Az Ujság, 1912. április/1 (10. évfolyam, 79-90. szám)

1912-04-02 / 79. szám

a­ gyan fájlaljuk, hogy ezt a­ húrt megint pengetni kell, de viszont élni kell a szabadságunkkal, mely ma még meg­engedi, hogy tiszteletlenség vádja nélkül nyilatkozhassunk. Készséggel elismerjük, hogy másnak, mint érzületnek, sejtés­nek, aggodalomnak, vagy akár előítélet­nek nem mondható­­ez a fölfogás, mely a trón­­örökösére vonatkozik. De kerek egy évtized óta él ez az előítélet, vagy minek is nevezik, s a­kit illet, a­kit mél­tán bánthat, tud róla és nem tesz ellene semmit. Már­pedig magas egyéniségének, melynek kiváló­­ férfiúi tulajdonságaival az ország teljesen tisztában van, éppen­séggel nem szolgált volna kisebbségére, ha érzékenységét egy nemzet balfelfogá­sáról kimutatja s jövendő alattvalóit más véleményre térítené. Milyen köny­­nyen menne ez­, ha szándéka volna. Milyen sokat jelent, ha olyan kiváló s őszinte jellem, mint a trónörökös, inkább viseli ezt a látszatot, semhogy az ellen­kezőjét teremtse —■ szintén csak lát­szatnak ! Mi igenis erre gondolunk, mikor kritika nélkül akczeptáljuk az új hely­zetet, s még valamire azokról, a­kik nem akczeptálják. A kritizáló urak vala­mikor szintén álltak ő felsége előtt, s éppen a Justh-párt mai szónoka kiál­totta el magát szeptember 22-én : nye­regben vagyunk ! Szeptember 23-án egy királyi dörgedelem előtt álltak sorba né­mán, gyáván, s az az­­egyetlen ember, a­ki a czézári megvetéssel kiadott napiparancs hallatára szóra merte nyitni az ajaj­át, — Bánffy Dezső — régi, aulikus és, szerintük, évtizedeken át talpnyaló ha­­talom­leső volt. A kik a király korbácsa alatt görnyedtek, azok most kemény­kedhetnének a király, kérő szavával szemben ? A kik egy önkéntest nem mertek megmenteni, a ki a Himnuszt énekelte, mert féltek a­­királytól, a­kik minden hitszegésükre azzal argumentál­tak, hogy a király ezt nem engedi meg, ezek most emlegessék a nemzet előbbre­­valóságát a koronánál ? S ezeknek az uraknak, a­kik nem egy megrázó s a nemzetet megbecsülő kérelemre, hanem egy füttyre letettek arról a programm­­ról, mely a nemzeti küzdelembe állította az országot, ezeknek volna joguk szá­mon kérni a kormánytól a rezolucziótól való eltérést ?­­ • Ezek az urak egy nemzet igen ko­moly megrázkódását és talpraállását tet­ték csúffá, mikor arról volt szó, hogy kormányra jussanak. S kormányra jutot­tak mint végezélj­ükhöz, boldogan, hogy kegyelmesek lehetnek. Khuen gróf pedig most kormányra jutott úgy, hogy még ők sem irigyelhetik, pedig mindenre képe­sek s érzékenyeknek éppenséggel nem mondhatók. A Khuen-kormány újra kinevezte­­tésével nekünk mivel sem lett bölcsebb és életképesebb az ország dolgainak szem­pontjából. Ha elmúlt a mostani vessző­futás, ismét ott folytatjuk, a­hol abba­hagytuk, a kritikai munkát, melyben — sajnos — mindig igazunk volt. De most, ebben a helyzetben, ebben a kérdésben nem vegyülünk abba a társaságba, me­lyet sem morálisabbnak, sem előrelátóbb­­nak, sem hivatottabbnak nem ismer­tünk meg­­yében. De különben is az egész szálloda hű embereinkkel van megrakva, s nem kell félni árulóktól. Ha felséged megengedi, megnyitom a rejtett ajtót, mely levezet­ a nagy terembe, s megmutatom az utat. Ezzel Valmont ezredes félretolta a fal mellett álló nagy tükröt, s a falban egy nagy nyilas támadt, melyben látni lehetett egy kes­keny, lefelé vezető lépcsősort. Az ezredes át­vette a lakástól a gyertyatartót, s a legfelső lépcsőre állva, újból hozzám fordult. —■' Ha megengedi, felséged, majd én mu­tatom az utat. Erre megindult, s én, mint az alvajáró, gépiesen utána indultam. A szolga utoljára lépett a lépcsőre s maga mögött visszahúzta a tükörajtót. Mig lefelé haladtunk a lépcsőn, gondol­koztam. Ha ez az ember, ki ezredesnek ne­vezi magát,' valami gohosz szándékot' forralna ellenem, úgy nem kellene p. pinezébe csalni. Ketten vannak, álmomban ,elbánhattak volna velem. Kétségtelen tehát, hogy tévedett. Ha mások is várnak arra, kik az ezredes felségnek czímez, úgy a tévedés rövidesen kiderül. Játs­szuk tehát végig a­ felség szerepét addig, míg lehet. A­mi annál­ érdekesebb lesz, mert logikus gondolkozásomból megállapítom, hogy se nem álmodom, se nem halluczinálok. Az ezredes a lépcső végére ért, s a szem­ben levő zárt ajtót megkopogtatta kardjával. Az ajtó hirtelen feltárult, s a teremből kira­gyogó fényáradat pillanatba elvakította sze­meimet. De­­mi­re a legalsó lépcsőre értem, meg­szoktam a világosságot, s bepillantottam a terembe.­­ A nagy, tégla­ alakú terem közepén hosszú asztal állott, mely végig volt rakva kiterített térképekkel és­ iratokkal. Az asztal körül tizenöt-husz férfi ült, tisztelt fényes díszegyen­­ruhákban, színes öltözetű papok, s rendjelek­től csillogó frakkba öltözött urak. Nem sok időm maradt a vizsgálódásra, mert mikor az ajtó küszöbéhez értem, Valmont ezredes har­sány hangon bekiáltott : — Uraim, éljen a király ! A berni ülők erre mindnyájan felugrál­tak, s mintegy vezényszóra egyszerre utána mondták :­­— Éljen a király! Az ezredes előre engedett, beléptem a terembe , meghajtottam fejemet a mélyen hajlongó férfiak előtt. Az urak félkörbe állottak, s közülök elő­lépett egy magas, finom vonású öreg ur , mélyen meghajolva előttem, szólott: — Felség, én voltam Istenben boldogult atyjának főudvarmestere. Engedje meg, hogy régi tisztségemet a mai estére újra felvegyem s bemutassam az urakat. Erre,­ három lépésnyire állva mellém, sorra megnevezte a bókoló férfiakat. Hercze­­geket, márkikat és grófokat, kiknek hosszú nevét és ezimét sehogysem­ tudtam megje­gyezni. De az igazat megvallva,nem is figyel­tem oda. Figyelmemet teljesen lekötötte a sor közepén álló, ránczos arezu, öreg pap, ki bi­­bornoki ■ kalapot tartott kezében, s kinek sötét tüszű, villogó szemei úgy meredtek a r­­izomba, mintha hipnotizálni akart volna. Alacsony, kis emberke volt, s az volt rajta a legkülönösebb, hogy a két szemöldöke között magas ívben egy harmadik szemöldöke nőtt, s a­mint rámvetette átható, kutató tekintetét, s összeránczolta homlokát, a három ív egyet­len hosszú vonalba futott össze, úgy hogy a sok ránéz között úgy látszott, mintha még egy mély, sötét ránéz húzódott volna szemei fölé.­­ Valmont ezredes, ki folyton mögöttem állott, észrevette­ érdeklődésemet, s Csöndesen fülembe súgta: — Ez Bazil atya, a bibornok-érsek, kinek három­­szemöldöke van, s kit ezért a szemöldök nélküli bibornoknak nevez a nép. A bemutatás véget ért és­ jó fi­lvarmester meghajolt előttem. C., BUDAPEST — Felség, ha parancsolja, megkezdhetjük a tanácskozást. Az urak majd a részletekről egyenként tesznek jelentést; én csak annyit közölhetek, hogy seregünk teljesen harczra készen áll itt a határon, s csak felséged paran­csát várja, hogy benyomuljon az országba, s visszaszerezze ősei trónját, melytől néhai édes atyját hűtlen kezek megfosztották. Még beszélni akart, de én szavába vágtam . — Uraim, ne árulják el előttem titkaikat. Önöknek is megmondom, a­mit Valmont ezre­des úrnak mondtam, hogy én nem az vagyok, kit önök várnak; tévednek a személyben. A főudvarmester mosolygott, s az urak mind elmosolyodtak. Azután előlépett Bazil atya, kinek három szemöldöke volt, s kit ezért a szemöldök nél­küli bibornoknak nevezett a nép, s m­ég job­ban összeránczolva homlokát, elébem állott. — Én bérmáltam felségedet, s sohasem fogom elfeledni Szelíd, békés vonásait. Fel­ismerem felségedet. Meghajolt, s nyomban utána lépett egy fehérbajuszu tábornok, s erős hangon mondta: —­ Én tanítottam felségedet lovagolni, a már mikor' a' lépcsőnél lejött, fölismertem' a járásáról. Oly igaz, minthogy Lam­otte gróf a nevem, megismerem felségedet. Azután egy karcsú, feketebajuszó, ele­gáns mozdulata itr lépett elém. —­ Én voltam oly­ szerencsék, hogy be­mutassam felségednek Donna Máriát. Meg­ismerem­­ felségedet,­ s ha Donna Mária még élne, ő is tüstént felismerné. Szelíden és finoman mosolygott, de mély bánat zengett szavaiból, s úgy a szivembe markolt valami fájdalmas érzés, hogy­ lehe­tetlennek tartottam, hogy ne ismertem volna valaha Donna Máriát. A korokból is halkan, tompán, de egyre sűrűbben hangzott felém 5 — Igen, ő az. Megismerjük felségedet:. 5 ■Újból elfogott a régi kétség. Ki tudja? AZ Ú­JSÁG Kedd, 1912. április 2. —r , •• ,,áll BELFÖLD. · A képviselőim ülése. A képviselőházi hol­nap, kedden délelőtt tíz órakor ülést tart, a foly­tatja a kormány bemutatkozása fölött ma meg­indult vitát. — A főrendiház ülése. A főrendiház holnap, kedden délután négy órakor ülést tart, a­melynek napirendje a következő : 1. Elnöki előterjesztések. 2. A kormány bemutatkozása. 3. A jegyzőkönyv hitelesítése.­­Bilinski lovag a királynál. Bécsből jelentik, hogy Bilinski lovag közös pénzügyminisztert őfel­sége ma délelőtt 11 órakor egy óra hosszáig tartó magánkih­allgatáson fogadta.­­ A komáromi választás, Komáromból jelen-­ tik: Sárkány Ferencz, a nemzeti munkapárt je­löltje, tegnap délelőtt tartotta meg programm­­beszédét. Este Láng Mihály báró, Nagy Sándor, Hegedűs Kálmán, Almássy László, Mikosevits Kanut, Jaross Vilmos, Németh Károly dr. munka­párti képviselők tiszteletére, a­kik Sárkány Fe­­rencz támogatására Komáromban voltak, a munka­párt díszlakomát rendezett. Délután Balla Aladár függetlenségi jelölt mondott programmbeszédet. Holló Lajos, Lovászy Márton és Kun Béla Justh­­párti képviselők is beszéltek. Tárnyitják a kinevezést. — A képviselőház ülése. — Azoknak a vihar­jósoknak — nem éppen kevesen voltak — a­kik botrányt szimatoltak és lármás összecsapásokat sejtettek a mai ülésen, csalódást szerzett az újra kinevezett Héderváry-kormány bemutatkozása. Az aktust sem rendkívüli ünnepiességnek, sem rendkívüli izgatottságnak külsőségei nem kísérték. A­mi ünnepiesség akadt, az már az ülés elején elintéződött. A túlzsúfolt karzat és a kevésbé, zsúfolt, de azért becsületesen meg­telt ülésterem örömére a kormány tagjai nem egyenként, hanem a háznagy vezetésével liba­­sorban­ vonultak a miniszteri padok felé. Igen nagy határozottsággal­­ lépkedtek. Meglátszott rajtuk, hogy nagyon jól ismerik a járást. A munkapárt­ alkalmasnak látta az időt arra, hogy ováczióban részesítse a kormányt. Fölállott és perczekig, tapsolt, nagy hévvel.

Next