Az Ujság, 1913. május/2 (11. évfolyam, 116-129. szám)
1913-05-18 / 118. szám
Vasárnap, 1913. május 18. AZ ÚJSÁG vette volna el, amit az önkormányzat közegei nemcsak hogy meg nem akadályoztak volna, hanem túlnyomó részben kénytelen, kelletlen alávetették volna magukat az akkori kormány rendelkezéseinek. Valóban, ha a koalíczió kormányra jutása meg nem történik, sok keserű csalódás részeseivé lettek volna azok, kik a vármegye választott tisztviselőiben az alkotmány oszlopait vélik feltalálni! Távol áll tőlem, hogy e feltevéssel a vármegyei tisztviselői kar hazafias érzületét csak a legkisebb mértékben is kisebbíteni akarnám, miből viszont önként következik az is, hogy teljesen indokolatlan és méltánytalannak tartom az olyan hazafiasnak látszó kifakadásokat, amelyek a fenti következtetés helyességét elismerve, a mai vármegyei tisztviselői kar nagy részét romlottnak, gyengének, az igazi hazafiság iránt értéktelennek jelzik s ennek folytán azt mondják, hogy a választási rendszert fenn kell tartani a jövő számára, mikorra kifejlődhetik egy olyan tisztviselői kar, mely a nemzeti ideálok iránt több fogékonysággal rendelkezik, és nagyobb áldozatkészségre hajlandó. Példaképpen odaállítjuk a múlt század 20-as éveinek vármegyéit, mikor szerintük a megyei tisztviselői kar önfeláldozásán tört meg a centrális hatalom önkénykedő hatalma. Tagadhatatlan, hogy a múltra való hivatkozás a nagyközönség körében sokhelyütt fogékony talajra talál, pedig a tárgyilagos kritika szemüvegén keresztül nézve, az akkori dolgok is másként festenek, mint ahogyan azt általában bemutatni szokták. 1821-ben április 4-ikén a felség kibocsátja Laibachban kelt leiratát, mely az országgyűlés megszavazása nélkül az évi újonczjutalék felemelését rendeli el, 1822-ben pedig elrendeli, hogy az adó pengő pénzben fizetendő, ami, tekintve a papiros pénz és pengő pénz értékarányát, a legsúlyosabb adóemelést jelentette. Látjuk tehát, hogy mindkét rendelet a leghatározottabb törvénysértést foglalta magában, miután az országgyűlés által meg nem szavazott újoncztöbblet kiállítására és az országgyűlés hozzájárulása nélküli adóemelésre vonatkozott ; az akkori kormány cselekménye tehát össze sem hasonlítható a Fejérvárikormány ténykedéseivel, amikor a vármegyék és a kormány között az összeütközés voltaképpen csak a körül forgott, hogy a törvényen kívüli állapotra való tekintettel a hadseregbe való önként belépés a belépési bizonyítványok kiszolgáltatásának megtagadása útján közigazgatási úton megakadályozható-e és hogy az önként befizetett állami adók az állami adópénztárakba beszolgáltatandók-e ? És mégis azt látjuk, hogy bár a húszas évek vármegyéi mindannyian felemelték tiltakozó szavukat a kormány törvénytelen ténykedéseivel szemben, a rendeletek végrehajtását szorgalmazó kormányrendeleteknek a törvényhatósági tisztviselői kar a megyék túlnyomó többségében engedelmeskedik és a törvénytelen rendeleteket végrehajtja. Nyílt ellenszegülésre az ország akkori ötvenkét vármegyéje közül csupán nyolc-tíz vármegyében kerül a sor, de az ellentállás a királyi biztosok kiküldetése útján itt is megtöretett. Nem szándékozom a huszas évek ellentállásának részletes ismertetésébe bocsátkozni, ennek daczára azonban nem hagyhatom említés nélkül az akkori rezisztálás egyik igen érdekes és sok tekintetben tanulságos epizódját. A kormány Zemplén megyébe Lónyay Gábort küldi ki királyi biztosi minőségben az ellentállás leküzdésére. 1823 augusztus 18-ára kitűzött közgyűlésen oly nagy a lárma, hogy kénytelen az ülést feloszlatni. A második közgyűlést ez év deczember 15-ére tűzi ki, amely nyugodtan, rendzavarás nélkül folyt le. A királyi biztos felolvasta a királyi rezolucziót, melyben a felség magaviseletükért szigorúan megdorgálja a rendeket, a rezisztálást kimondó közgyűlés jegyzőkönyvét pedig széttépi és erre a gyűlést nyomban feloszlatja. Mihelyst a rendek szétoszlanak, Lónyay maga elé rendeli a tisztviselőket és közli velük a felség parancsait. A tisztviselők az engedelmességet megtagadják, erre Lónyay utasítja Gorzkowsky vezérőrnagyot, a rendelkezésére bocsátott katonai erő parancsnokát, hogy az összes tisztviselőket, szám szerint huszonnégyet tartóztassa le. A tisztviselők katonai őrizet alatt külön szobákban helyeztetnek el, hogy egymással ne érintkezhessenek. Huszonnégy órai fogság után Lónyay magához hivatja a két alispánt és megkérdezi őket, hogy hajlandók-e rezisztencziájukkal abbanhagyni. Az alispánok kijelentik, hogy készek a maguk részéről a felség parancsainak mindenben eleget tenni, de tisztviselőtársaik nélkül mit sem tehetnek. Kérik, engedtessék meg nekik a velük való tanácskozás, ezt a királyi biztos megengedi. Rövid tanácskozás után kijelentik a királyi biztos előtt, hogy az adót behajtják s az ujonczozást foganatosítják. A sorozást még deczember 27-én meg is kezdik, két perczeptor pedig nyomban Kassára utazik a kerületi kamarai adóhivatalhoz, az adólajstromok összeállítása végett. Pedig ugyanaz a tisztviselői kar a májusi közgyűlésen ünnepélyes fogadalmat tett,hogy ők mint tagok azon testtől, melyhez tartoznak, semmi esetben és az időknek semmi viszontagságaiban sem válván el, önönmaguk is mindenkor a törvényhez s ezen épült különösen most is megújított határozáshoz állhatatosan és híven ragaszkodnak és attól magukat eltántorítani nem engedik«. (A Magyar Nemzet Története, IX. kötet.) A vármegyei tisztviselői kar meghódolása daczára egyetlen egy vármegye sem másította meg azon határozatát, melylyel megtagadta törvénytelen rendeletek végrehajtását. Azon vármegyék közül is számosan, amelyek a nyílt ellenszegülés útjára nem is léptek, nem szűntek meg felirataikkal a kormányhoz fordulni, melyekben az alkotmányon ejtett sérelmek orvoslását sürgetik. A felség végre kilátásba helyezte ez országgyűlés egybehívását, ami 1825-ben tényleg meg is történt. Kísértsük meg most már a felsorolt, meg nem cáfolható tényekből levonni a helyes következtetéseket. Attól az időtől fogva, hogy a vármegyei tisztség a mai értelemben vett hivatallá vált, a tisztviselők is hivatalnokokká lettek a szó rendes, közszájon forgó értelmében. A vármegyei tisztség tehát olyan hivatássá lett, mely leköti az embert egész életén keresztül. Ez az átalakulás sokkal korábban kezdődött meg nálunk, mint azt általában gondolják. Mikor az említett események lejátszódtak, a vármegyei tisztviselőség is rendes foglalkozásává vált a nemes urak egy részének, kik fiatalon az esküdtséggel kezdték a hivataloskodást és a ranglétrán fokonként emelkedve lettek később szolgabirákká, alispánokká. Akinek megvolt a tehetsége, tegyük még hozzá : megvoltak a jó összeköttetései, az tovább is vihette. A kerületi tábla ülnökei, a septemvirek, helytartósági tanácsosok közül többen a megyénél kezdték közhivatali pályájukat. Mihelyst a megyei tisztség valóságos élethivatássá vált, a tisztviselő hozzászokott a magasabb hatóság rendeletei iránti engedelmességhez, a tisztviselőnek a hivataloskodáshoz hozzáidomult jellemével ily körülmények között ellentétben állt a felsőbbség parancsaival szembeszállni, még abban az esetben is, ha azokat talán belső hazafias érzése szerint nem is helyeselte. Olyan vármegyében, hol az ott erősen megnyilvánult ellenzéki szellem ideig-óráig a felsőbbséggel szemben nyílt ellentállásba is sodorta, nem bánta a vele szemben használt erőszakot, miután így lelkiismeretét megnyugtatva, az erőszak nyomása alatt térhetett vissza rendes foglalkozásához ! A kormány önkénykedése tehát nem a tisztviselők ellentállásán tört meg a múltban sem, hanem megtörött azon a közszellemen, mely a tőle közvetlenül nem függő nemzetben megnyilvánult. A 20-as évek történetét olvasva, látjuk, hogy a szolgabírák által foganatosított sorozásokon a nép fiai nem jelentek meg, hanem az erdőkbe, hegyek közé menekültek. A vármegyék közönségei pedig egyértelműleg feliratokban emelték fel szavukat a törvénytelenségekkel szemben, amelyek nyomán egy olyan hatalmas, az egész nemzetet magával ragadó ellenzéki szellem hatotta át az országot, hogy a kormány, súlyos felelőssége tudatában, a történt események várható következményeitől visszarettenve, volt kénytelen a törvénytelenség útjáról letérve, a felségnek az országgyűlés összehívását és ezzel az alkotmányos útra való visszatérést ajánlani. Tehát igenis, az önkormányzatban megnyilvánuló közéleti publicitás volt az, mely gátat vetett az önkénykedő malomnak, de ennek magához ahhoz a kérdéshez, hogy a tisztviselői állások választás vagy kinevezés útján töltetnek-e be, igen kevés köze van. Ha ez igazságként áll a múltra vonatkozólag, kétszeresen áll a jelenre, mikor a vármegyei tisztviselőség sokkal inkább, mint valaha, kenyérkereseti pályává vált, amikor tehát a hosszas hivatali szolgálat folytán önként kifejlett és a jó közigazgatás szempontjából csak helyeselhető felsőbbség iránti köteles engedelmesség érzete mellett még az a gondolat is felmerül a tisztviselő lelkületében, hogy mi lesz velem és családommal, ha a kormány rendeleteinek ellenszegülve, esetleg állásomat kockáztatom. És itt valljuk meg őszintén azt is, hogy a magyar társadalomnak éppen az a része, mely a közelmúltban lefolyt nemzeti ellentállás alkalmával különösen hangos volt akkor, amikor a tisztviselői kart a kormánynyal szembeni ellentállásra sarkalta, igen szűkmarkúnak bizonyult, mikor a rezisztáló tisztviselő anyagi kárpótlásáról volt szó. Nem, a vármegyei tisztviselői kar nem lesz kapható újból még egy oly méretű ellentállásra sem a jövőben, amint azt 1905-ben megcselekedte, miből tehát következik, hogy a választási rendszer, mely egyébként sohasem volt igazi alkotmánybiztosíték, a jövőben még kevésbé lesz azzá. Ne keressünk tehát a tisztviselőben alkotmánybiztosítékot, hanem elégedjünk meg azzal, ha pontosan és kötelességszerűen ellátja hivatala folytán reá háramló teendőit! Az alkotmány védelmét pedig, ha arra a jövőben esetleg szükség leend, bízza a nemzet azon egyedeire, akiknek élethivatása olyan, hogy azt saját exisztenziájuk teljes tönkretétele nélkül megtehetik. FŐVÁROS. (A telekérték emelkedési adó.) Évek hosszú sora óta foglalkoznak Budapesten a telekérték emelkedési adó behozatalával, az úgynevezett bettermenttel. Ennek lényege az, hogy az a telektulajdonos, kinek telke vagy háza valamely szabályozás következtében értékében növekszik, az értéknövekedés bizonyos hányadát adja a városnak. Ez az igazságos adó a külföldön régóta fennáll. Budapest még nem tudott idáig jutni, hogy kész javaslattal jött volna a közgyűlés elé. Budapestet már a vidék is megelőzte. Aradon és Pozsonyban már kész a hetterment-javaslat, sőt ez utóbbi helyen nyolcz szavazattal el is bukott. De a tanács újból át fogja dolgoztatni a javaslatot s akkor el is fogják fogadni. Budapesten mikor kerül a beltermentre a sor? (A Király-díjból a szegényeknek.) Mauthner Viktor lovag, ki ma a legszerencsésebb istállótulajdonos a monarchiában, az idén megnyerte Makán nevű lovával a százezer koronával dotált Király-díjat. Mauthner ez alkalomból kétezer koronát juttatott Budapest szegényeinek. (Az óbudai híd.) A tanács még ez év áprilisában feliratban arra kérte a kereskedelmi minisztert, hogy a Hungária körút és Óbuda között építendő Dunahíd tárgyában megtartott értekezlet határozatait hagyja jóvá. A miniszter most arról értesíti a fővárost, hogy az értekezlet eredményei eddig még jóváhagyhatók nem voltak, mert az értekezleten függőben maradt néhány fontosabb kérdés tisztázása érdekében a pénzügyminiszterrel, földművelésügyi miniszterrel és a kereskedelmi miniszterrel tárgyalásokat kellett indítani. Ezek a tárgyalások még nincsenek teljesen lezárva, de előreláthatólag rövid időn belül befejezéshez fognak jutni. Ha ez megtörtént, az értekezleten létrejött megállapodások jóváhagyhatók és a székesfőváros közönségével is közölhetők lesznek. Ami a híd építésének időpontját illeti, erre nézve megjegyzi a miniszter, hogy e kérdésben a pénzügyminisztert illeti a döntés joga. (Erzsébetfalva szemetje.) Erzsébetfalva arra kérte a fővárost, hogy részére szemétlerakodó 53