Az Ujság, 1912. június/2 (10. évfolyam, 143-154. szám)

1912-06-16 / 143. szám

a is, nem egy ízben, a maga jog- és hatás­körét, a­hogy bölcsen cselekedett, bizo­nyítja, hogy soha alkotmányjogi kon­fliktus a két törvényhozási tényező közt föl sem merült. Mindkettő különösen arra vigyázott mindig, hogy a maga ügyrendjét és házszabályait, mint auto­nóm jogát, védje és a másik tényező által respektáltassa. Csak így maradhat csonkítatlanul törvényhozási jogköre is, mely arra terjed, hogy az eléje kerülő törvényjavaslatot érdemileg bírálhassa, annak törvénynyé válását a maga több­ségi határozatával előmozdíthassa, vagy megakadályozhassa. A főrendiház rossz­nak találhatta volna a véderőj­avaslatot egészében, vagy részleteiben, leszavaz­hatta volna azt, vagy módosíthatott rajta tetszés szerint s határozata érvé­nyességéhez a kétség árnya se férhetne. De nem fóruma a törvényhozás másik házában kitört pártharczoknak, a kisebb­ség és többség konfliktusának. S a­mint abból, hogy, ha a főrendiház a véderő­javaslatot elveti, nem következhetik, hogy az obstrukc­ió mellett s a többség ellen foglalt állást, éppen úgy nem jelent­heti a képviselőházban történtek helyes­lését a véderőj­avaslatok megszavazása. A főrendiház határozatának oly értelmet tulajdonítani, mintha abban a jul­ius 4-iki események kritikája is benfoglaltat­­nék, nem lehet és nem is szabad. Mert a főrendiház előtt nem az ese­mények, hanem a véderőjavaslatok fe­küdtek elbírálás és határozathozatal végett. S ez a világos, logikus okfejtés teszi érthetetlenné, sőt értelmetlenné azt a sajátszerű kívánságot, a­melyet gróf Andrássy Gyula lapja hangoztat a fő­rendiház reformja tekintetében. Ho­gyan, hát a főrendiház törvényhozói ér­téke és jelentősége attól függ, hogy ki­nek vagy kiknek pártjára szegődik a főrendi többség, s nem attól, hogy tör­vényhozói tisztét a törvények megbírá­­lásával gyakorolja ? — Csodáljuk különben, hogy éppen az Andrássy­ék berkeiből hangzik a panasz és a reformvágy, holott oly nagy garral hirdették váltig, hogy Andrássy Gyula az arisztokráczia vezére, s a magyar arisztokráczia annak az iránynak a föl­esküdt híve, a­melyet Andrássy módolt ki magának a legutóbbi események fo­lyamán. Ha, a­mint most kiderül a főrendiház állásfoglalásából, ez a le­genda is semmivé foszlik, mi adja meg Andrássynak a tekintélyt és bátorságot, hogy mindvégig oly fölényesen viselke­dett, kritizált és ítélt, a­hogy tette ? A főrendiház mai szavazása ime az arisztokrata­ vezérség legendáját is szét­oszlatta, s a­mi marad, egyéni, még­pedig felelőtlen egyéni álláspontnál nem egyéb. Hivatkozás történt a főrendiházban olyasmire is, a­mi első szempillantásra ko­moly érvnek látszik bizonyos perspektí­vánál fogva. Veszedelmes prec­edensnek mondotta az illető főrend a véderőj­avas­latnak június 4-én történt elfogadását, mert szerinte így ki lehetne mondani Magyarországnak Ausztriába való be­olvadását, vagy az ország föloszlatását. Bármily abszurd is az a föltevés, hogy a magyar képviselőház többsége ilyesmit határoz, aggodalmas lehetne a prec­e­­dens, ha egyáltalán a nyers hatalom alkotmányos skrupulusok által engedné magát vezéreltetni, a­mikor megvan az akarata és ereje a beolvasztásra, vagy föloszlatásra. De nem is kell a fantaszti­kumok birodalmába elkalandozni, hogy e végső veszedelem alkotmányos elhárí­tásának módját megtaláljuk. Mert ha ebben a végzetes időben az alkotmányos tényezők működése zavartalan, a fő­rendiháznak még mindig megvan a le­hetősége és joga, hogy az eléje kerülő bekebelezési, vagy föloszlatási javaslatot visszautasítsa. S a főrendiház akkor sem azt fogja nézni, miképpen jött létre képviselőház országgyilkos határozata, hanem a törvényjavaslatnak lényegét, annak czélját és hatását. Vissza fogja­­utasítani, nem azért, mert Bécs meg­vásárolta a képviselőház többségét, ha­nem mert a törvényjavaslatot az ország halálos ítéletének tartja. A főrendiház hozzájárulása nélkül pedig törvénynyé nem válhatik a bekebelező javaslat. Az a szörnyű perspektíva tehát csak akkor fenyeget, ha a főrendiház többségét is megvásárolja a bécsi hatalom. De or­szág-e már az, a­hol választott képvise­lők, született és kinevezett főrendek, te­hát az országnak vezetésre hivatott ele­mei, a vagyon, rang és tekintély elitje, megvásárolható arra, hogy hazáját meg­ölje ? Ha a június 4-iki prec­edensnél egyéb veszedelem nem fenyegeti Magyar­­ország létét és önállóságát, nyugodtan tekinthetünk a jövő elé. Mert Magyar­­ország léte nem ily fantasztikus lehető­ségeken függ, hanem belső erejétől, élni akarásától, munkakedvétől és munka­­képességétől. Egy tényleges obstrukc­ió sokkal károsabb az ország fejlődésére, mint a beteg képzelődés abszurd per­spektívái. Egészen, biztosan el fog felejteni, de ez nőies, kedves és izgató. Egyébként pedig az a fő, hogy most itt van, egyedül hozzám tarto­zik, a tömegnek semmi köze hozzá és ő sem ismer itt senkit is. Ismeretlenül, majdnem ismeretlen nyelven zúg a tömeg körülötte és ő még sem nyugtalan, még csak nem is kiváncsi, senkiről meg nem kérdezi, hogy ez ki. Öz azonban egy-egy különösen finom érzékű ember megnézi, és a­mikor látják, a szemükben az van : ugyan ki ez a valaki ? Az elegáns és ünnepies dámák között ki mer így megjelenni: rozsda-barna gyapotban. Talán valamely raffi­­nált kosztüm ez ? Az atyjának néznek, kü­lönben biztosan megszólítanák nagyon is se­lyembe öltözött öreg­asszonyok és a tárgyhoz értő fiatal urak. — Nézze, — szóltam hozzá, némi czélzat­­tal — már nyugtalankodnak némelyek maga miatt. Talán már itt vannak a terepen azok, a­kiknek nagy örömet, vagy egyéb erős hangu­latot fog okozni ! Érezze magát boldognak, mert maga a felkelő holnap. És ez a legszebb dátum. — Mondja csak, folytassa csak. Én úgy se érzek — biztosan — az egészből semmit és nagyon homályos sejtéseim vannak. Fogok tudni énekelni, leszek valaki ? — Tegnap, a­mikor próbát énekelt a tanárja előtt, forró borzongás futott át a hátamon. Kis torka a hangokat még megfogni nem tudta, benmaradtak, szerterebbentek, de valamennyinek égő szárnya volt. Körül kel­lett néznem, hogy meglássam, honnan, mely messzeségből jön ez az új hang, a­mely mégis csak a legkellemesebb emberi csuda... A professzor objektíve őrjöngött és azt aján­lotta, hogy fizet, csakhogy taníthassa. Hány éves ez az ember ? Ötvenhét! Ez lesz az első, a­ki halálosan magába szeret! — Ezt nem szeretném, bárha tudom, hogy a pályához, a­melyet választottam, a szerelem hozzátartozik. De én nem akarok ezzel fog­lalkozni — egyelőre. És később sem, ha lehet. Ha már lettem valami, talán. Nem szívesen. Ha muszáj, ez olyan, mint az operáczió. Most sokat kell tanulnom. — Hogy védekezzek ak­kor a tanár ellen ? Csendesen, így beszélgettünk. A most, a ma nem igen érdekelte, a lovak se, az emberek se, még maguk a nők sem. Önmaga iránt ér­deklődött, de ezt is úgy, mint a­ki a jövendő­ben jelentkezik. És ebben az irányban ki akarta préselni minden képzelődésemet, hallu­­czinácziómat, tapasztalásomat, agyam minden nedvét. Fösvény, az nem voltam, de lelki­­ismeretlen sem. Fantázia nélkül is, pesszimista számítással bár meg lehetett és meg kellett állapítanom a következőket: A­kiről szó van, egy tizenkilencz esztendős leány, mint nő : derby-klasszis, a legjobb és legritkább év­járatból való. Finoman épített, mégis hihe­tetlenül erős. Az esze több mint a tempera­mentuma, pedig — még titkon — az is van annyi, mint egy egész leányiskolának. Ez az, a­ki a legforróbb és legsebesebb iramban sem veszti el a számító ösztönét. A szeme, hogy igazán szép legyen, szokatlanul nagy és lehető messze van egymástól. Ellenben a hideg kék csillogása őrt áll, nehogy kívülről lehessen beleszuggerálni valami erjesztő melegséget. Majd ő, ha akarja, belölről, a kiválasztottnak, a kiválasztott órán fölmelegszik. (És ettől támadnak a legőrültebb és legboldogabb fér­fiak.) A szája pedig ama vakmerő csúcsíves építmény, a­mely nem tűri, hogy egy más alak valaha lezárja. Az emberi — sőt a földöntúli — érzések tündérkapuja . .. Jaj ! . Kissé feltűnő, — és talán kárhoztatandó is — hogy e rokonomat ennyire dicsérem. Inkább bevallom, hogy nem is rokonom, semmiesetre sem vérbeli. Ha az volna, nem mennék bele ezekbe a részletekbe, hogy bőre az a fehér, a melyhez hasonló fehérség nincs. És ez most nem különösen feltűnő neki, de két vagy három év múlva, ha a herczeg, — a grófok immár közönségesek — ha a herczeg kétfelé szikrázó szemmel megjelenik az operett­­diva előtt, így szól hozzá : »Fenség, meg­engedem kegyesen, hogy megérintse állam, vagy vállam selymét!« Voltam szíves, hogy megmutassam neki öntudatra ébredése e korszakát. Egy szó ellen­vetése nem volt. Se ábránd, se hit, se kétel­kedés, vagy gyanakodás nem volt a szemében. Ám közömbösség se, mert az csúnya lett volna. Egyszerű várakozás,­­ hogy az adót behozzák. És ha nem hozzák be ? Arról szó se lehet. Mégis, egyszer, egyetlen egyszer, Róza szóvá tette : — És ha elveszteném a hangomat, a­mi­ről maguk azt mondják, hogy becses ? ! Mi lesz akkor ? — Az nem lehet. — De már megtörtént. — Mással. Magával nem lehet. Ebbe belenyugodtunk. A­kit valami sze­rencsétlenség ér, — így adtam elő és így is gondolom — azon már igen korán rajta van a jel, és a­kinek csak egy kis divinácziója van, hamar észreveszi. E nőn semmi, sőt ellen­kezőleg : szinte elömlött rajta a legfőbb jel: a föltétlen nyugalom. Egy sajátságos szuve­­renitás, a mely mindent természetesnek talált, a mely vele történni fog. Gondoltam, hogy AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1912. junius 16. BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A képviselőház ked­den délelőtt tiz órakor ülést tart. Napirend a továbbiak iránt való intézkedés. — A főrendiház ülése. A főrendiház hétfőn délelőtt tizenegy órakor ülést tart. Napirendre az amerikai Egyesült­ Államokkal kötött szerzői jog­védelmi egyezmény, a polgári perrendtartás életbe­léptetéséről, a tengerészeti bíráskodásról, a deb­­reczeni és pozsonyi egyetemekről, a tisztviselők családi pótlékáról, a bor, sör és czukor meg­adóztatásáról szóló és az államvasutak alkalma­zottai számára létesítendő lakóháztelepre vonat­kozó törvé­ny­ja­vaslatok tárgyalása van kitűzve.

Next