Az Ujság, 1912. augusztus/2 (10. évfolyam, 194-206. szám)
1912-08-16 / 194. szám
2 elnököt. Azt hittük, ez a fölvonulás az eseménynek szól, de hát innen csak a személynek szólt. Nem az kívánt ekkora osztentácziót, ami ott elhangzik, hanem a miniszterelnök, az ország leghatalmasabb embere. Az ellenfelek kibékítését, vagy meghódítását vártuk, s a hívek hódolását kaptuk. Rossz kárpótlás. A be nem teljesedett várakozások fölkeltése nélkül Lukács László beszéde sokkal jelentősebb lett volna. Puszta beszámolónak, mely egy pártpolitikus pártbeli hitét, meggyőződését és moralitását tükrözi vissza, érdekes és súlyos. Valóban az ellen, amit az ellenzék múltbeli viselkedéséről, június 4-ike megokolásául mond, semmit sem vethetünk, s a konklúziójával, hogy az eddigi paszszivitással szemben valamit tenni kellett, tökéletesen egyetértünk. Amit a jövőre nézve bejelent, nyugdíjtörvényt, nagyberuházásokat, szívesen fogadjuk. Ennyiben tehát rendben volnánk. De mi volt a czél, melyet beszédével el akart érni ? Mert elvégre neki nem volt muszáj beszámolni, s ha mégis tette, szükségesnek tartotta. Minek érdekében ? Hát erre a kérdésre nem találunk feleletet. Azt gondolnék, hogy a jövőre akart befolyást gyakorolni. A szerint, amit tervez, vagy véget akar vetni a szentimentális békeszólamoknak, vagy véget akar vetni a harczi kiáltásoknak. Vagy ingerelni, vagy csillapítani akart. Ám beszédének éle és tenorja provokatív mindenki iránt, aki nincs az ő táborában ; az ellenzék viselt dolgainak jellemzése találó, de minél találóbb, annál kevésbé vált ki belőle barátságos érzelmeket. Tehát verekedés továbbra is ? Nem, mert viszont a konklúzió szerint mindennél inkább óhajtja, hogy az ellenzék ismét fölvehesse normális munkáját, kóló, a czukros bog és a virágárusleányka látható alakok. Szemünk előtt élnek s a nap több óráján át láthatók, mint amennyit valami kis fekvőhelyen láthatatlanul eltöltenek. Mert ezek az apró emberkék rendszerint jóval többet vannak munkában, mint a Morfeusz-karokban. Többet mint kellene, többet mint szabad volna és többet mint a mennyit az élő törvény és az emberszeretet megengedne. — Iftt nekem élő törvény, emberszeretet ? — kaczag fel szatirikus vad nevetéssel a Mindennapi Élet. — Nekem olcsó munkaerő kell. Az" üzletmenet élénksége. A jövedelem. A haszon. Különben is ki lát bele munkám titkába ? A kémény füstje homályba borítja embereimet. Kinek mi köze hozzá, hogy mivel, kivel dolgoztatok ? Láthatatlan kis közgazdasági rikkancsok ! Helytelen megjelölést nyertetek ti a mindennapi nyomorúság keresztvizétől. Dehogy rikoltoztok ti, dehogy ! Csak nyöszörgés a ti kis hangotok. Czérnavékony, színtelen, elhaló. De ne búsuljatok : a kémények füstje mégsem olyan sötét gomoly már ma, hogy a ti szemecskétek betegesen égő tüze át ne világolna rajta. A fehér vagy sárga foszfor fokhagymabüze még fehérebbé, nem teheti immár a ti megsárgult, fonnyadt arczocskátokat. Egy 1911. évi törvény már gondoskodik ez iránt. A gyilkos gázak, az üveggyárak kőtörő és őrlőhelyiségeinek rettenetes porfellege, a mérges festőanyagok, a félelmetes körfűrészek talán kevésbé fogják már megrontani a ti kis élteteket. Mert valami megmozdult. A szív. Az emberiség szive a gyermekmunkásokért. Fájdalmas ugyan, hogy a legjobb, a legnemesebb magyar szivek egyike, ki belügyminisztériumunk s a Gyermekvédő Liga bölcs rendelkezése folytán a titkok fenekére hatolt, nem dobog többé. A szegény Chyzer Béla dr. szíve, ő érettetek ék, közgazdasági rikkancsok, mert ellenzék nélkül nincs egészséges parlament. Még az is békeszerző formula, hogy az ellenzéktől nem fogad el föltételeket, de szívesen vesz tudomást arról, hogy milyen körülmények szükségesek ahhoz, hogy az ellenzék ismét munkába álljon. Ez játék a szavakkal, de jobbik értelemben. Nem bánjuk, ha a körülményeket inkább lehet számbavenni, mint a föltételeket, hát nevezzük el a föltételeket körülményeknek. Itt tartunk a beszéd eredendő hibájánál. Ha csakugyan a rendes viszonyokat akarja elősegíteni, akkor rossz taktika volt a lesújtó és ingerlő kritika. Igaza van, de az igazság a politikában nem kéreget. Ugyanúgy hazafiaknak is nevezhette volna Justhékat, akik más után jártak, mint oktondi és nem tiszta ambícziójú desperációknak festeni le őket. Lehet, hogy akkor nem mondott volna igazat, de fogadjunk, hogy ha maholnap mégis helyreáll a rend, akkor nem fog ez az igazság sem kikívánkozni belőle, ahogy nem kívánkozott ki, mikor még alkudozott velük. A mi ezt a nézetünk szerint káros taktikai hibát még aggasztóbbá teszi, az a fölvonult munkapárti tábor, mely a nagyenyedi szózatot, mustrának tekinti s ahhoz szabja majd kiki a saját bölcseségét. Ahány munkapárti beszámoló lesz, annyiszor ismétlődik majd ez a rejtelmes taktika. Lukács László még akarhatott vele valamit, de a követői már nem akarnak vele semmit. Ki vékonyan, ki vastagon fogja kiszélesíteni a keréknyomot, nem tudván, hogy hová vezet, csak azt, hogy a Lukács László szekere nyomán. Nincs kétség benne, hogy ezen az úton is lesz szeptemberben törvényhozás. Lesz az ellenzék renitencziája, a és érettetek, miattatok hunyt el. Benneteket óhajtott védelmezni és a ti egyik gyilkostok, a skarlát állott útjába nemes munkájának. Váratlanul, orvul, utálatos gyorsasággal. De a gyermekmunka szabályozása iránti törekvés feladatul maradt a magyar társadalomra. És a törvényhozásra, mely álláspontját 1910. évi deczember hó 10-én már határozatba is foglalta. Hogy ezt a határozatot miért nem hajthattuk még végre, annak oka a történelem volt. De hogy ezt a határozatot — minden közgazdasági tényező bölcs mérlegelésével — végre kell hajtani, az kétségtelen. Ennek a végrehajtásnak nem sírás lesz az eredménye. Hanem jutalom. Jutalma a jövő lesz. Gazdag, boldog Magyarország. S ez nem álomkép. Nem az idealista jóindulatú lázálma. Ez való, melyért ma még sokan kinevetik ugyan az érette harczolni kívánókat , azonban való, mely egyszer ölébe fogja hullatni Magyarországnak az igazán egészséges, senkitől nem félő, mindenkivel versenyképes ipart. Kis példák néha oly sokatmondók. Volt egyszer egy jó feleség, ki férje íróasztala elé szmirna szőnyeget készített karácsonyi meglepetésül. A Jézuska már szelíden suhogtatta szárnyait az ablak előtt. És — csudálatos ! — nem bocsátották be. A feleség köhécselni kezdett. Beteg lett és karácsonyestén örök álomra hunyta le szemét. Megölte a szmirna szőnyeg. A szőnyeggel való hosszas foglalkozás közben miriád láthatatlan fonalacska és foszlány vált le a szálakról. A kerevetre hajoló hölgy öntudatlanul felszívta azokat. S amíg örömmel szemlélte, mily szépen, mily tarkán nő szőnyegének virágos kertje, tüdőbajba esett. A téli virágok aztán szépen, tarkán beborították a sirkantját. Az ezredéves kiállításon volt egy bús kis üvegcsoport.. Emberi tüdők úszkáltak bennük, rendőrök fölvonulása mellett. De Lukácsnak ez nem lehet elég. Nem lehet neki közömbös, hogy ez most mindig így legyen, valameddig a Házat föl nem oszlatják. S nem nyugodhatik bele ő sem, hogy Magyarország miniszterelnöke csak kínos rendőri óvatosság mellett utazhasson, ha valahol megjelenik, kordont kell vonni, ha más valaki is ott megjelenik, rendőri felügyelet alá kerüljön, hogy a sajtóval szemben retorziókhoz kell nyúlnia, szóval, hogy úgy az ő személyes szabadsága, valamint másoké korlátozva legyen. Már pedig a parlamenti háború s ezek a kényszerűségek szorosan összefüggnek. Nem, Lukács László bizonyára a békét keresi, csak egyelőre rosszul. az újság Péntek, 1912. augusztus 16, BELFÖLD. Ellenzéki népgyűlések. A szövetkezett ellenzék köréből ma a következő népgyűlési híradás érkezett . A bihar megyei függetlenségi párt elhatározta, hogy a megye összes kerületében tiltakozó népgyűléseket rendez szeptember hó folyamán. Az első népgyűlést szeptember elsején Biharon tartják meg. A népgyűlésen az egyesült ellenzék számos tagja megjelenik. Tiltakozó népgyűlést fognak tartani Ugrán is. A bihari kerületek választópolgársága jórészt munkapárti. A megyei közigazgatási hatóság — amint Nagyváradról jelentik — nehogy egyes kerületekben az ellenzéki népgyűlések szervezőit, szónokait, talán a képviselőház vezéralakjait megtámadják, vagy az ellenzéki népgyűléseket a kormánypártiak meghiúsítsák, az agitáczió tartamára fokozott csendőri, esetleg katonai karhatalom kirendetetését kéri. A jegyzői reform, Marosillyéről jelentik. Hunyad megye jegyzői egyesülete Marosillyén tartott közgyűlésében az országos jegyzői reform ügyében kimondotta, hogy a kiküldetési rendszert Vaspor, fonalak, fürészpor lepte el s járta át mindegyiket. Temető volt ez a kis kollekczió, melyen mi sem hirdette az elhunytak érdemeit, csupán a közöttük járó ember kiáltott fel az égre : »íme, ez is elesett a kultúra szolgálatában. Némán. Ismeretlenül. Panasz nélkül.« Azokat, a kiket az élet elhasznált és egyszer, midőn a »fájramt«-kor szegényeknek megnyílt az örök pihenés kapuja, méltán sajnáljuk. A derék munkásembernek legalább néhány szál virágot elviszünk a sírjára. De megvigasztal, kiengesztel és megbocsát-e az élet, midőn megszámlálhatatlan gyermekmunkás jövője esik áldozatul, s lehet-e egyáltalán jövője az oly országnak, amely a gyermekéletet nem védi minden téren ? Lehet-e ipar ott, ahol nincsen munkáskéz ? Lehet-e munkáskéz ott, ahol nincsen egészség ? Lehet-e egészség ott, ahol ezer és ezer gyermeket éjjelezés, és gyári munka él ? És lehet-e gyermek ott, ahol gyakran már a csecsemő is a gyárban nevelkedik, s az ott elfoglalt anya csupán munkájától ellopott perezeiben táplálja emlőjén ? A kép s ezek a kérdések pedig, bármi sivárak, az élet diktálta azokat. Az élet, melyet e részben csak nagyon fogyatékosan enyhítenek a törvények. De enyhíti — és ezt nagyon jól esik hangsúlyozni — több tudós társulatunk, sok jótékony, nemes testületünk s az állami iparfelügyeleti intézmény lelkes és hű munkásserege. Az ő szemüket nem homályosíthatja el a gyárak füst- és porjellege. Az ő fülüket nem siketíti meg a géptitánok földet rengető dübörgése. Az ő szívüket nem fagyasztja meg a műjég és a mesterséges hideg. Szemük meglátja a túlzsenge munkásgyermeket, fülük meghallja annak nyöszörgését, s a szívük meleg dobbanása és jelentéseik igazsága visszhangot kelt a legmagasabb hivatalban is. Láthatatlan kis közgazdasági rikkancsok.