Az Ujság, 1912. június/2 (10. évfolyam, 143-154. szám)

1912-06-16 / 143. szám

Budapest, 1912. X. évfolyam. 143. szám. XEMMtotM arak­.­­Egész évre____28 k. — f. Fllérre_______ 14 * — » Üregsreátrre „­­ 7 * — » Egy hör a. ..... 2 » 40 » Egyes Brim­in helyben m vidéken 10 fillér. Vasárnap, június 16. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 64.3BL Telefon 56—II. KIADÓHTVATAL.: Budapest, Rákóczi­ út 54.0. Telefon 162­6­ is 58-03. filog­jelen hétfő kivételévet m­inden nap, Ünnep után is. ROVÁS. A főrendek között rendkívül nagy ellen­zék alakult ki,­­ a főrendiház tehát derék, becsületes egy főrendiház. A főrendi ellenzék bármilyen nagy is, mégis kisebb, mint a kor­mánypárti része, — a főrendiházat tehát el kell söpörni, mert még szolgalelkűbb, mint a képviselőház, Így alakulnak a vélemények, ítéletek intézményekről és emberekről tisztán utilitás szerint. A született főrendeket meg­teszik udvaronczoknak, minden vagyonuk mel­lett is függő elemeknek. Holott közülök való Pessonay Aurél és pláne Hadik János gróf, a ki, bármilyen erősen és erőteljesen exponálta magát a kormánynyal és Becsesel szemben, mégis kénytelen hallani, hogy ő az udvaron­­ezek osztályához tartozik. S a plebejusok között ott van Günther, a­ki tud ellenzéki lenni, s ott van elnöktársa, Vavrik, a­ki kor­­mánypártiskodik. Születetteknél és kinevezet­teknél egyaránt megnyilatkozik a szabad vélemény, de ez nem jelent semmit sem. Csak az a szabad vélemény ér valamit, a­melyet az ellenzék szerint vallani muszáj. * Egész sereg javaslatot akar a kormány még a nyári szünet előtt letárgyalni. Hasznos dolgokat, miknek hasznosságán nem változtat az igyekezet, hogy ezekkel a fölizgatott köz­véleményt a kormány javára hangolják. Mégis úgy érezzük, a leghasznosabb munka most az volna, ha minél hamarább beszüntetnék a munkálkodást. Még két hétig ostromállapotot tartani fenn Budapesten, két héten át minden nap erőszakkal szállítani el Justhékat, s nem távolítani­­ Apponyi Albertet, s ebbe bele lehet őszülni. Reméljük is, hogy a kormány ezt át fogja látni. Elég a jóból, mondanék akkor is, h­a nem lenne is vita tárgya : vájjon egyáltalán jónak mondható-e az, a­miből egészen biztosan már elég volt! * Népgyűlések, tiltakozások mindenfelé, s ez a mozgalom lényegesen különbözik­­az eddigiektől. Eddig a kormány, a higgadtabb elem mindig hivatkozott az intelligenczia vele­­érzésére, szemben a megmozgatott ítélőkép­­telen tömegekkel. Ma megfordítva van : ma az intelligenczia háborog magától, s a töme­geket kell mesterségesen megmozdítani. Két­ségtelen tény : a magyar intelligenczia, mely egészében jogásznevelésü, a maga jogi kul­túrájával érzékenykedik, s reagál a történ­tekre. Első eset, hogy a paragrafus szentsége és mindenhatósága megrendült, s ez termé­szetszerűen megbolygatja annak az intelligen­­cziának a lelki egyensúlyát, mely paragrafu­sokon nevelődött, s minden jog forrásául és czéljául a paragrafust érzi. A köznép már nem olyan paragrafusbarát. Ez már nem szörnyü­­ködik annyira, hogy a képviselő urak para­grafusait érte bántódás, hiszen sohasem ta­pasztalta, hogy az őt illető paragrafusok tisz­teletében az urak olyan skrupulózusak lettek volna. KOBOZ KRÓNIKÁJA. Imádom a napfényt, szerelmem a zápor. Most zöld hab az erdő, kövér a mező. El, ki a város háztömegéből!... Utczasoron kettesben a zsandár Lassú keményen jár fel-alá. Mint a nyugodt állatszelidítő. Füstölnek a gyárak a külteleken. Nyüzsg arra a munkás, szerszám a kezükben, Nyílt a szemük, ép izmos a testük, Értelmes az arczuk, — a munka teszi. Fortélyai ennek : uj tudomány. Látom, hiszem, érzem : emberek ők ! Már amohább züllött apacsok Lappangnak a városvégi mocsokban, órámon aranyláncz, — zsebbe dugom, S benn a revolvert fogja kezem. Kósza ebek, patkánylesi macskák Vedlik a szőrüket az avaron, Fölvetve poros gazt dög s vad után. Im, a kietlen, csúnya szemét-öv, A városi fényt s természeti bájt Áthidaló ocsmány terület. Az rajta hamar! . .. Itt nem lakik ember, Itt ha tanyázik, bestia lesz. , Mily kedves a rét első lehelése ! Szénaszagot hoz, illatosat. S ott ringadoz immár lábon a rozs, — Mily szálas, erős, mily felmagosúlva Hajt ki belőle a büszke kalász. S az búza, az árpa, s amott az a szürkés Zabtábla biz’ az, — s mind oly gyönyörű j­óh, áldom a nap-hőz s áldom a záport A mennyei jót, a kenyérnevelőt, őrizze meg Isten ez áldást — S nem marad éhen az ember, az állat S elteng valahogy a bestia is. Fel, dombnak előre! . . . A sárga agyagban Mint zöldes a szőlő, kihányva a fürtjét, ígérkezik immár bőven a bor. Melyet az Ur kínála Noéhnak, S melyet az antialkoholizmuns, Vesztére a kedvnek, el ne vegyen ! Homlítva kötözget a barna paraszt Tökét a karóhoz — s fürge kapákkal Puhigatja fehérnép a rögöket. Áldás kötözőre, kapásra ! Látom, hiszem, érzem : emberek ők ! Mi az ember ? — A földi erők s anyagok Isteni lelkű mestere­i. Ám ha nem az, lelkét ha veszíti, Munkálva nem alkot, fintorokat vág, — Méltóságtalanúl a nevetség S rémületesség végleti közt, Őrjöngő apacsal, ha dühöng csak ! Akkor leigázzák, akkor leverik Lélekben erős s hatalomban erősebb Emberek ők, — mert már a Teremtő Rendelte : az Ember a földnek ura ! Fényes az ember, torz a majom, — Bámulom azt, de utálom emezt. A teremtés gúnyosan intő Ujja csinálta a majmot. Van közte fonák, rút emberi torzkép, Van kutya-, macska-, mókus-alak, Van denevér- s van medve-csufító Sőt láttam oroszlán-majmot is én. Am egy sem igaz más, mind suta szörny, Egyet sem díszít mintáik erénye. Emberi méltóság : ez a lélek ! És a majomban ez soha sincs. Törtetve a szőlős dombokon át, A hegyi erdő szélére érek. Megfordulva tekintek alá : Füstfelhőben alattam a város. Melyben lakik ember egy millió. Ember-e mind igazán ?... A ki ember, Áldja meg Isten, senki ne bántsa, — Növekedve javakban, növekedve jogában Éljen az isteni lelkű, akárki !... Ám, a ki lelkét vesztve, a torz düh ! Majma gyanánt őrjöngve kalimpál, — Kérdem az embert : Ember-e az ? . .. A főrendiház. Alkotmányos államokban minden törvényhozási tényezőnek ki van szabva hivatása, jogköre és szerepe. Minden túl­kapás vagy beavatkozás, mely valame­lyik tényező hátrányára, teljes jog- és szerepkörének csonkítására irányul, sú­lyos konfliktusok veszedelmét idézi föl, mert az erőviszonyok eltolódása meg­billentheti az egyensúlyt, a­melyen az alkotmányos törvényyhozás nyugszik. Ezt az elvet, a­mióta parlamentáris alkotmányunk van, minden tényező res­pektálta, s a­kik a főrendiházat az utóbbi napokban arra iparkodtak rávenni, hogy a véderőjavaslatnak a képviselőházban tör­tént megszavazása fölött kritikát gyako­roljon s a törvényjavaslatot a szavazás körülményeinél fogva küldje vissza, tu­datosan vagy öntudatlanul az alkot­mányos törvényhozás alapelveinek föl­forgatására agitáltak s beláthatatlan kon­fliktusok veszedelmét iparkodtak föl­idézni. Az a harcz, mely a képviselőház pártjai közt dúl, teljesen belső ügye a képviselőháznak. S a főrendiháznak abba beleavatkozni, azt felülbírálni s válumá­­val valamelyik fél pártjára állni sem joga, sem hivatása. A képviselőházból hozzá érkező törvényt, ha az átküldés formai kellékei mind megvannak, csak meri­tumában bírálhatja, elfogadhatja, vagy visszautasíthatja, de abban nem lehet felebbezési fórum, hogy a képviselőház legális többségének határozata mily kö­rülmények közt jött létre. A képviselő­ház párttorzsalkodásai, a kisebbség és többség érvényesülésének formái szoro­san a Ház belső ügyei. Ha van ezekben reparálni való, a Ház maga az egyedül illetékes a reparálásra, de a miként a korona be nem vonható e belső harczba, a főrendiháznak sincs legális módja és joga ahhoz állást foglalni. Így értelmezte maga a főrendiház -^xwnatxíMWMMtuwa&ammmmmmmmamm Lapunk mai száma 76 oldal. Róza a derby a,­ ­ írta Bródy Sándor. Rózát elvittem a bécsi derbyre, hogy látná,­­ mi a legnagyobb dicsőség. Róza egy távoli­­ nőrokonom, leány, most kezdett az ének­tanulásba és dallal meg dicsvágygyal van tele. Neki volt a legegyszerűbb ruhája az egész lóversenyen, de azért nem érezte rosszul ma­gát, mert bár szerény, de nem szűkmarkú fantáziám őt ott nyomban felöltöztette, s mon­dom : — Egy, legfeljebb két év és magának lesz itt a legszebb ruhája. És mindenki fogja tudni a nevét. És alig fog megismerni, ha akkor én itt magának köszönni fogok. — Ne beszéljen — kérem — bolondot! •— szólt Róza és belefogódzkodott karomba még jobban. Majd, miután szemei megteltek könynyel, hozzátette : — Minden lehetek, de hálátlan nem. Soha­sem fogom elfeledni, hogy maga volt az első, a­ki hitt bennem és hitt helyettem!

Next