Az Ujság, 1912. december/2 (10. évfolyam, 298-309. szám)

1912-12-17 / 298. szám

, a nagy jövedelmeknél pedig a kedvezésnek oly nagy tért nyitnak, a­mely meg nem engedhető és nyugtalanító. A kedvezésnek egyébként a fenti adótör­vények egész területén oly nagy a hatalmi köre, hogy politikai hatalmi faktorrá válha­­tik, a­mi az adó­adminisztrác­ió terén meg nem engedhető. Csak egy-két példával kívánom illusztrálni az itt mondottakat: a­­ jövedelmi adó alapjául a különböző természetű jövedelmek az azok után fizetett adók levonása nélkül számítandók. A székes­fővárosban az­ adóteher a bér­­jövedelem után az adómentesség megszűnté­vel 32%. . Csak államadótól mentes házaknál 10%. Földbirtoknál (minthogy a kát.­jövede­lem kisebb a ténylegesnél) 15%. Tőkéknél (az új adótörvény szerint) 5%. Általános keresetnél 1—3%. Egyébként sem indokolható, hogy a fize­tett adó jövedelemnek tekintessék, de az, hogy a valódi jövedelem ily egyenetlenül emel­tessék : a legélesebben ellenkezik a jövedelmi adó jellegével. Különösen igazságtalan ez a disparitás az adóköteles, erősen megterhelt fővárosi házak tulajdonosaira, a­kik iparukból, hivatalukból, egyéb foglalkozásukból élnek, házbérjövedel­mükből szűken fizethetik kölcsöneik törlesz­tési részleteit és az adót, és a­kik az adóra szük­séges 32% alapján magas fokozatú jövedelmi adó alá fognak jutni. Másik kézzelfogható például szolgálhat­nak azok a kereskedők, a­kik üzletük termé­szeténél fogva a legdrágább boltokban kényte­lenek elhelyezkedni és a­kiknek nagy részére a törvényben szabályozott legkisebb minimum is meghaladja a valódi jövedelmet. Egyáltalában alkalmatlannak mutatkozik a bolt-, vagy irodabér és lakbér minimumok megállapítására. Nemcsak az üzletek termé­szete, hanem az egyének vagyoni helyzete is oly nagy befolyást gyakorol az üzleti és lakás­bérek magasságára­, hogy a bizottságok korlá­tozása azokra alapított minimum és maxi­mummal a valódi jövedelem megközelítésé­hez nem vezethet. Igaz hogy nagy latitűd van e minimu­moknál felfelé, de ez oly nagy terjedelmű ked­vezés és hatalmi kör forrásává lehet, a minő senki kezébe sem tehető le, és pedig annál kevésbé, mert ellenkező szempontból is gya­korolható. Nemcsak ellenszenves, hanem gyűlöletes az az intézkedés, a­mely az egy háztartásban élő családtagok, vagy rokonok jövedelmeit a háztartás fejének jövedelméhez számítja. A római pater familias jogköre a mai tár­sadalomban nem létezik és abba adózási szem­pontból nem illeszthető. Hiszem, hogy a hazánk lakosságának adó­morálja iránti bizalmatlanság szüleménye csak ez az intézkedés, hogy csak a családfő nagy jövedelmének jogosulatlan megosztását és ez­által alacsonyabb adókategóriába jutását kí­vánta megakadályozni. Erre azonban alkalmatlan és tényleg,­az adómentes létminimumok nagyfokú korláto­zásához és a fokozatosság igazságtalan emelé­séhez fog vezetni. . ... ..Nem folytatom a példákat. Meggyőződésem szerint az adóreform csak abban az esetben sikerülhet, ha hazánk lakos­ságában az adómorált felébreszthetjük. Ennek előfeltétele, hogy az állami fiskus is adómorálra ébredjen. Eddig túl magas adókulcscsal harczra kény­­szerítette az adózókat, a­melyben természete­sen az államkincstár képviselőinek is védekez­niük kellett. Az adózó elvonni igyekezett részben vagy egészben adóköteles jövedelmeket, az állam­­kincstár mesterségesen konstruált ott is adó­tárgyakat, a­hol nem volt ilyen. Most az állam lényegesen leszállítja az adókulcsot, adómorált kívánhat az adózóktól, de csak ha a valódi jövedelmet keresi és akarja megadóztatni, ha nem konstruál mesterkélten, igazságtalanul és egyenlőtlenül jövedelmeket, a­melyek nincsenek, ha nem szüntet meg mes­­­terkélten oly adómentességeket, a­melyeket ugyanazon törvény kreál, és ha biztosítja az adózókat, hogy az adómorálra térőkön nem keresi a lefolyt évek adó-tmraoralitásának kon­­zekvenc­iáit. Azt hiszem, utóbbival kapcsolatban kel­lene keresni és lehetne meg is találni azt a szankc­iót, a­mely az adómorál fejlesztéséhez szükséges. Feltétlen adóbevallási kötelezettség meg­állapítása azzal, hogy minden önként bevallott jövedelemnek — ha létezett is előbb — a múltra nézve feltétlen adómentesség biztosít­­tatik ,­­ viszont megállapítása annak is, hogy a be nem vallott, de törvényes eljárás útján megállapított valódi jövedelem az eddigi kulcs és törvény szerint visszafelé is adó alá vo­nandó , és jövedéki kihágássá minősítése a rossz­hiszemű elhallgatásnak , ezek nézetem szerint meg fogják honosí­tani az adómorált. Ha pedig maradnak olyanok, a­kiknél az állam adómorálja és ez a szankc­ió nem elég­séges, a törvényhozás keze szabad, erősebb eszközöket is alkalmazhat. Mert az, a­ki igaz­ságos, elviselhető adókötelezettségét nem tel­jesíti, az nem érdemel kíméletet. A­mennyiben a pénzügyminiszter úr, mint az adótörvények végrehajtója, utasításainak módosítása által eleget tehet a fent felsorolt kívánalmaknak, a szenvedélyesség megszűn­tével megnyugvás­­fog fejlődhetni a polgár­ságban. Ellenkező esetben a törvények revíziója nélkül megnyugvást reményelhetőnek nem tar­tok, mert az adótörvények hipokrízisei, egye­netlenségei és hibás, saját elveit lerontó intéz­kedései ellen nem a zseb, nem az önérdek, hanem maga az erkölcsi érzés, az igazság sze­retete fellázad, és mert a törvény végrehajtása után az ezzel okozandó erkölcsi hátrányokat orvosolni nem lehet. A törvény alapos, nyugodt, körültekintő revíziója mellett szól egyéni nézetem szerint az, hogy végrehajtás előtt revideálhatók a jöve­delemadó alóli mentességek is, mert a szegény ember adómentességét helyeslem, a progresz­­sziót méltányosnak tartom, azt, hogy az eddig adómentes jövedelmekre is kiterjesztjük a jö­vedelmi adót, megértem ; de azt, hogy ugyan­akkor »a jövedelemadómentes állampolgárok osztályát« és a »jövedelemadómentes jövedel­mek kategóriáját« oly kiterjedt módon meg­teremtjük, sőt a miniszternek adómentesítési jogot adunk, azt az adóviselési készség és adómorál fejlesztésére alkalmasnak nem tartom. A fővárosi törvényhatósági bizott­ság votumát — nézetem szerint — komo­lyan kell venni; érdemben ugyanaz lett volna, ha a képviselőházban nem történ­nek személyeket és a szabadelvűséget sértő nyilatkozatok, a­melyek a szenve­délyeket is felkorbácsolták. De nézetem szerint tévedés volna azt hinni, hogy a fővárosi polgárság több­sége az obstruáló ellenzékhez fordulna bizalmával, a­mely e szerencsétlen tör­vényeket megalkotta. A politikailag különböző pártállású bizottsági tagok óriási többsége a tér­idézi fel Hannibált a Trasimenes-tónál, látja a vad karthagóiakat, a­mint tőrbe csalják az ellenséget, lemészárolják s a patakok folyammá dagadnak a kiontott vértől. Olaszország múlt­jának ihletése oly erős Byronnál, hogy más munkáiban is nyomaira akadunk. Manfred harmadik felvonásában a hős a holdfényben ragyogó havas hegycsúcsokat nézi s a termé­szet e csodás látványában gyönyörködve is elméje a múltban kalandoz . Ifjú koromban a világot járva. Emlékezem : épp ilyen éjszakát Állottam a Colosseum falán, Nagy Róma legszebb omladékain. A tört ívek hosszában fölnyuló fák Sötéten rengtek a világos éjben . Csillagfény tört át a romok nyitásin. A Tibeten túl erelnek csaholtak a Közelben, a Caesarok csarnokából Hangzott a hosszú, bus bagoly-kiáltás És közbe-közbe távol őrszemek Vidám dala, mely lassan-lassan elhalt Langy szellők szárnyán . . . Láthatjuk, hogy Byron szereti a leírást. Ebben annyira szubjektív, hogy minden tájat, tárgyat és emléket a maga látása és képzelete szerint akar elénk állítani. Ez a törekvése ön­kéntelenül csábítja, hogy lépten-nyom°n le­írásokat adjon. E leírásokban nem tényeket és adatokat tár elénk, hanem érzelmeket, s minket is kényszerűl akar, hogy ez érzelmesé­ben osztozzunk. Azért van az, hogy Byron leírásai sokszor olyanok, mintha színes üvegen néztük volna a vidéket, vagy színpadi világí­tásnál szemléltünk volna egy-egy történeti jelenetet. A költő ezen sajátságos adományá­nak köszönhetjük, hogy költői műveiben Olasz­országról oly sok érdekes leírást kapunk. De jegyezzük meg, hogy Byron ezen leíró haj­lama csak költői műveiben jelentkezik. Éppen sem látszik keménynek, mint a mi durva, recsegő, dörmögő éjszaki torokhangjaink, me­lyeket kénytelenek vagyunk sziszegve és csuk­lások közt köpni ki.« »Szeretem a nőket is (bocsássátok meg bolondságomat!) a pornó gazdag piros arczá­­tól s villámokat lövellő nagy fekete szemeitől, melyek ezer dolgot mondanak egyszerre, egész az úri hölgy homlokáig, mely buskomolyabb, de nyugodt, világos és hatalmas a tekintete, szive ajkán van, lelke szemében, szende, mint éghajlata, napfényes, mint ege.« Ha nem is igy szerette volna Byron Olasz­országot, akkor is rászolgált volna hálájára Childe Harold negyedik énekével. Az a 186 stanza, melyből ez ének áll, voltaképpen egy lángoló nyilatkozat Olaszország nagyságáról és dicsőségéről. .Sokat írtak már erről az or­szágról, de bizonyos, hogy sajátságosabbat még sohasem. Akkoriban még nem voltak a mostanihoz hasonló útikönyvek, melyek min­den nevezetességre figyelmeztetik az utazót. Byron­ez éneke pótolhatja a legjobb útikönyv­­et, ez az első »Baedeker«, mely 186 stanzá­jában felvonultatja Olaszország minden neve­zetességét, lendületes áttekintésben s olyan stílusban, mely mellett a legjobb leírások is elbágyadnak. Byron nem válogatja a tárgya­kat, mindent megénekel, a­mit lát és az ide­genre nézve jelentéktelen emléknél is van egy szava, megjegyzése, mely jellemző. Attól kezdve, hogy Velenczében a sóhajok hídjáról széttekint s visszagondol arra, hogy »tiz szá­zad terjeszti ki körüle ködös szárnyait«, soha­sem feledkezik meg a múltról. A velenczei Szent Márk-templom bronz lovairól épp úgy van mondanivalója, mint a római bronz far­kasról, mely Romuhist és Remust szoptatja. A Rialto-híd a Canale Grandén éppen úgy ér­dekli őt, mint a Milvian híd a Tiberisen. A florenczi Santa Croce-templom Michel Angelo, Macchiavelli és Alfieri emlékei épp oly kegyele­­tes megemlékezésre indítják, mint Petrarca sírja Arquában, Dante sírja Ravennában, Tasso sírja Rómában, vagy Czeczilia Metella sírja a Via Appián. A Szent Márk-templom Velenczében épp úgy elragadja, mint ,a Szent Péter-templom Rómában, vagy Clitumnus temploma Spoleto mellett. Flórenczben épp úgy­ megénekli a Medici Venust, mint Rómá­ban a baokoont és a haldokló Gallust. A ve­lenczei piazettán épp úgy elmereng,­­ mint a római fórumon, vagy Hadrian villájánál Tivoli közelében. A Borghese-villa kertje épp úgy csábítja leírásra, mint a Terni melletti víz­esések. A Soradhe-hegynél épp úgy felidézi a múltat, mint a tarpeji szikla leírásánál. A Nemi-tó emlékezete épp úgy ihleti, mint a Trasimenes-tó történeti vonatkozásai. Mert jegyezzük meg, hogy Byron egy lépést sem tud tenni a nélkül, hogy a múlt emlékei körül ne zsonganak. A múlt és a múlt kisérti min­denütt. Ez az éppen, a­mi jellemző és érdekes ellentétbe állítja Goethével, a­kit Olaszország­ban mindenütt a természet inspirál s csak mellékesen tér ki útleírásaiban a történeti vonatkozásokra. Byron is bámulja Olasz­országban a természetet s le is írja lépten-nyo­­mon, de az inspirácziót mindenütt a múltból meríti. Érdekes megnézni egy-két jellemző helyet, melyből a két költő ellentéte leginkább kitűnik. Goethe valósággal dühöng, mikor Szicziliában a vezető elmondja, hogy Hanni­bal milyen nevezetes csatát vívott meg azon a helyen, a­hol jár. És Byron ? Ő meg maga AZ ÚJSÁG Kedd, 1912. deczember 17.

Next