Az Ujság, 1912. december/2 (10. évfolyam, 298-309. szám)
1912-12-17 / 298. szám
Budapest, 1912 X. évfolyam. 298. szám. Kedd, deczember 17. Előfizetési árak: Egész évre 28 k. — 1. Félévre ... ......... 14 » — » Negyedévre ... „ 7 » — » Egy hóra „ ... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi út 54. sz. Telefon: József 13—35. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi út 54. sz. Telefon: József 16—26 és 13—SS Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is« ROVÁS. Nem igen értjük, hogy a presztízs okvetetlenül a csökönyösséget kívánja meg alapul, íme a pénzügyi bizottság mai ülésén Teleszky pénzügyminiszter olyan módosítást terjesztett be, melynek tartalma egyszerűen a polgárság kérte egy évi haladék megadása. Még most is a kritikus rossz hangulat levezethető lenne, ha ezek után a miniszter, mint exakt ember, azt ki is mondja, amit mondani akar : megadom a kért halasztást. De Isten tudja, miért véli, hogy ezt nem szabad kimondania, hanem megint úgy formulázza a mondatot, hogy meg lehet belőle érteni, , félre is lehet érteni. A bízó ember elhiszi, hogy nem számít a félremagyarázás lehetőségére, de a bizalmatlanná tett ember kénytelen kérdezni: hogyan kell ezt érteni ? S miért ne lehetne ezt világosabban kimondani ? Hát ebben a mesterkélt fogalmazásban keresi a miniszter a maga presztízsét. Nem akarja mutatni, hogy engedett. Pedig hát politikailag ma éppen arra kellene törekednie, hogy ne csak engedjen, hanem it meg is mutassa, hogy engedett! * A külügyi czentrumokba roppant megnyugtató vélekedések jönnek az összeülő nagykövetek első ülése előtt. Szerbia is engedékenyebb, Oroszország is szigorúbb vele szemben. S a külföldi czentrumokból egyidejűleg igen pesszimisztikus hírek jönnek: francziák és oroszok valóságos gyűlölködő sajtóhadjárattal vezetik be a reuniót, s Szerbia szemtelenebb, mint valaha. Olvasmánynak ez meglehetősen humoros, valóságnak egyszerűen ijesztő. Ki van zárva, hogy heteken keresztül a minden idegében és minden fillérével érdekelt polgárember megtudhassa, mire számítson holnap. Hogy a diplomata-mesterséghez a titkolódzás tartozik, abba még bele lehetne nyugodni. De az: a titkolódzó diplomáczia miért dolgozik ámító beszéléssel ? Ha nem tudhatunk meg semmit, mért kötnek annyi mindenfélét az orrunkra ?* A munkapárttól kikapnak a pájeszesek, mert Budapest bizalmatlan a kormány iránt, az ellenzéktől épp oly csúnyán kikapnak az arisztokraták, mert a főrendiházban nem szavazták le a kormányt. Tanulság : a munkapárt azért nem arisztokrata és az ellenzék nem demokrata. Itt is, ott is azt tartják derék embernek, aki nekik paríroz, s aki nem paríroz, annak a veséjébe gázolnak. Osztályharcz? Ilyen alantas elfogultságból nem lehet osztályharcz. Mert holnap, ha hasznos neki, a munkapárti maga is ragaszt pájeszt. Az ellenzék pedig szívesen állna be grófnak, még külön haszon nélkül is. Olaszország Byron fantáziájában. Irta Barabás Abel. Olaszországnak kétféle lakossága van : letelepült és nomád. A letelepült az olasz , a nomád az angol. Ez utóbbi oly nagy számban lepi el Olaszországot, hogy be lehetne venni a nemzetiségi statisztikába. Bizonyos, hogy a világot járó angoloknak éppen a java van Olaszországban. Üzleti nyelven szólva, az a része, amelyik számítás nélkül költ. Az olasz zsebre vágja az angol pénzt, jól bánik az angollal, de nem törődik vele. Évek során rájött, hogy az angol inkább lemond Rafaelről, mint hogy a lunch-ot más czímen szolgálják fel, vagyis hogy az Olaszországban időző angolok nagy részének nincs érzéke sem a művészet, sem a természet iránt s csak a snobság vezérelte oda. Éppen azért az olasz épp oly kevéssé találja érdekesnek, ha egy angolt lát, mint ha kiaggatott fehérneműt lát száradni az utczán. Az angol az olaszra nézve az abszolút érdektelenség objektuma. Egyetlen egy angolt ismerünk, a ki az olaszokat a szó teljes értelmében érdekelte s ez Byron volt. Hét évig lakott Olaszországban s alig volt ott népszerűbb ember nála. E rokonszenvnek oka érthető. Byron e hosszú idő alatt sohasem oktrojálta rá a maga angolságát az olaszokra. Az angol általában követelő s az utolsó londoni vőföskereskedő is azt hiszi, hogy mihelyt beteszi lábát Olaszországba, valamennyi embernek hozzá kell alkalmazkodni. E tekintetben épp oly következetes mister Angolszövet is, akárcsak lord Pofaszakáll. Byron nem igy csinált. Érdeklődött az olaszok története és irodalma iránt, résztvett örömeikben és fájdalmaikban, belevegyült politikai mozgalmaikba s kitűzte lakására a háromszínű lobogót, megtanult folyékonyan írni és olvasni olaszul, így lett belőle az egyetlen érdekes angol. Hogy nagy költő volt ? Ez mit sem tesz. Shelley is, Browning is sokáig éltek Olaszországban, de egyik sem vált népszerűvé. Pedig mind a kettő szerette Olaszországot és sok más neves angol is szerette ; de csak Byron dicsekedhetett azzal, hogy az angolok szerették és lelkesedtek érte. Így lett Olaszország második hazája Byronnak, ahol művei nagy részét írta. Mert tudvalevő, hogy minden jelentékeny munkája azután született meg, hogy Angliát elhagyta. Igaz hogy előbb Svájczba ment s csak onnan Olaszországba, életét pedig Görögországban fejezte be ; de Svájczban és Görögországban mindössze néhány hónapot töltött s igy túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Byronnak Olaszország második hazája volt. Minő hatással lehetett költészetére ? Az angolok, így Benneson Mac- Mahan, korszakalkotónak tartják ezt a hatást, sőt úgy gondolják, hogy költészetét az olasz hatás átalakította. Nincs igazuk. Byron, az ember, ha alkalmazkodott is az olaszokhoz, kiket megszeretett, mint költő megmaradt gyökeresen angolnak. Taine-nek igaza van, mikor azt mondja : »Annyira angol, hogy egymagában több igazságra tanít hazája és kora felől, mint a többiek együtt«. Az olaszországi tartózkodás legfölebb tárgyainak körét bővitette s kedvet adott a komikusan heroikus feldolgozásra. Puli és más burleszk író tanulmányozása mutatja ennek nyomait s különösen az, hogy a nevezett írónak egyik művét nagy előszeretettel fordította. De ezek nem lényegbevágó dolgok, mert bármit irt is Byron, bárhonnan vette is tárgyát és bárhol játszott is a cselekvény , mindig az angol költő beszél, kinek lelkére ködös szigethazája gyermekkorában rányomta bélyegét s a ki mindent csak az északi ember komor képzeletével tudott elgondolni. E tekintetben drámái épp úgy, mint nagy és kis eposzai mind egy végből vannak szabva, s nem egy Olaszországban készült munkája lefőzi Ossian énekeit is festésének sötét színezetével. Érezte, tudta ezt maga Byron is, s ha az angolok őszinték akarnak lenni, hálával kell gondolniok arra, hogy volt egy ország, mely nagy költőjüket szeretettel fogadta élére s kedvet adott neki a munkára. Mert bizonyos, hogy Byron Angliában az üldözés és kicsinyes boszantások miatt nem is tudta volna kifejteni egész művészetét, költői fejlődését teljesen megbénították volna a külső körülmények. Ezért szerencse, hogy olyan országba került, melyet meg tudott szeretni, s hogy mennyire szerette, azt leghathatósabban bizonyítja Berpo czimű velenczei történetének néhány strófája, melyet itt prózai fordításban közlünk : »Szeretem látni a nap nyugtát, biztosan tudva, hogy holnap újra fölkel, nem bágyadtan s a ködön át hunyorgatva, mint a részeg kabint szeme, hanem az egész eget birva, s a nélkül hogy kénytelen volna világosságot kölcsönözni a krajczáros lámpáktól, melyek pislogni kezdenek, ha a füstös London gőzölgő üstje forr.« »Szeretem nyelvüket, az édes latin korcsot, mely női ajk csókja gyanánt olvad el, mely úgy hangzik, mintha selyemre írnák, szótagjai a dél édességét lehelik, nyájas betűi úgy folynak és olvadnak össze, hogy egy hang Az adómorál, írta egy fővárosi bizottsági tag. Nagyfokú szenvedélyesség jellemezte azt az összeütközést, amely az új adótörvények érvénybelépésének elhalasztása kérdésében a komány és főváros között keletkezett. Ez a szenvedélyesség elnyelte a kérdés benső magvát. Czélszerű azt kihámozni, talán arra is módot nyújt, hogy a helyes megoldást megtaláljuk. A tőkekamat- és járadékadóra, a általános kereseti adóra és a jövedelmi adóra vonatkozó törvények részletes intézkedései a legélesebb ellentétben állanak azok elvi álláspontjával, és lehetetlenné teszik annak a nagy állami és szociális érdeknek elérését, hogy az adómorál felébresztessék, és mindazok a jövedelmek, amelyek eddig részben, vagy egészben adómentesek maradtak, az államszükségletekhez hozzájáruljanak. Elvi álláspontja a törvényeknek, hogy ezentúl az egész valódi jövedelemadó tárgyává alakuljon, kivéve ha meg nem haladja azt az összeget, amely a létfentartáshoz szükséges; továbbá hogy a nagyobb jövedelem fokozatosan emelkedő arányban járuljon az államszükségletekhez. Ezeket az elveket a főváros összes polgársága helyesli; megnyugszanak azokban azok is, akik nagyobb megterhelés alá jutnak. Ez okból a legszigorúbb intézkedés sem ébreszthetne ellenszenvet, amely az egész valódi jövedelem megismerésének biztosítására szükséges, ha biztonság adatik arra, hogy a már lefolyt adóévekre vonatkozó pótkivetés tárgya a most búvóhelyéből előkerülő jövedelem nem lesz. De ellenszenvet ébresztenek mindazok az intézkedések, — és ilyenektől hemzseg a törvény és utasítás — amelyeknek czélja a valódi jövedelem helyett annál lényegesen nagyobb és pedig a különböző esetekben egyenetlenül nagyobbított összeget mesterségesen kreálni adótárgggyá. És méltán ébresztenek az ily intézkedések ellenszenvet, mert az adómentes létminimumot nullifikálják, a kis jövedelmeket feltétlenül érzékenyen sújtják, a középjövedelmeknél egyenetlen eredményekhez vezetnek. Lapunk mai száma 44 oldal.