Az Ujság, 1913. május/1 (11. évfolyam, 103-115. szám)
1913-05-15 / 115. szám
Csütörtök, 1913. május 15. AZ ÚJSÁG Szkutarii réimlapok. — Egy szemtanú elbeszélése. — Szkutarii főkonzulunknak, Zambaur Adolf lovagnak felesbe a minap Bécsbe érkezett. Zambaurné az ostrom egész ideje alatt Szkutariban időzött és férje még most is ott maradt a sokat sanyargatott városban. Zambaumé egy bécsi újságírónak a következőkben számolt be érdekes élményeiről: — El sem képzelhet borzasztóbbat, mint a városnak hosszantartó, szakadatlan bombázását, amelynek alig van párja a háborúk történetében. Eleinte, amikor még fegyveres csapatok állottak fegyveres csapatokkal szemben, amikor még közlekedésről és valamelyes élelmezésről lehetett szó, a lakosság még valahogyan beletörődött a viszonyokba, mert legalább ínség nem volt. November közepéig a konzulátusról még rendesen elküldhettük kavaszainkat Meduába, ahonnan még híreket is kaptunk. Ez azonban hirtelen véget ért. A kavaszokat elküldtük, de nem tértek vissza. Ebből megláttuk, hogy körül vagyunk zárva. Egyúttal megkezdődött a bombázás. Követte Hupka százados expedícziója. Azt ajánlották nekünk, hogy ez a tiszt esetleg elvisz bennünket a konzulok családjaival Czetinjébe. De férjem nem fogadta el ezt az ajánlatot és én sem akartam elhagyni a veszedelemben forgó várost. Ha kitudódott volna, hogy a konzul elküldte a feleségét és a gyerekeit, akkor bizonyára pánik támadt volna, így hát a bizakodót játszottam, de lelkem mélyén nagy volt az aggodalom gyermekeim sorsa miatt. Csakhamar nagyon megritkult a fa és a petróleum, még a legnagyobb árakon sem volt kapható. Pedig a tél ajtónk előtt állott. Kis petróleum-kályháink és lámpáink voltak, ezekkel fűtöttünk, főztünk és világítottunk otthon, ameddig éppen még házunkban laktunk, nenfi pedig egy borzasztó földalatti helyiségben. A háború már javában dühöngött. A montenegróiakat minduntalan visszaverték. Valahányszor pedig meg kellett hátrálniok, bombázták a várost. És ekkor a bombák főképpen a mi városrészünket veszélyeztették, ahol nem is volt katonaság, hanem ahol csak idegenek: konzulok, orvosok, nők, gyermekek laktak és iskolák, kórházak, másfajta intézetek voltak elhelyezve. Hogy fogalmat adjak róla, milyfajta volt a bombázás és milyen erővel lövöldözték a várost, közlöm, hogy márczius 12-én és 13-án huszonnégy ágyú éjjel-nappal működött, s hogy ez alatt az idő alatt háromezer golyó zuhant a városba. Én szerencsére már jókor, amikor a városban fogyni kezdtek az élelmiszerek, elláttam magamat minden szükségessel. Vásároltam sonkát, lisztet, hüvelyes veteményeket, czukrot, konzerveket. Különösen sok barna és fehér kenyeret szereztem be, széjjelvagdostam, megpirítottam és ily módon nagymennyiségű kétszersültet gyűjtöttem össze. Kincseimet pedig sok apró részletben helyeztem el a ház legkülönbözőbb helyein, hogy abban az esetben, ha az ágyúgolyók elpusztítanák az épület egy részét, ne pusztuljon el egész élelmiszerkészletem. És meg is volt aztán az az örömöm, hogy az éhínség szörnyű idejében naponként harminc kis gyermeket lakathattam jól kétszersültemmel. Ezek a szegény teremtések az én védelmem alatt állottak, amikor elköltötték szerény ebédjüket. Erre, védelemre bizony nagyon is rászorultak. A saját szüleik, akiket szintén éhség gyötört, elvették volna tőlük a kenyeret. Az utczán pedig megtámadták és megölték volna őket — egy falat kenyérért. Nap-nap után tömegesen jöttek szegény, éhes emberek a konzulátusra, és összetett kézzel könyörögtek, hogy inkább lőjük agyon őket, semhogy kiteszszük őket az éhhalál iszonyatosságainak. Pedig a nyomorúság még nem érte el tetőpontját. Még nagyobb borzalom volt hátra. Ez az a rettentő nagy, huszonegy centiméternyi kaliberű ágyú volt, amely óriási melinit-golyókkal megtöltve megjelent a város előtt. Amikor ez a hatalmas pusztító szerszám eltalálta a ferencziek kolostorát, az épületnek mind a kilencz szobája az egész berendezéssel együtt egy csapásra elpusztult. Tömérdek kis épület is izzó-porrá zúzódott. Nagy rombolás nyomai látszottak az árvaházban is. A szegény gyermekeket csak úgy tudtuk valahogyan megvédeni, hogy egy félreeső folyosón helyeztük el őket. Ha hálószobájukban maradnak, egy ott felrobbant bomba ágyukban ölte volna meg valamennyit. Végül oly veszedelmesre fordult a helyzet, hogy jóformán mindenki lemenekült a pinczékbe. Ez az óvatosság nagyon hasznos volt, mert a pusztító golyók és bombák majd minden pillanatban szedtek áldozatokat. Mi is a pinczében rejtőztünk el, de még ott is veszedelemben forogtunk. Az egyik kolostorban például egy óriási golyó behatolt a pinczébe és megölt egy novicziát, súlyosan megsebesített három apáczát. A konzulátus pinczéjében húzódtunk meg : én, a férjem, a két gyermek és a nevelőnő. Ott éltünk a dohos, nedves, sötét boltozatban, patkányok, egerek, pókok társaságában. Ott éltünk nem néhány napig, hanem két hosszú hónapig. Az éhínség leírhatatlan volt, az élelmiszerek ára roppant magasra szökött fel. Egy marék burgonyáért 33 koronát adtak, egy kis ládika kukoricáért, amelyre csirkéim etetésére volt szükségem, 40 koronát kellett fizetni. Az éhenveszett lakosok számát körülbelül háromszázra becsültem. Az első időben a török katonák be-bejárták a várost és mindenütt hajszolták az élelmiszereket. Amit megkerüthettek, azt elkaparintották. Mindaz, ami a gyomor megtöltésére alkalmas, idővel teljesen elfogyott. Amikor aztán a kenyér is kiveszett, Szkutari sorsa meg volt pecsételve. Mert a török katonának a kenyér a legfontosabb és csak a kenyeret nem nélkülözheti. Szkutarit az éhség veszejtette el. Az ostrom idejében annyira el voltunk zárva a világtól, hogy férjem teljes hatodfél hónapig semmiféle hírt nem kapott kormányától. Hiába küldtünk ki embereket, hogy továbbítsák leveleinket, hiába fizettünk az ilyen küldönczöknek száz török fontot is, sehogy sem tudtunk összeköttetést kapni a külvilággal. Pedig a legkülönbözőbb kísérleteket tettük, hogy elérjük czélunkat. Egy darab szövetre, vagy egy kis vászonkára ráírtuk néhány szóval a legfontosabbat, a mi helyzetünkre vonatkozott. Ezeket a titkos táviratokat bevarrtuk embereink fehérneműjébe, vagy ruhájuk zsebébe, — de soha többé nem láttuk viszont küldönczeinket, soha nem kaptunk semmiféle választ. Palaczkokba is göngyöltük leveleinket, aztán a Bojanába dobtuk, hogy a folyón leúsztassuk őket a tengerig, abban reménykedve, hogy valahol majd csak kihalászszák és rendeltetésük helyére juttatják. De már másnap gúnyosan így szóltak hozzánk a montenegróiak: — Bizony, már kezünkben vannak a palaczkok, amelyeket tegnap küldtek el önök. Vagy hatvan ily palaczkot bocsátottunk útjára, de egyetlenegy sem ért czélhoz. Betegség is gyakran gyötrött bennünket az ostrom idejében. Egyszer vörhenyben, egyszer meg feketehimlőben volt részünk. A kritikus időben vagy harmincz-harminczöt magyar és osztrák család lakott Szkutariban. A főkonzulátus mindent elkövetett, hogy ezek a családok ne szenvedjenek ínséget. És minthogy a főkonzulnak nem volt annyi pénze, hogy sajátjából élelmiszerrel láthassa el pártfogoltjait, gazdag szkutariaiakhoz fordult kölcsönért. Ezek még örültek is, hogy pénzüket nem törököknél kellett elhelyezniük. A tévedt fia. — Éjszakai jelenet a főkapitányságon. — (Saját tudósítónkból.) Hjú, tizennyolcz esztendős, csinos, egészségtől duzzadó, pirosképű fiú állott az éjszaka a főkapitányság inspekciós szobájában Toscano rendőrkapitány előtt. A Király Színházból hozták a detektívek az elegánsan öltözött, rózsaszín nyakkendős fiatalembert, a kihallgatásánál idegesen tépte a homlokába lelógó hosszú barna haját és közben többször hangosan felzokogott: — Kegyelmezzenek meg, esküszöm, sohasem teszem többé ... Érdeklődtem, mit vétett a boldogtalan. Megkérdeztem a jegyzőkönyvet vezető fogalmazótól, mi a neve, a foglalkozása, mire az előállított felelt: 1— G. Jenő vagyok, kereskedelmi érettségit végeztem, két hónappal ezelőtt jöttem Debreczenből, ahol apám gazdag ember volt, tekintélyes polgára a városnak, esküdt, de tönkrement. Szüleim és bátyám is a fővárosba költöztek, hogy új életet kezdjenek. Apám az Angol Parkban kapott havi ötven forintos állást, fivérem egy irodában hetven forintosat, nekem meg kilátásom van szintén egy ötven forintosra. Istenem, mily boldogok voltunk négyen, apám, anyám, bátyám, meg én. Összesen százhetven forintot keresünk majd, abból meg lehet szűkecskén élni. Vettünk is már lakást az Arany János-utczában, reggel költözünk be. Istenem, hagyjanak hazamenni. Hiszen nem oly nagy a vétkem. Egy barátomat kerestem a Király Színházban, a Die geschiedene Frau czímű darabot adták ott a németek. Szünet közben bementem a nézőtérre, láttam, hogy több szék üres, gondoltam, megnézem ingyen az előadást. Közben megszállt az ördög. Az előttem lévő szék szintén üresen állott, egy finom, gyönyörű gukker hevert rajta. Mily jó annak, súgta rossz ördögöm, akinek ily látcsöve van. Mennyi pénze lehet, ha ilyesmire is jut. A gonosz lélek dolgozott bennem, mert egyszerre megkívántam a gukkert. Láttam, senki se vet ügyet reá, áthajoltam és felvettem. De ebben a pillanatban megszólalt a gukkeres szék mellett lévő helyen egy öreg nő: »Was machen sie ?!« és a következő pillanatban tizen is kiáltották: »Átadni a tolvajt a rendőrnek !« így kerültem ide, ez előttem is megmagyarázhatatlan pillanatnyi eltántorodásom miatt a főkapitányságra. Kegyelmezzenek meg, látják, hogy töredelmesen beismerem bűnömet, nem vagyok gonosztevő, nem szándékosan, tervszerűen csináltam a dolgot... Megesett a szívem a szerencsétlenen. Igaza van, bűne nem oly nagy, hogy a legszigorúbb mértékkel bírálják el: megtántorodott egy perezre és ezért szenvedjen talán egész életére ! Ezt a felfogást osztották a rendőrtisztviselő urak is, akik elhatározták, hogy az eljárást megindítják ugyan ellene, de szabadlábra helyezik. Hiszen a bíróság, ha el is ítéli a boldogtalant, sok mindenféle enyhítő körülményre lesz tekintettel. Ifjúságára, szeplőtlen előéletére, magára a cselekedetére, amely nem volt még befejezett bűn stb. Ámde az iránta tanúsított szánalom hamarosan szertefoszlott. Rövidesen kiderült, hogy a fiatalember sokkal nagyobb bűnt követett el és hazudott előttünk. Szokás a rendőrségen, hogy a bűncselekménynyel gyanúsítottakat megmotozzák. A fiatalember zsebeit is átkutatták és találtak nála egy zálogcédulát, amely egy tegnap délelőtt becsapott színházi gukkerről szólt. Leltek továbbá nála egy maroknyi úgynevezett visszatérő kartonlapot, különböző színűeket, amelyek a Népopera tulajonából származtak. E jegyeket szünet közben f... ták adni a színházlátogatóknak, akik ahor mennek ki, hogy visszatérhessenek. — Mit, jelentsen ez ! — kérdezte a felet .