnyű, szürke felhő takarja, nyárfák, füzesek és hársak csöndes árnyékában, messze a nagy Európa köznapi lármájától, itt van Stratford, Shakespeare szülőföldje. Itt élte életének utolsó éveit és egy régen máit, de örökre felejthetet­len napon itt hunyta le szemeit a halhatat­lanságra. Mi ez az ember, a kinek származása régen meghalt századok homályában mitikus isme­retlenségbe vész, a­kinek létezéséről annyit vitatkoztak a tudósok, hogy a közkönyvtárak polczai szinte roskadoznak a rengeteg könyv­­halmaztól, a­mit titokzatos életéről írtak ? Csak káprázat, képzelődés, a mi homlokunkat meghajtja az élő, diadalmas szellem előtt, vagy a megdönthetetlen igazság maga ? Lázas becsvágygyal törjük magunkat körülötte, mint pillangók a gyilkos láng körül. Tolsztoj azt állítja, hogy a XVIII. század elején Goethe, a­ki türelmetlenséggel, sőt bizo­nyos féltékenységgel nézte a mesterkélt fran­­czia klassziczizmus egyre növekvő hatalmát, új istent akart állítani a régi oltárokra és vá­lasztása Shakespearere esett. Ez volt a jelszó, a­mely megmozdította a kritikusokat, a­kik hosszú, tudományos czikkekben bizonyították Shakespeare istenségét és egy szép napon az egész világ az új bálvány lábai előtt hevert. Tolsztojnak nincs igaza. Goethe szavának tekintélye, a tudományos esztétika egész fegy­vertára nem lett volna elég, hogy az emberi­séget meghódítsa egy frivol jelszónak, egy üres bálványnak. Tolsztoj, a­ki eleintén nagy bámulója volt Shakespearenek, lassan-lassan elfáradt tőle, mert nem tudta megtalálni a költőben az embert, a művészben a filozófust. Baltával akarta széthasítani Shakespeare ko­ponyáját, hogy — mint a gyerek — meg­nézze, mi van benne, íme, a nagy ember nagy tévedése. Shakespeare kivételes értéke ma már nem kétséges senki előtt, a­kinek tiszta a lelke és józan az ítélete. Shakespeare mély emberisége, páratlan művészeé erejével ellenállhatatlanul markol az emberi szívbe. Kétségtelen, hogy a mai színpadon Shakespeare majdnem megközelíthetetlen és főleg történeti drámáinak előadása csaknem le­hetetlen feladat elé állítja a színházakat. E gigantikus remekművek előadásához min­denekelőtt rendkívüli színészek kellenek és a színpadi feldolgozásnak exc­epc­ionális művészi összessége. A világ nagy színházai, a­melyek irodalmi jelentőséggel dicsekszenek, kivétel nélkül művészi és anyagi eszközeik teljes kész­letével igyekeznek minél közelebb férkőzni Shakespeare szelleméhez, történeti drámáinak valóságához és művészi tartalmához. De mert a feladat kivételes, megoldásához is rend­kívüli föltételek szükségesek. Tévedés volna azonban csak a történeti realitást keresni minden apró külsőségében, mint hajdan a meiningeniek, de föltétlenül meg kell találni a történeti kor szellemét, a történeti valóság­­ művészi igazságát. Találni kell egy egészen újfajta színpadi művészetet, tökéletesebbet annál, mint a­melyet most ismerünk, tökéle­tesebbet a kifejezési formák szempontjából éppen úgy, mint a színpad külső konstruk­­c­iójának szempontjából. Új színpadra van szükség, a­melynek keretei szélesebbek, hori­zontjai mélyebbek, mint a mai színpadéig Várjon megtalálták-e ezt az újfajta mű­vészetet azok, a­kik czirkuszokban (mint nem­régen Berlinben), vagy szabad ég alatt, vagy Shakespeare korának primitív színpadján ját­szották Shakespearet ? Egészen bizonyosan­­ nem. A roppant kiterjedésű plein-air szín­házakban (még Orangeban is) az emberi hang elvész, az érzés közvetlensége, a beszéd leg­finomabb, művészi szempontból legértékesebb árnyalatai elmosódva, fáradtan, erőtlenül jut­nak hozzánk, el-elkapva egy-egy szélrohamtól, a­mely keresztül sivnt a gradeneken. A régi görög színházak méreteit az emberi hang nem bírja meg. Ez előadásokból alig marad meg számunkra több, mint külső képek merev sorozata, vagy — legjobb esetben — egy-két művészi, de néma mozdulat. És Shakespeare primitív színpada ? Igen, gyönyörű lenne, ha Shakespearet kivetkőztethetnők minden szín­padi külsőségből és belső tartalmának egész gaz­dagságában állíthatnék a néző elé. De a kö­zönség nagy tömege, a­melylyel — hiába — a színháznak számolnia kell, egyelőre legalább aligha honorálná ezt a művészi előkelőséget. Európa, sőt Amerika nagy színházai is tiszteletreméltó lelkiismeretességgel keresik az új Shakespeare-színpadot. De viszont, fáj­dalom, vannak lelkiismeretlen újítók, halott­rablók, sírfosztogatók, útonállók a dicsőség nagy országútján, a­kik előtt minden ne­mesebb művészi meggyőződés hitvány hamis pénz, a­melynek forgalmi értéke nincsen, a­kik csak egy törvényt ismernek , személyes ér­dekeik törvényét. Ezek az urak köznapi áru­­czikké alj ásítják Shakespeare lángeszét — a legalsóbb rétegű közönség brutális ízlése szá­mára. Az angol Benson és társulatának tagjai: Püspöki szó. A sok türelmességet szavakban fitog­tató nyilatkozat után, miket nemrégiben még néppárti oldalról is kaptunk, s mik­kel állítólag még a kongregácziók ag­­gresszív működése is összeegyeztethető, ma Balthazar Dezső dr. olyan beszéddel foglalta el püspöki székét, mely szintén nem mond mást, de azt komolyan mondja, azzal a luczidus, leszűrt élet­­bölcseséggel és liberalizmussal, mely az elcsépelt szónak is súlyt és jelentőséget ad. Nem szeretünk felekezeti különbségeket tenni, s például a katolikus Prohászka püspök szavában épp oly örömmel és tisztelettel ismerjük föl a hasznos és komoly tartalmat, mint a református Balthazáréban. Épp ezért nem is oda lyukadunk ki, hogy ime, a hagyományos kálvinista liberalizmus most is megnyi­latkozott, hanem ime, ismét egy főpap, a­kinek gondolkodása megnyugvást és világosságot terjeszt ebben a mi feleke­zetiességet tagadó és kultiváló, kusza és alakoskodó közéletünkben. Balthazár püspök legföljebb mesz­­szebbre megy, mint felekezeti méltó­ságánál fogva kötelezve van. Odáig megy, hogy az iskola államosítása mellett szól, noha a református egyháznak kiváló sikerei és sok tekintetben életérdekei és missziója az ő kiváló pedagógiai mű­ködéséhez fűződik. Ezzel a nyilatkozat­tal még az úgynevezett szabadgondol­kodók is meg lehetnek elégedve. Ám nem ez a passzusa beszédének köti le leginkább figyelmünket, inkább az, mely a hitéletet még filozófiai belátással és a modern élet mivoltának igazi megisme­résével úgy fogja föl, a minő, és olyannak mutatja be, a­milyennek lennie kellene. Egyetlen mondatban exponálja mind a kettőt. A hitélet az egyéni belső meg­győződésre tartozik, manapság ellenben intézményszerű életet teremtenek szá­mára. Ez így van. Úgy kellene lenni, hogy én katolikus vagyok, te református, ő zsidó, s ha valamennyien jó katoliku­sok, jó reformátusok és jó zsidók va­gyunk, akkor a hitélet a maga egyete­mességében virágzik és nemesíti az em- Lapunk mai száma 18 oldal.

Next