Az Ujság, 1912. december/2 (10. évfolyam, 298-309. szám)

1912-12-17 / 298. szám

Budapest, 1912 X. évfolyam. 298. szám. Kedd, deczember 17. Előfizetési árak: Egész évre 28 k. — 1. Félévre ... ......... 14 » — » Negyedévre ... „ 7 » — » Egy hóra „ ... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ÚJ­SÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telefon: József 13—35. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telefon: József 16—26 és 13—SS Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is« ROVÁS. Nem igen értjük, hogy a presztízs okve­­tetlenül a csökönyösséget kívánja meg alapul, íme a pénzügyi bizottság mai ülésén Teleszky pénzügyminiszter olyan módosítást terjesztett be, melynek tartalma egyszerűen a polgárság kérte egy évi haladék megadása. Még most is a kritikus rossz hangulat levezethető lenne, ha ezek után a miniszter, mint exakt ember, azt ki is mondja, a­mit mondani akar : meg­adom a kért halasztást. De Isten tudja, miért véli, hogy ezt nem szabad kimondania, hanem megint úgy formulázza a mondatot, hogy meg lehet belőle érteni, ,­ félre is lehet érteni. A bízó ember elhiszi, hogy nem számít a félre­magyarázás lehetőségére, de a bizalmatlanná tett ember kénytelen kérdezni: hogyan kell ezt érteni ? S miért ne lehetne ezt világosab­ban kimondani ? Hát ebben a mesterkélt fo­galmazásban keresi a miniszter a maga presz­tízsét. Nem akarja mutatni, hogy engedett. Pedig hát politikailag ma éppen arra kellene törekednie, hogy ne csak engedjen, hanem it meg is mutassa, hogy engedett! * A külügyi czentrumokba roppant meg­­nyugtató vélekedések jönnek az összeülő nagy­követek első ülése előtt. Szerbia is engedéke­nyebb, Oroszország is szigorúbb vele szem­ben. S a külföldi czentrumokból egyidejűleg igen pesszimisztikus hírek jönnek: francziák és oroszok valóságos gyűlölködő sajtóhadjárat­tal vezetik be a reuniót, s Szerbia szemtele­nebb, mint valaha. Olvasmánynak ez meg­lehetősen humoros, valóságnak egyszerűen ijesztő. Ki van zárva, hogy heteken keresztül a minden idegében és minden fillérével érdekelt polgárember megtudhassa, mire számítson hol­nap. Hogy a diplomata-mesterséghez a tit­kolódzás tartozik, abba még bele lehetne nyu­godni. De az: a titkolódzó diplomáczia miért dolgozik ámító beszéléssel ? Ha nem tudhatunk meg semmit, mért kötnek annyi mindenfélét az orrunkra ?* A munkapárttól kikapnak a pájeszesek, mert Budapest bizalmatlan a kormány iránt, az ellenzéktől épp oly csúnyán kikapnak az arisztokraták, mert a főrendiházban nem sza­vazták le a kormányt. Tanulság : a munka­párt azért nem arisztokrata és az ellenzék nem demokrata. Itt is, ott is azt tartják derék embernek, a­ki nekik paríroz, s a­ki nem paríroz, annak a veséjébe gázolnak. Osz­­tályharcz? Ilyen alantas elfogultságból nem lehet osztályharcz. Mert holnap, ha hasznos neki, a munkapárti maga is ragaszt pájeszt. Az ellenzék pedig szívesen állna be grófnak, még külön haszon nélkül is. Olaszország Byron fantáziájában. Irta Barabás Abel. Olaszországnak kétféle lakossága van : le­települt és nomád. A letelepült az olasz , a nomád az angol. Ez utóbbi oly nagy szám­ban lepi el Olaszországot, hogy be lehetne venni a nemzetiségi statisztikába. Bizonyos, hogy a világot járó angoloknak éppen a java van Olaszországban. Üzleti nyelven szólva, az a része, a­melyik számítás nélkül költ. Az olasz zsebre vágj­a az angol pénzt, jól bánik az angollal, de nem törődik vele. Évek során rájött, hogy az angol inkább lemond Rafael­ről, mint hogy a lunch-ot más czímen szolgálják fel, vagyis hogy az Olaszországban időző angolok nagy részének nincs érzéke sem a művészet, sem a természet iránt s csak a snob­ság vezérelte oda. Éppen azért az olasz épp oly kevéssé találja érdekesnek, ha egy angolt lát, mint ha kiaggatott fehérneműt lát száradni az utczán. Az angol az olaszra nézve az abszolút érdektelenség objektuma. Egyetlen egy angolt ismerünk, a ki az olaszokat a szó teljes értelmében érdekelte s ez Byron volt. Hét évig lakott Olaszország­ban s alig volt ott népszerűbb ember nála. E rokonszenvnek oka érthető. Byron e hosszú idő alatt sohasem oktrojálta rá a maga angol­ságát az olaszokra. Az angol általában köve­telő s az utolsó londoni vőföskereskedő is azt hiszi, hogy mihelyt beteszi lábát Olaszországba, valamennyi embernek hozzá kell alkalmaz­kodni. E tekintetben épp oly következetes mister Angolszövet is, akárcsak lord Pofa­szakáll. Byron nem igy csinált. Érdeklődött az olaszok története és irodalma iránt, részt­vett örömeikben és fájdalmaikba­n, belevegyült politikai mozgalmaikba s kitűzte­­ lakására a háromszínű lobogót, megtanult folyékonyan írni és olvasni olaszul, így lett belőle az egyet­len érdekes angol. Hogy nagy költő volt ? Ez mit sem tesz. Shelley is, Browning is so­káig éltek Olaszországban, de egyik sem vált népszerűvé. Pedig mind a kettő szerette Olasz­országot és sok más neves angol is szerette ; de csak Byron dicsekedhetett azzal, hogy az angolok szerették és lelkesedtek érte. Így lett Olaszország második hazája Byron­nak, a­hol művei nagy részét írta. Mert tudva­levő, hogy minden jelentékeny munkája az­után született meg, hogy Angliát elhagyta. Igaz hogy előbb Sváj­cz­ba ment s csak onnan Olaszországba, életét pedig Görögországban fejezte be ; de Svájczban és Görögországban mindössze néhány hónapot töltött s igy túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Byronnak Olaszország második hazája volt. Minő hatással lehetett költészetére ? Az angolok, így Benneson Mac- Mahan, korszakalkotónak tartják ezt a hatást, sőt úgy gondolják, hogy költészetét az olasz hatás átalakította. Nincs igazuk. Byron, az ember, ha alkalmazkodott is az olaszokhoz, kiket megszeretett, mint költő megmaradt gyökeresen angolnak. Taine-nek igaza van, mikor azt mondja : »Annyira angol, hogy egy­magában több igazságra tanít hazája és kora felől, mint a többiek együtt«. Az olaszországi tartózkodás legfölebb tárgyainak körét bővi­tette s kedvet adott a komikusan­ heroikus feldolgozásra. Pul­i és más burleszk író tanul­mányozása mutatja ennek nyomait s külö­nösen az, hogy a nevezett írónak egyik művét nagy előszeretettel fordította. De ezek nem lényegbevágó dolgok, mert bármit irt is Byron, bárhonnan vette is tárgyát és bárhol játszott is a cselekvény , mindig az angol költő beszél, kinek lelkére ködös szigethazája gyermekkorá­ban rányomta bélyegét s a ki mindent csak az északi ember komor képzeletével tudott el­gondolni. E tekintetben drámái épp úgy, mint nagy és kis eposzai mind egy végből vannak szabva, s nem egy Olaszországban készült munkája lefőzi Ossian énekeit is fes­tésének sötét színezetével. Érezte, tudta ezt maga Byron is, s ha az angolok őszinték akarnak lenni, hálával kell gondolniok arra, hogy volt egy ország, mely nagy költőjüket szeretettel fogadta élére s kedvet adott neki a munkára. Mert bizonyos, hogy Byron Angliában az üldözés­ és kicsinyes boszantások miatt nem is tudta volna ki­fejteni egész művészetét, költői fejlődését tel­jesen megbénították volna a külső körülmé­nyek. Ezért szerencse, hogy olyan országba került, melyet meg tudott szeretni, s hogy mennyire szerette, azt leghathatósabban bizo­nyítja Berpo czimű­ velenczei történetének néhány strófája, melyet itt prózai fordításban közlünk : »Szeretem látni a nap nyugtát, biztosan tudva, hogy holnap újra fölkel, nem bágyad­tan s a ködön át hunyorgatva, mint a részeg kabint szeme, hanem az egész eget birva, s a nélkül hogy kénytelen volna világosságot kölcsönözni a krajczáros lámpáktól, melyek pislogni kezdenek, ha a füstös London gőzölgő üstje forr.« »Szeretem nyelvüket, az édes latin kor­csot, mely női ajk csókja gyanánt olvad el, mely úgy hangzik, mintha selyemre írnák, szótagjai a dél édességét lehelik, nyájas betűi úgy folynak és olvadnak össze, hogy egy hang Az adómorál, írta egy fővárosi bizottsági tag. Nagyfokú szenvedélyesség jellemezte azt az összeütközést, a­mely az új adó­törvények érvénybelépésének elhalasz­tása kérdésében a kom­ány és főváros között keletkezett. Ez a szenvedélyesség elnyelte a kér­dés benső magvát. Czélszerű azt kihámozni, talán arra is módot nyújt, hogy a helyes megoldást megtaláljuk. A tőkekamat- és járadékadóra, a általános kereseti adóra és a jövedelmi adóra vonatkozó törvények részletes in­tézkedései a legélesebb ellentétben álla­nak azok elvi álláspontjával, és lehetet­lenné teszik annak a nagy állami és szo­­c­iális érdeknek elérését, hogy az adó­morál felébresztessék, és mindazok a jö­vedelmek, a­melyek eddig részben, vagy egészben adómentesek maradtak, az ál­lamszükségletekhez hozzáj­árulj­a­nak. Elvi álláspontja a törvényeknek, hogy ezentúl az egész valódi jövedelem­adó tárgyává alakuljon, kivéve ha meg nem haladja azt az összeget, a­mely a létfen­­tartáshoz szükséges; továbbá hogy a nagyobb jövedelem fokozatosan emel­kedő arányban járuljon az államszükség­letekhez. Ezeket az elveket a főváros összes polgár­sága helyesli; megnyugszanak azokban azok is, a­kik nagyobb megterhelés alá jutnak. Ez okból a legszigorúbb intézkedés sem ébreszthetne ellenszenvet, a­mely az egész valódi jövedelem megismerésének biztosítására szükséges, ha biztonság adatik arra, hogy a már lefolyt adóévekre vonatkozó pótkivetés tárgya a most búvóhelyéből előkerülő jövede­lem nem lesz. De ellenszenvet ébresztenek mindazok az intézkedések, — és ilyenektől hemzseg a tör­vény és utasítás — a­melyeknek czélja a valódi jövedelem helyett annál lényegesen na­gyobb és pedig a különböző esetekben egye­netlenül nagyobbított összeget mesterségesen kreálni adótárgggyá. És méltán ébresztenek az ily intézkedé­sek ellenszenvet, mert az adómentes létmini­mumot nullifikálják, a kis jövedelmeket fel­tétlenül érzékenyen sújtják, a középjövedel­meknél egyenetlen eredményekhez vezetnek.­­ Lapunk mai száma 44 oldal.

Next