Az Ujság, 1913. május/2 (11. évfolyam, 116-129. szám)

1913-05-18 / 118. szám

Vasárnap, 1913. május 18. AZ Ú­JSÁG vette volna el, a­mit az önkormányzat közegei nemcsak hogy meg nem akadályoztak volna, hanem túlnyomó részben kénytelen, kelletlen alávetették volna magukat az akkori kormány rendelkezéseinek. Valóban, ha a koalíczió kormányra jutása meg nem történik, sok keserű csalódás része­seivé lettek volna azok, kik a vármegye válasz­tott tisztviselőiben az alkotmány oszlopait vélik feltalálni! Távol áll tőlem, hogy e feltevéssel a vár­megyei tisztviselői kar hazafias érzületét csak a legkisebb mértékben is kisebbíteni akarnám, miből viszont önként következik az is, hogy teljesen indokolatlan és méltánytalannak tar­tom az olyan hazafiasnak látszó kifakadáso­­kat, a­melyek a fenti következtetés helyes­ségét elismerve, a mai vármegyei tisztviselői kar nagy részét romlottnak, gyengének, az igazi hazafiság iránt értéktelennek jelzik s ennek folytán azt mondják, hogy a válasz­tási rendszert fenn kell tartani a jövő szá­mára, mikorra kifejlődhetik egy olyan tiszt­viselői kar, mely a nemzeti ideálok iránt több fogékonysággal rendelkezik, és nagyobb ál­dozatkészségre hajlandó. Példaképpen oda­állítjuk a múlt század 20-as éveinek vármegyéit, mikor szerintük a megyei tisztviselői kar önfeláldozásán tört meg a c­entrális hatalom önkénykedő hatalma. Tagadhatatlan, hogy a múltra való hivat­kozás a nagyközönség körében sokhelyütt fogékony­ talajra talál, pedig a tárgyilagos kritika szemüvegén keresztül nézve, az akkori dolgok is másként festenek, mint a­hogyan azt általában bemutatni szokták. 1821-ben április 4-ikén a felség kibocsátja Laibachban kelt leiratát, mely az ország­gyűlés megszavazása nélkül az évi újonczjuta­­lék felemelését rendeli el, 1822-ben pedig el­rendeli, hogy az adó pengő pénzben fizetendő, a­mi, tekintve a papiros pénz és pengő pénz értékarányát, a legsúlyosabb adóemelést je­lentette. Látjuk tehát, hogy mindkét rendelet a leghatározottabb törvénysértést foglalta magá­ban, miután az országgyűlés által meg nem szavazott újoncztöbblet kiállítására és az or­szággyűlés hozzájárulása nélküli adóemelésre vonatkozott ; az akkori kormány cselekménye tehát össze sem hasonlít­ható a Fej­ér­vár­i­­kormány ténykedéseivel, a­mikor a vár­megyék és a kormány között az összeütközés voltaképpen csak a körül forgott, hogy a tör­vényen kívüli állapotra való tekintettel a had­seregbe való önként belépés a belépési bizo­nyítványok kiszolgáltatásának megtagadása út­ján közigazgatási úton megakadályozható-e és hogy az önként befizetett állami adók az állami adópénztárakba beszolgáltatandók-e ? És mégis azt látjuk, hogy bár a húszas évek vármegyéi mindannyian felemelték til­takozó szavukat a kormány törvénytelen tény­kedéseivel szemben, a rendeletek végrehajtását szorgalmazó kormányrendeleteknek a törvény­­hatósági tisztviselői kar a megyék túlnyomó többségében engedelmeskedik és a törvény­telen rendeleteket végrehajtja. Nyílt ellenszegülésre az ország akkori ötvenkét vármegyéje közül csupán nyolc­-tíz vármegyében kerül a sor, de az ellentállás a királyi biztosok kiküldetése útján itt is meg­töretett. Nem szándékozom a huszas évek ellent­­állásának részletes ismertetésébe bocsátkozni, ennek daczára azonban nem hagyhatom em­lítés nélkül az akkori rezisztálás egyik igen érdekes és sok tekintetben tanulságos epi­zódját. A kormány Zemplén megyébe Lónyay Gá­bort küldi ki királyi biztosi minőségben az ellentállás leküzdésére. 1823 augusztus 18-ára kitűzött közgyű­lésen oly nagy a lárma, hogy kénytelen az ülést feloszlatni. A második közgyűlést ez év deczember 15-ére tűzi ki, a­mely nyugodtan, rendzavarás nélkül folyt le. A királyi biztos felolvasta a királyi rezo­­lucziót, melyben a felség magaviseletükért szigorúan megdorgálja a rendeket, a rezisz­­tálást kimondó közgyűlés jegyzőkönyvét pedig széttépi és erre a gyűlést nyomban feloszlatja. Mihelyst a rendek szétoszlanak, Lónyay maga elé rendeli a tisztviselőket és közli velük a felség parancsait. A tisztviselők az engedel­mességet megtagadják, erre Lónyay utasítja Gorzkowsky vezérőrnagyot, a rendelkezésére bocsátott katonai erő parancsnokát, hogy az összes tisztviselőket, szám szerint huszonnégyet tartóztassa le. A tisztviselők katonai őrizet alatt külön szobákban helyeztetnek el, hogy egymással ne érintkezhessenek. Huszonnégy órai fogság után Lónyay magához hivatja a két alispánt és megkérdezi őket, hogy hajlandók-e reziszten­­cziájukkal abbanhagyni. Az alispánok ki­jelentik, hogy készek a maguk részéről a felség parancsainak mindenben eleget tenni, de tiszt­viselőtársaik nélkül mit sem tehetnek. Kérik, engedtessék meg nekik a velük való tanács­kozás, ezt a királyi biztos megengedi. Rövid tanácskozás után kijelentik a királyi biztos előtt, hogy az adót behajtják s az ujonczozást foganatosítják. A sorozást még deczember 27-én meg is kezdik, két perczeptor pedig nyomban Kassára utazik a kerületi kamarai adóhivatalhoz, az adólajstromok összeállítása végett. Pedig ugyanaz a tisztviselői kar a májusi közgyűlésen ünnepélyes fogadalmat tett,­­hogy ők mint tagok azon testtől, melyhez tartoz­nak, semmi esetben és az időknek semmi viszontagságaiban sem válván el, önönmaguk is mindenkor a törvényhez s ezen épült külö­nösen most is megújított határozáshoz állha­tatosan és híven ragaszkodnak és attól ma­gukat eltántorítani nem engedik«. (A Magyar Nemzet Története, IX. kötet.) A vármegyei tisztviselői kar meghódolása daczára egyetlen egy vármegye sem másította meg azon határozatát, melylyel megtagadta törvénytelen rendeletek végrehajtását. Azon vármegyék közül is számosan, a­melyek a nyílt ellenszegülés útjára nem is léptek, nem szűn­tek meg felirataikkal a kormányhoz fordulni, melyekben az alkotmányon ejtett sérelmek orvoslását sürgetik. A felség végre kilátásba helyezte ez országgyűlés egybehívását, a­mi 1825-ben tényleg meg is történt. Kísértsük meg most már a felsorolt, meg nem c­áfolható tényekből levonni a helyes következtetéseket. Attól az időtől fogva, hogy a vármegyei tisztség a mai értelemben vett hivatallá vált, a tisztviselők is hivatalnokokká lettek a szó rendes, közszájon forgó értelmében. A vár­megyei tisztség tehát olyan hivatássá lett, mely leköti az embert egész életén keresztül. Ez az átalakulás sokkal korábban kezdődött meg nálunk, mint azt általában gondolják. Mikor az említett események lejátszódtak, a vármegyei tisztviselőség is rendes foglalkozá­sává vált a nemes urak egy részének, kik fiatalon az esküdtséggel kezdték a hivatalos­­kodást és a ranglétrán fokonként emelkedve lettek később szolgabirákká, alispánokká. A­ki­nek megvolt a tehetsége, tegyük még hozzá : megvoltak a jó összeköttetései, az tovább is vihette. A kerületi tábla ülnökei, a septemvirek, helytartósági tanácsosok közül többen a me­gyénél kezdték közhivatali pályájukat. Mi­helyst a megyei tisztség valóságos élethivatássá vált, a tisztviselő hozzászokott a magasabb hatóság rendeletei iránti engedelmességhez, a tisztviselőnek a hivataloskodáshoz hozzáido­mult jellemével ily körülmények között ellen­tétben állt a felsőbbség parancsaival szembe­szállni, még abban az esetben is, ha azokat talán belső hazafias érzése szerint nem is he­lyeselte. Olyan vármegyében, hol az ott erősen megnyilvánult ellenzéki szellem ideig-óráig a felsőbbséggel szemben nyílt ellentállásba is sodorta, nem bánta a vele szemben használt erőszakot, miután így lelkiismeretét meg­nyugtatva, az erőszak nyomása alatt tér­hetett vissza rendes foglalkozásához ! A kormány önkénykedése tehát nem a tisztviselők ellentállásán tört meg a múltban sem, hanem megtörött azon a közszellemen, mely a tőle közvetlenül nem függő nemzet­ben megnyilvánult. A 20-as évek történetét olvasva, látjuk, hogy a szolgabírák által foganatosított sorozásokon a nép fiai nem jelentek meg, hanem az erdőkbe, hegyek közé menekültek. A vármegyék közönségei pedig egyértelműleg feliratokban emelték fel szavukat a törvénytelenségekkel szemben, a­melyek nyomán egy olyan hatalmas, az egész nemzetet magával ragadó ellenzéki szellem hatotta át az országot, hogy a kormány, súlyos felelőssége tudatában, a történt ese­mények várható következményeitől vissza­rettenve, volt kénytelen a törvénytelenség útjá­ról letérve, a felségnek az országgyűlés össze­hívását és ezzel az alkotmányos útra való visszatérést ajánlani.­­ Tehát igenis, az önkormányzatban meg­nyilvánuló közéleti public­itás volt az, mely gátat vetett az önkénykedő malomnak, de ennek magához ahhoz a kérdéshez, hogy a tisztviselői állások választás vagy kinevezés útján töltetnek-e be, igen kevés köze van. Ha ez igazságként áll a múltra vonat­kozólag, kétszeresen áll a jelenre, mikor a vármegyei tisztviselőség sokkal inkább, mint valaha, kenyérkereseti pályává vált, a­mikor tehát a hosszas hivatali szolgálat folytán önként kifejlett és a jó közigazgatás szem­pontjából csak helyeselhető felsőbbség iránti köteles engedelmesség érzete mellett még az a gondolat is felmerül a tisztviselő lelkületé­­ben, hogy mi lesz velem és családommal, ha a kormány rendeleteinek ellenszegülve, esetleg állásomat koc­káztatom. És itt valljuk meg őszintén azt is, hogy a magyar társadalomnak éppen az a része, mely a közel­múltban lefolyt nemzeti ellentállás alkalmával különösen hangos volt akkor, a­mikor a tisztviselői kart a kormánynyal szem­beni ellentállásra sarkalta, igen szűkmarkúnak bizonyult, mikor a rezisztáló tisztviselő anyagi kárpótlásáról volt szó. Nem, a vármegyei tisztviselői kar nem lesz kapható újból még egy oly méretű ellent­állásra sem a jövőben, a­mint azt 1905-ben megcselekedte, miből tehát következik, hogy a választási rendszer, mely egyébként soha­sem volt igazi alkotmánybiztosíték, a jövő­ben még kevésbé lesz azzá. Ne keressünk tehát a tisztviselőben al­­kotmánybiztosítékot, hanem elégedjünk meg azzal, ha pontosan és kötelességszerűen ellátja hivatala folytán reá háramló teendőit! Az alkotmány védelmét pedig, ha arra a jövő­ben esetleg szükség leend, bízza a nemzet azon egyedeire, a­kiknek élethivatása olyan, hogy azt saját exisztenziájuk teljes tönkre­tétele nélkül megtehetik. FŐVÁROS. (A telekérték emelkedési adó.) Évek hosszú sora óta foglalkoznak Budapesten a telekérték emelkedési adó behozatalával, az úgynevezett bettermenttel. Ennek lényege az, hogy az a telek­­tulajdonos, kinek telke vagy háza valamely sza­bályozás következtében értékében növekszik, az értéknövekedés bizonyos hányadát adja a város­nak. Ez az igazságos adó a külföldön régóta fennáll. Budapest még nem tudott idáig jutni, hogy kész javaslattal jött volna a közgyűlés elé. Budapestet már a vidék is megelőzte. Aradon és Pozsonyban már kész a hetterment-javaslat, sőt ez utóbbi helyen nyolcz szavazattal el is bukott. De a tanács újból át fogja dolgoztatni a javaslatot s akkor el is fogják fogadni. Budapesten mikor kerül a bel­­termentre a sor? (A Király-díjból a szegényeknek.) Mauthner Viktor lovag, ki ma a legszerencsésebb istálló­­tulajdonos a monarchiában, az idén megnyerte Makán nevű lovával a százezer koronával dotált Király-díjat. Mauthner ez alkalomból kétezer ko­ronát juttatott Budapest szegényeinek. (Az óbudai híd.) A tanács még ez év áprilisában feliratban arra kérte a kereskedelmi minisztert, hogy a Hungária­ körút és Óbuda között építendő Dunahíd tárgyában megtartott értekezlet határo­zatait hagyja jóvá. A miniszter most arról értesíti a fővárost, hogy az értekezlet eredményei eddig még jóváhagyhat­ók nem voltak, mert az értekez­leten függőben maradt néhány fontosabb kérdés tisztázása érdekében a pénzügyminiszterrel, föld­­művelésügyi miniszterrel és a kereskedelmi mi­niszterrel tárgyalásokat kellett indítani. Ezek a tárgyalások még nincsenek teljesen lezárva, de előreláthatólag rövid időn belül befejezéshez fog­nak jutni. Ha ez megtörtént, az értekezleten létre­jött megállapodások jóváhagyhatók és a székes­­főváros közönségével is közölhetők lesznek. A­mi a híd építésének időpontját illeti, erre nézve meg­jegyzi a miniszter, hogy e kérdésben a pénzügy­­minisztert illeti a döntés joga. (Erzsébetfalva szemetje.) Erzsébetfalva arra kérte a fővárost, hogy részére szemétlerakodó 53

Next