Az Ujság, 1911. augusztus (9. évfolyam, 193-206. szám)
1911-08-16 / 193. szám
Budapest, 1911. IX. évfolyam. 193. szám. Szerda, augusztus 16. Ieléfizetési iraki SZERKESZTŐSÉG: ROVÁS. Nem hinnők, hogy a Tátrába a miniszterek elvonultan tanácskozni mentek volna. Ennyire naivnak ugyanis nem lehet őket tartani. Föltéve, hogy az a szándékuk: feltűnés nélkül találkozni. Képzelhető-e feltűnőbb találkozás, mint a véletlen vágy ugyanarra a levegőre ? Hiszen ezt a látszatot nem kerülik ed, ha csakugyan nem ültek szándékosan össze, hát még ha valóban rendezvous-ra mentek. Nem, hajlandók vagyunk elhinni, hogy ennek a találkozásnak oka a hédervári sok légy, mert a légyről csakugyan föltehető, hogy nem gondolja meg a tátrai találkozás jelentőségét annyira, mint egy miniszterelnök és három miniszter. * . Khuen kiásatta Bánffy Dezső véleményét az obstrukció ellen, aki tudvalévően maga is obstruált szék alatt szította az obstrukcziót. Erre Justhék kiásták Tisza Kálmán véleményét az obstrukczió mellett, a ki tudvalévően az első igazi obstrukcziót 1889-ben túlélte s azóta a legnagyobb megvetéssel viseltetett minden ellen, a mi obstrukczió. Ebből következik, hogy az obstrukczió csak azoknak a véleményétől függ, akik csinálják s akik állják, de még ezektől sem, hanem egyáltalán nem függ semmiféle véleménytől, hanem pusztán a ténytől: van-e lelkük csinálni, s van-e módjuk letörni ? • Megint két törvényhatóság nyilatkozott az obstrukczió ellen, s ennek Khuen megint nagy jelentőséget tulajdonít, az ellenzék pedig semmit. Az obstrukció mellett is nyilatkoznak népgyűlések, ezeknek viszont a kormány nem tulajdonít jelentőséget, s az ellenzék merít belőlük dupla erőt és tripla kárörömet. Ezekből a megosztott értékelésekből pedig következik, hogy az országnak úgynevezett vélekedése egy képviselőházi ügyről semmit sem számít, noha mindnyájan az országra akarnak hivatkozni. Mit tehet az ország az ő véleményével, ha nem veszik számba ? Lám, egyetlen képviselő van, aki nyilvánvalóan kollízióba jutott kerületével, mégsem törődik vele. Annál kevésbé teszik ezt a százak, ha százszor is felhívnák őket, hogy vagy hagyják abba az obstrukciót, vagy mondjanak le. Igen, ha az obstrukció például fizetésredukálást jelentene, akkor volna hatása akár egy csősz szavának is. Stratford levél. Irta Ivánfi Jenő. Ebben a szelíd warwickshieri völgyben, az Avon bársonyos, zöld rétjei között, ahol az eget — még augusztusban is — könnyű, szürke felhő takarja, nyárfák, füzesek és hársak csöndes árnyékában, messze a nagy Európa köznapi lármájától, itt van Stratford, Shakespeare szülőföldje. Itt élte életének utolsó éveit és egy régen máit, de örökre felejthetetlen napon itt hunyta le szemeit a halhatatlanságra. Mi ez az ember, a kinek származása régen meghalt századok homályában mitikus ismeretlenségbe vész, akinek létezéséről annyit vitatkoztak a tudósok, hogy a közkönyvtárak polczai szinte roskadoznak a rengeteg könyvhalmaztól, amit titokzatos életéről írtak ? Csak káprázat, képzelődés, a mi homlokunkat meghajtja az élő, diadalmas szellem előtt, vagy a megdönthetetlen igazság maga ? Lázas becsvágygyal törjük magunkat körülötte, mint pillangók a gyilkos láng körül. Tolsztoj azt állítja, hogy a XVIII. század elején Goethe, aki türelmetlenséggel, sőt bizonyos féltékenységgel nézte a mesterkélt franczia klassziczizmus egyre növekvő hatalmát, új istent akart állítani a régi oltárokra és választása Shakespearere esett. Ez volt a jelszó, amely megmozdította a kritikusokat, akik hosszú, tudományos czikkekben bizonyították Shakespeare istenségét és egy szép napon az egész világ az új bálvány lábai előtt hevert. Tolsztojnak nincs igaza. Goethe szavának tekintélye, a tudományos esztétika egész fegyvertára nem lett volna elég, hogy az emberiséget meghódítsa egy frivol jelszónak, egy üres bálványnak. Tolsztoj, aki eleintén nagy bámulója volt Shakespearenek, lassan-lassan elfáradt tőle, mert nem tudta megtalálni a költőben az embert, a művészben a filozófust. Baltával akarta széthasítani Shakespeare koponyáját, hogy — mint a gyerek — megnézze, mi van benne, íme, a nagy ember nagy tévedése. Shakespeare kivételes értéke ma már nem kétséges senki előtt, akinek tiszta a lelke és józan az ítélete. Shakespeare mély emberisége, páratlan művészeé erejével ellenállhatatlanul markol az emberi szívbe. Kétségtelen, hogy a mai színpadon Shakespeare majdnem megközelíthetetlen és főleg történeti drámáinak előadása csaknem lehetetlen feladat elé állítja a színházakat. E gigantikus remekművek előadásához mindenekelőtt rendkívüli színészek kellenek és a színpadi feldolgozásnak excepcionális művészi összessége. A világ nagy színházai, amelyek irodalmi jelentőséggel dicsekszenek, kivétel nélkül művészi és anyagi eszközeik teljes készletével igyekeznek minél közelebb férkőzni Shakespeare szelleméhez, történeti drámáinak valóságához és művészi tartalmához. De mert a feladat kivételes, megoldásához is rendkívüli föltételek szükségesek. Tévedés volna azonban csak a történeti realitást keresni minden apró külsőségében, mint hajdan a meiningeniek, de föltétlenül meg kell találni a történeti kor szellemét, a történeti valóság művészi igazságát. Találni kell egy egészen újfajta színpadi művészetet, tökéletesebbet annál, mint amelyet most ismerünk, tökéletesebbet a kifejezési formák szempontjából éppen úgy, mint a színpad külső konstrukciójának szempontjából. Új színpadra van szükség, amelynek keretei szélesebbek, horizontjai mélyebbek, mint a mai színpadéig Várjon megtalálták-e ezt az újfajta művészetet azok, akik czirkuszokban (mint nemrégen Berlinben), vagy szabad ég alatt, vagy Shakespeare korának primitív színpadján játszották Shakespearet ? Egészen bizonyosan nem. A roppant kiterjedésű plein-air színházakban (még Orangeban is) az emberi hang elvész, az érzés közvetlensége, a beszéd legfinomabb, művészi szempontból legértékesebb árnyalatai elmosódva, fáradtan, erőtlenül jutnak hozzánk, el-elkapva egy-egy szélrohamtól, amely keresztül sivnt a gradeneken. A régi görög színházak méreteit az emberi hang nem bírja meg. Ez előadásokból alig marad meg számunkra több, mint külső képek merev sorozata, vagy — legjobb esetben — egy-két művészi, de néma mozdulat. És Shakespeare primitív színpada ? Igen, gyönyörű lenne, ha Shakespearet kivetkőztethetnők minden színpadi külsőségből és belső tartalmának egész gazdagságában állíthatnék a néző elé. De a közönség nagy tömege, amelylyel — hiába — a színháznak számolnia kell, egyelőre legalább aligha honorálná ezt a művészi előkelőséget. Európa, sőt Amerika nagy színházai is tiszteletreméltó lelkiismeretességgel keresik az új Shakespeare-színpadot. De viszont, fájdalom, vannak lelkiismeretlen újítók, halottrablók, sírfosztogatók, útonállók a dicsőség nagy országútján, akik előtt minden nemesebb művészi meggyőződés hitvány hamis pénz, amelynek forgalmi értéke nincsen, akik csak egy törvényt ismernek , személyes érdekeik törvényét. Ezek az urak köznapi áruczikké alj ásítják Shakespeare lángeszét — a legalsóbb rétegű közönség brutális ízlése számára. Az angol Benson és társulatának tagjai: Püspöki szó. A sok türelmességet szavakban fitogtató nyilatkozat után, miket nemrégiben még néppárti oldalról is kaptunk, s mikkel állítólag még a kongregácziók aggresszív működése is összeegyeztethető, ma Balthazar Dezső dr. olyan beszéddel foglalta el püspöki székét, mely szintén nem mond mást, de azt komolyan mondja, azzal a luczidus, leszűrt életbölcseséggel és liberalizmussal, mely az elcsépelt szónak is súlyt és jelentőséget ad. Nem szeretünk felekezeti különbségeket tenni, s például a katolikus Prohászka püspök szavában épp oly örömmel és tisztelettel ismerjük föl a hasznos és komoly tartalmat, mint a református Balthazáréban. Épp ezért nem is oda lyukadunk ki, hogy ime, a hagyományos kálvinista liberalizmus most is megnyilatkozott, hanem ime, ismét egy főpap, akinek gondolkodása megnyugvást és világosságot terjeszt ebben a mi felekezetiességet tagadó és kultiváló, kusza és alakoskodó közéletünkben. Balthazár püspök legföljebb meszszebbre megy, mint felekezeti méltóságánál fogva kötelezve van. Odáig megy, hogy az iskola államosítása mellett szól, noha a református egyháznak kiváló sikerei és sok tekintetben életérdekei és missziója az ő kiváló pedagógiai működéséhez fűződik. Ezzel a nyilatkozattal még az úgynevezett szabadgondolkodók is meg lehetnek elégedve. Ám nem ez a passzusa beszédének köti le leginkább figyelmünket, inkább az, mely a hitéletet még filozófiai belátással és a modern élet mivoltának igazi megismerésével úgy fogja föl, a minő, és olyannak mutatja be, amilyennek lennie kellene. Egyetlen mondatban exponálja mind a kettőt. A hitélet az egyéni belső meggyőződésre tartozik, manapság ellenben intézményszerű életet teremtenek számára. Ez így van. Úgy kellene lenni, hogy én katolikus vagyok, te református, ő zsidó, s ha valamennyien jó katolikusok, jó reformátusok és jó zsidók vagyunk, akkor a hitélet a maga egyetemességében virágzik és nemesíti az em- Lapunk mai száma 18 oldal.