Az Ujság, 1912. december/2 (10. évfolyam, 298-309. szám)
1912-12-17 / 298. szám
, a nagy jövedelmeknél pedig a kedvezésnek oly nagy tért nyitnak, amely meg nem engedhető és nyugtalanító. A kedvezésnek egyébként a fenti adótörvények egész területén oly nagy a hatalmi köre, hogy politikai hatalmi faktorrá válhatik, ami az adóadminisztráció terén meg nem engedhető. Csak egy-két példával kívánom illusztrálni az itt mondottakat: a jövedelmi adó alapjául a különböző természetű jövedelmek az azok után fizetett adók levonása nélkül számítandók. A székesfővárosban az adóteher a bérjövedelem után az adómentesség megszűntével 32%. . Csak államadótól mentes házaknál 10%. Földbirtoknál (minthogy a kát.jövedelem kisebb a ténylegesnél) 15%. Tőkéknél (az új adótörvény szerint) 5%. Általános keresetnél 1—3%. Egyébként sem indokolható, hogy a fizetett adó jövedelemnek tekintessék, de az, hogy a valódi jövedelem ily egyenetlenül emeltessék : a legélesebben ellenkezik a jövedelmi adó jellegével. Különösen igazságtalan ez a disparitás az adóköteles, erősen megterhelt fővárosi házak tulajdonosaira, akik iparukból, hivatalukból, egyéb foglalkozásukból élnek, házbérjövedelmükből szűken fizethetik kölcsöneik törlesztési részleteit és az adót, és akik az adóra szükséges 32% alapján magas fokozatú jövedelmi adó alá fognak jutni. Másik kézzelfogható például szolgálhatnak azok a kereskedők, akik üzletük természeténél fogva a legdrágább boltokban kénytelenek elhelyezkedni és akiknek nagy részére a törvényben szabályozott legkisebb minimum is meghaladja a valódi jövedelmet. Egyáltalában alkalmatlannak mutatkozik a bolt-, vagy irodabér és lakbér minimumok megállapítására. Nemcsak az üzletek természete, hanem az egyének vagyoni helyzete is oly nagy befolyást gyakorol az üzleti és lakásbérek magasságára, hogy a bizottságok korlátozása azokra alapított minimum és maximummal a valódi jövedelem megközelítéséhez nem vezethet. Igaz hogy nagy latitűd van e minimumoknál felfelé, de ez oly nagy terjedelmű kedvezés és hatalmi kör forrásává lehet, a minő senki kezébe sem tehető le, és pedig annál kevésbé, mert ellenkező szempontból is gyakorolható. Nemcsak ellenszenves, hanem gyűlöletes az az intézkedés, amely az egy háztartásban élő családtagok, vagy rokonok jövedelmeit a háztartás fejének jövedelméhez számítja. A római pater familias jogköre a mai társadalomban nem létezik és abba adózási szempontból nem illeszthető. Hiszem, hogy a hazánk lakosságának adómorálja iránti bizalmatlanság szüleménye csak ez az intézkedés, hogy csak a családfő nagy jövedelmének jogosulatlan megosztását és ezáltal alacsonyabb adókategóriába jutását kívánta megakadályozni. Erre azonban alkalmatlan és tényleg,az adómentes létminimumok nagyfokú korlátozásához és a fokozatosság igazságtalan emeléséhez fog vezetni. . ... ..Nem folytatom a példákat. Meggyőződésem szerint az adóreform csak abban az esetben sikerülhet, ha hazánk lakosságában az adómorált felébreszthetjük. Ennek előfeltétele, hogy az állami fiskus is adómorálra ébredjen. Eddig túl magas adókulcscsal harczra kényszerítette az adózókat, amelyben természetesen az államkincstár képviselőinek is védekezniük kellett. Az adózó elvonni igyekezett részben vagy egészben adóköteles jövedelmeket, az államkincstár mesterségesen konstruált ott is adótárgyakat, ahol nem volt ilyen. Most az állam lényegesen leszállítja az adókulcsot, adómorált kívánhat az adózóktól, de csak ha a valódi jövedelmet keresi és akarja megadóztatni, ha nem konstruál mesterkélten, igazságtalanul és egyenlőtlenül jövedelmeket, amelyek nincsenek, ha nem szüntet meg mesterkélten oly adómentességeket, amelyeket ugyanazon törvény kreál, és ha biztosítja az adózókat, hogy az adómorálra térőkön nem keresi a lefolyt évek adó-tmraoralitásának konzekvenciáit. Azt hiszem, utóbbival kapcsolatban kellene keresni és lehetne meg is találni azt a szankciót, amely az adómorál fejlesztéséhez szükséges. Feltétlen adóbevallási kötelezettség megállapítása azzal, hogy minden önként bevallott jövedelemnek — ha létezett is előbb — a múltra nézve feltétlen adómentesség biztosíttatik , viszont megállapítása annak is, hogy a be nem vallott, de törvényes eljárás útján megállapított valódi jövedelem az eddigi kulcs és törvény szerint visszafelé is adó alá vonandó , és jövedéki kihágássá minősítése a rosszhiszemű elhallgatásnak , ezek nézetem szerint meg fogják honosítani az adómorált. Ha pedig maradnak olyanok, akiknél az állam adómorálja és ez a szankció nem elégséges, a törvényhozás keze szabad, erősebb eszközöket is alkalmazhat. Mert az, aki igazságos, elviselhető adókötelezettségét nem teljesíti, az nem érdemel kíméletet. Amennyiben a pénzügyminiszter úr, mint az adótörvények végrehajtója, utasításainak módosítása által eleget tehet a fent felsorolt kívánalmaknak, a szenvedélyesség megszűntével megnyugvásfog fejlődhetni a polgárságban. Ellenkező esetben a törvények revíziója nélkül megnyugvást reményelhetőnek nem tartok, mert az adótörvények hipokrízisei, egyenetlenségei és hibás, saját elveit lerontó intézkedései ellen nem a zseb, nem az önérdek, hanem maga az erkölcsi érzés, az igazság szeretete fellázad, és mert a törvény végrehajtása után az ezzel okozandó erkölcsi hátrányokat orvosolni nem lehet. A törvény alapos, nyugodt, körültekintő revíziója mellett szól egyéni nézetem szerint az, hogy végrehajtás előtt revideálhatók a jövedelemadó alóli mentességek is, mert a szegény ember adómentességét helyeslem, a progreszsziót méltányosnak tartom, azt, hogy az eddig adómentes jövedelmekre is kiterjesztjük a jövedelmi adót, megértem ; de azt, hogy ugyanakkor »a jövedelemadómentes állampolgárok osztályát« és a »jövedelemadómentes jövedelmek kategóriáját« oly kiterjedt módon megteremtjük, sőt a miniszternek adómentesítési jogot adunk, azt az adóviselési készség és adómorál fejlesztésére alkalmasnak nem tartom. A fővárosi törvényhatósági bizottság votumát — nézetem szerint — komolyan kell venni; érdemben ugyanaz lett volna, ha a képviselőházban nem történnek személyeket és a szabadelvűséget sértő nyilatkozatok, amelyek a szenvedélyeket is felkorbácsolták. De nézetem szerint tévedés volna azt hinni, hogy a fővárosi polgárság többsége az obstruáló ellenzékhez fordulna bizalmával, amely e szerencsétlen törvényeket megalkotta. A politikailag különböző pártállású bizottsági tagok óriási többsége a téridézi fel Hannibált a Trasimenes-tónál, látja a vad karthagóiakat, amint tőrbe csalják az ellenséget, lemészárolják s a patakok folyammá dagadnak a kiontott vértől. Olaszország múltjának ihletése oly erős Byronnál, hogy más munkáiban is nyomaira akadunk. Manfred harmadik felvonásában a hős a holdfényben ragyogó havas hegycsúcsokat nézi s a természet e csodás látványában gyönyörködve is elméje a múltban kalandoz . Ifjú koromban a világot járva. Emlékezem : épp ilyen éjszakát Állottam a Colosseum falán, Nagy Róma legszebb omladékain. A tört ívek hosszában fölnyuló fák Sötéten rengtek a világos éjben . Csillagfény tört át a romok nyitásin. A Tibeten túl erelnek csaholtak a Közelben, a Caesarok csarnokából Hangzott a hosszú, bus bagoly-kiáltás És közbe-közbe távol őrszemek Vidám dala, mely lassan-lassan elhalt Langy szellők szárnyán . . . Láthatjuk, hogy Byron szereti a leírást. Ebben annyira szubjektív, hogy minden tájat, tárgyat és emléket a maga látása és képzelete szerint akar elénk állítani. Ez a törekvése önkéntelenül csábítja, hogy lépten-nyom°n leírásokat adjon. E leírásokban nem tényeket és adatokat tár elénk, hanem érzelmeket, s minket is kényszerűl akar, hogy ez érzelmesében osztozzunk. Azért van az, hogy Byron leírásai sokszor olyanok, mintha színes üvegen néztük volna a vidéket, vagy színpadi világításnál szemléltünk volna egy-egy történeti jelenetet. A költő ezen sajátságos adományának köszönhetjük, hogy költői műveiben Olaszországról oly sok érdekes leírást kapunk. De jegyezzük meg, hogy Byron ezen leíró hajlama csak költői műveiben jelentkezik. Éppen sem látszik keménynek, mint a mi durva, recsegő, dörmögő éjszaki torokhangjaink, melyeket kénytelenek vagyunk sziszegve és csuklások közt köpni ki.« »Szeretem a nőket is (bocsássátok meg bolondságomat!) a pornó gazdag piros arczától s villámokat lövellő nagy fekete szemeitől, melyek ezer dolgot mondanak egyszerre, egész az úri hölgy homlokáig, mely buskomolyabb, de nyugodt, világos és hatalmas a tekintete, szive ajkán van, lelke szemében, szende, mint éghajlata, napfényes, mint ege.« Ha nem is igy szerette volna Byron Olaszországot, akkor is rászolgált volna hálájára Childe Harold negyedik énekével. Az a 186 stanza, melyből ez ének áll, voltaképpen egy lángoló nyilatkozat Olaszország nagyságáról és dicsőségéről. .Sokat írtak már erről az országról, de bizonyos, hogy sajátságosabbat még sohasem. Akkoriban még nem voltak a mostanihoz hasonló útikönyvek, melyek minden nevezetességre figyelmeztetik az utazót. Byronez éneke pótolhatja a legjobb útikönyvet, ez az első »Baedeker«, mely 186 stanzájában felvonultatja Olaszország minden nevezetességét, lendületes áttekintésben s olyan stílusban, mely mellett a legjobb leírások is elbágyadnak. Byron nem válogatja a tárgyakat, mindent megénekel, amit lát és az idegenre nézve jelentéktelen emléknél is van egy szava, megjegyzése, mely jellemző. Attól kezdve, hogy Velenczében a sóhajok hídjáról széttekint s visszagondol arra, hogy »tiz század terjeszti ki körüle ködös szárnyait«, sohasem feledkezik meg a múltról. A velenczei Szent Márk-templom bronz lovairól épp úgy van mondanivalója, mint a római bronz farkasról, mely Romuhist és Remust szoptatja. A Rialto-híd a Canale Grandén éppen úgy érdekli őt, mint a Milvian híd a Tiberisen. A florenczi Santa Croce-templom Michel Angelo, Macchiavelli és Alfieri emlékei épp oly kegyeletes megemlékezésre indítják, mint Petrarca sírja Arquában, Dante sírja Ravennában, Tasso sírja Rómában, vagy Czeczilia Metella sírja a Via Appián. A Szent Márk-templom Velenczében épp úgy elragadja, mint ,a Szent Péter-templom Rómában, vagy Clitumnus temploma Spoleto mellett. Flórenczben épp úgy megénekli a Medici Venust, mint Rómában a baokoont és a haldokló Gallust. A velenczei piazettán épp úgy elmereng, mint a római fórumon, vagy Hadrian villájánál Tivoli közelében. A Borghese-villa kertje épp úgy csábítja leírásra, mint a Terni melletti vízesések. A Soradhe-hegynél épp úgy felidézi a múltat, mint a tarpeji szikla leírásánál. A Nemi-tó emlékezete épp úgy ihleti, mint a Trasimenes-tó történeti vonatkozásai. Mert jegyezzük meg, hogy Byron egy lépést sem tud tenni a nélkül, hogy a múlt emlékei körül ne zsonganak. A múlt és a múlt kisérti mindenütt. Ez az éppen, ami jellemző és érdekes ellentétbe állítja Goethével, akit Olaszországban mindenütt a természet inspirál s csak mellékesen tér ki útleírásaiban a történeti vonatkozásokra. Byron is bámulja Olaszországban a természetet s le is írja lépten-nyomon, de az inspirácziót mindenütt a múltból meríti. Érdekes megnézni egy-két jellemző helyet, melyből a két költő ellentéte leginkább kitűnik. Goethe valósággal dühöng, mikor Szicziliában a vezető elmondja, hogy Hannibal milyen nevezetes csatát vívott meg azon a helyen, ahol jár. És Byron ? Ő meg maga AZ ÚJSÁG Kedd, 1912. deczember 17.