Az Ujság, 1912. december/1 (10. évfolyam, 285-297. szám)

1912-12-15 / 297. szám

10 intézték és a csapatok visszavonultak. A la­kosság az eseményeket aggódó szorongással­­ nézte. .....~ A háború. Ütközet a Dardanellák előtt. Athén, deczember 14. Kunduriotis ten­gernagy dróttalan távirattal mai kelettel je­lenti . A Szfendoni torpedózuzó, mely a Darda­­nellák bejáratánál őrszolgálatot teljesít, ma egy ellenséges torpedózuzót vett észre, mely Klinikaléból jött és Szedilbarnál megállott. ■ A Szfendoni körülbelül 3000 méternyire köze­ledett a török hajóhoz és ágyúval többször rálőtt. A Szfendoni kíséretében lévő Lonchi nevű torpedózuzó Kumkale és Szedübar erő­­­­deire bombázta. Az erődök, valamint több parti erőd viszonozta a tüzelést, a­nélkül hogy talált volna. A török torpedózuzók a Darda­nellák belsejébe menekültek, a­nélkül hogy a görög hajók bombázásaira reagáltak volna. Konstantinápoly, dec­ember 14. Nazim pasa főparancsnok este Gallipoliba ment, hogy szemlét tartson a csapatok és a flotta fölött. Harcz Janisáért. Konstantinápoly, deczember 14. A belügy­minisztériumhoz érkezett távirat szerint a tö­rököknek sikerült Janinát fölszabadítani. A hadügyminisztérium is táviratot kapott, a­mely szerint a görög hadsereg nagy vereséget szenvedett, a­minek következése Janina­­fel­­szabadulása lett. A görög hadsereg a határig vonult vissza. Athén, deczember 14. Szapundzakisz tá­bornok a következő távirati jelentést küldötte : Aetoradion megszállása az Efzon-zászlóaljak szuronyrohamával történt. A törökök futva menekültek, hét ágyú és nagymennyiségű muníczió visszahagyásával. Ma a törökök az egész vonalat feladták és a Janina körüli várakban kerestek menedéket. A várak körüli hadállásokat megszállták. Egy önkéntes csa­patunk, mely Diszkra körül operált, túlnyomó ellenséges haderőt csalt elő, de kénytelen volt visszavonulni. Szkutari ostroma, Kattaro, december 14. Szkutari előtt rövid megszakításokkal tegnapig folyt a harcz. A táma­dók mindig a törökök és a montenegróiak a véde­kezésre kénytelenek szorítkozni. A törökök a Tara­­boszról igen sikeresen bombázták a montenegrói tüzérség állásait és a montenegróiakat elhallgat­tatták. A montenegrói ostromló hadsereg helyzete nagyon rossz és az az állításuk, hogy Szkutari leg­közelebb el fog esni, teljesen alaptalan, mert a montenegróiak sem a Tarabosznak, sem a város­nak nem tudnak közelébe férkőzni és a csapatok e miatt rendkívül izgatottak. A szállásoknak majd­nem teljes hiánya és az élelmezés nehézségei any­­nyira megnehezítették a montenegróiak helyzetét, hogy kétséges, vájjon képesek lesznek-e az ostro­mot hosszabb ideig folytatni. Khiosz megszállása. Athén, deczember 14. Dergramatikosz ezredes Khioszból a következőket táviratozza: Az ellen­ség ma megtámadta Karyes falut, de veszteséggel kénytelen volt visszavonulni. Nekünk egy halot­tunk volt. Dél felé a St. Georgiosban állomásozó törökök megtámadták csapatainkat, de tíz halott és 82 sebesült hátrahagyásával visszavonulásra kényszerültek. Lithiben krétai csapatok megtá­madták a törököket és hatalmukba kerítették a domináló magaslatokat. A harczban 15 török meg­halt. A krétai parancsnok könnyen megsebesült.­­ • Athén, deczember 14. A khioszi mufti és a sziget más muzulmán notabilitásai a görög kor­mányhoz táviratot intéztek, melyben köszönetü­­ket, hódolatukat és elismerésüket fejezik ki a görög csapatok magatartása folytán. A zsidó hit­község hasonló táviratot küldött. A bolgár király megöregedett. Berlin, deczember 14. (Saját tudósítónk telefon­­jdentése.) Ferdinand bolgár király környezetéből hire jár, hogy a király az utóbbi időben oly rossz Egy vöröskeresztes ember naplója. Selioglu, 1912 november 23. nusz perez után lihegve járt a négy ló bordája, lehetetlen velük szekérrel tovább menni. Szegény Sternberg ur, most bajba ke­rül a galácsin, lovagolni kell. De előbb vissza : a király meséli borait és sárgarépáit leraktuk a parancsnokságnál, Sternberg ur egyik kofferjét is, a másikat az egyik katona lovának hátára kötjük, Stern­berg ur lova pedig őt magát és a bundáit czipeli. Nekem csak a hátzsákot kellett ma­gamra venni. Ha nem nyereg és kantárszár, az nem szokás erre. Egy-egy zsákba szalmát tesznek, a régit bevarrják s igy a ló hátára reá teszik. Az a nyereg. Aztán egy darab kötélnek a két végére nagy hurkot csinálnak, átvetik a szal­más zsákon, az a kengyel, igen jó kengyel, csak éppen arra kell vigyázni, hogy az egyen­súlyt megtartsa az ember, mert ha valamelyik oldalra jobban reá nehezedik, akkor nyerges­től, kengyelestül lefordul. A kantárszár : a kötőfék. Baloldalra tehát megvan a vezető szár, ha pedig jobbra kell fordítani a lovat, akkor, ha tetszik, c­ombjával igazgatja lovát a lovas, ha pedig nem, akkor ott a kötőfék, a végével halról jobbra pofon kell ütni a pa­ripát, az már érti ezt a beszédet is. Sternberg úr a hosszú lábaival egész jól megülte a paripáját, nekem egynéhányszor le kellett fordulnom, a­míg visszaemlékeztem az egyensúlyozás törvényeire. Régen volt már, mikor szőrin lovagoltam egy kis szürke pennyt, emlékszem, Morzsa volt a neve. Tíz óra lett, mire újból elindultunk. Most már igyekezve, jókedvvel mentek a remek kis török lovak. Egy óra múlva bejutottunk a volt Török­ország területére. Kopár fensik, rettenetes agyagsár. Egyszerre csak sánczárkok és mint virá­gok a réten : tele van a föld patron-dobozok­kal, barna kartonból. Ezerszámra hevernek a földön. Odább kétszáz lépésre megint s aztán még egyszer, talán ötszáz lépésre, de itt már nem voltak sánczok. Egész világosan beszél a helyzet : a törökök várták a bolgár csapa­tokat, sánczaikból lőttek, aztán visszavonul­tak két ízben, s aztán megfutottak, mert össze­vissza, elszórtan találtunk, többé nem karton­dobozokat, hanem kilőtt és ki nem lőtt patron­­hüvelyeket, de a­mi a legbiztosabb jel volt : töltényeket, a hegyes török aczélkúp helyett pirosra festett hegyes fakúppal. Gyakorlatokon szoktak ők ilyet használni s ezúttal is gyakor­latot kellett volna feltételezni, ha —­ bo­lyongva a helyek között — állati csontokat és egy friss ásás nyomait nem találom. Leszállok a pejkóról, hegyesvégű botom­mal túrom a földet , puhába ütközik a vége, alig fél méterről jön fel a bűz és egy piros török fez darabja kiáll a feltárt agyagból. Török tetemet ástak el, valószínűleg töb­bet, mert három méter széles volt a föld­hányás. Ez lehetett az I. és II. hadtest első ütközete. A sírtól ötven lépésnyire egy ló csontváza volt, a bordák fölfelé álltak, a nyak­­csigolya előtte, a többit már elhordták. Visszatapostam a földet, gyerünk, itt tö­rök és a hazája kölcsönösen elvesztették egy­mást. Lassan éltek mind a ketten és gyorsan haltak meg, ezt írhattam volna a fej­fára, ha fejfa lett volna. Mentünk és Murkej falut találtuk. Ve­gyes falu volt — és furcsa : török területen — a bolgár lakosság ott maradt, senkinek bán­­tódása nem volt. Még a csata előtt sem. Hogy azután a bolgár győzelemre a törökök elszalad­tak, azt már érteni lehet. A faluban, ők, a­­bolgárok úgy mondták, hogy nem esett bán­­tódása senkinek. Nem kaptunk semmi ennivalót a faluban, immár harmadnapja szalonnán élek s az nem volna baj, de a két katonának is majd kiesik a szeme s nekik is muszáj adni — egyszerűen odatartják a kenyerüket, mint a hogy ha pipára gyújtottam, tartották a czigaretta­­papirost — kiapad az éléskamra a hátzsákból s akkor bajban leszünk. Pénz itt most nem ér semmit, azt nem lehet megenni. Sternberg úrral testvériesen osztozkodunk, ő konzerveket hozott s ha jó hangulatra akarom hozni, egy tábla csokoládét adok neki, azt szereti. Mentünk megint tovább, lépésben, de mindig mentünk, délután 2 órakor halljuk megint a morajt, mondják a katonák : — Áhá, Odrin ! Örültek neki, gyönyörködtek a hangjá­ban, én is örültem, hogy a jiang felé tartottunk, mindig erősebben hallottuk. Kezdetben mintha mozogna a föld alatt valami, azután már tá­voli dörgést lehet hallani, későbben — most is, itt, este — már a bömbölését, de mintha fá­­tyolon keresztül jönne. Három-négy egymás­után, aztán megint szórványosan. A várakból-e, vagy a várakra, azt természetesen nem lehet tudni. Három órakor Pasakőiben voltunk. Ez is bolgárok és görögök lakta török falu, alatta ütközet volt, azt mondják hatvan ember esett el, egy kis halmot mutatnak, kereszttel: nyolcz bolgár katona, a törökök csak elásva. A faluban kevés házban vannak, a­hol laknak is, görögök inkább. Szép sudár emberek, nem olyanok, mint a­milyen görög tiszteket láttam eddig. Dumurdzsili falu következik ; a­hogy kö­zeledünk, már igen hevesen és erősen hallani az ágyúzást, a szél hozza a hangot. Egyszerre látom a falu előtt : a házaknak nincsen tetejük, üszkös gerendák állanak ki és a falak mögül nedves, fekete perjét hord a szél. Itt törökök laktak. Nincs egy ház sem épen és egy ember sincs a faluban. Egy lélek sincs. Csak a kuvasz­­kutyák és néhány nagy, vörös macska mász­kál és nyávog. Furcsa igy egy falu, kihalva, elpusztulva. A felső részen, a domboldalon a falak összedőlve, a­mi áll is lyukak benne, lövöl­dözés folyt. Egy háznál rengeteg papír, írás, szétszaggatott könyvek. Leszállok, néhányat felveszek és elhozom emlékül. Úgy látszik valami hivatal lehetett, talán posta, mert fel­bontatlan leveleket találok. Török ákom-bá­­kom írással írva, mint szép üssze-vissza-kor ál­­lok, úgy fes­tnek a papiroson. És jó tintát használhatnak a törökök: az eső sem mosta el egészen a hetüket. Sternberg úr siettetett, menni kellett csakugyan, még hosszú volt az út és éjjelre nem lett volna jó fedél nélkül maradni. A­hogy aztán egy kis hegyre haladtunk fel és az alkonyat utolért bennünket, a nap már éppen lemenőben volt, csak vörös ko­rongja látszott még egy nagy domb mögül, egyszerre ijesztő kép előtt állok. Kétszáz lépésre előttünk egy falu van. Házak, szalma- és szénakazlak, oldalt egy nagy majorság körülkerített kőfala. Üres az egész falu, felülről jól lehet látni, csak közvet­len előttünk, a szélen hat bolgár katona jár le és fel egy tűz körül. Szalmacsóvát fonnak, meggyújtják a tűz­nél és viszik a szalmakazalhoz. Szél fút Odrin felől. Hallom a dörgéseket, látom a katona a csóvát már odatartotta, letette a kazalhoz, egészen közelébe érünk. Ügyet sem vetnek reánk. Hordják a tüzet, szólok Sternbergnek, hogy kérdezze meg, mi­nek gyújtogatnak, hiszen ez már az övék, Sternberg nem kérdezi. Lángot vet a kazal, ott állok, nézem, társaim nem tudnak elhívni. Szürke füst alatt piros tűz aztán befelé ég egy ideig, oldalt ki­csapnak a lángok, akkor az egész összeomlik. Lángot vet a ház is. A katonák nevetnek, vad nevetés , felgyújtják a szomszéd házat is és intenek felénk, hogy mindet felgyújtják. Fel is gyújtották. Egy órán belől lángolt az egész falu, rettenetes füst és hőség, ragyogó világosság a sötét estében. Távolabb kellett menni. Utoljára a major, a kőfallal körülvett nagy, néma major vetett lángot a szél segített a katonáknak. Sötét éjszaka lett, hideg szél fújt a fenn­síkon, előttünk messze Adrianápoly, onnan szüntelen hangzott a dörgés, itt közelben, száz lépésre tőlünk egy egész falu égett, lángolt. AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1912. deczember 15. színben van, hogy legjobb ismerősei is alig ismer­nek reá. A király rettenetesen megöregedett, haja és szakálla hófehér lett és tartása hajlott, mint egy megtört aggastyáné. Nehéz gondjai vannkk a jövőre nézve, a­melyek álmát is elviszik. Környe­zete nagyon aggódik állapota miatt.

Next