Az Ujság, 1913. május/2 (11. évfolyam, 116-129. szám)
1913-05-18 / 118. szám
52 Irányi lelkes megnyitó beszéde közben kinyitotta az ajtót és bekiáltott Mednyánszkynak : — Komám, gyere ki. Fontos ügyben keresnek. Mednyánszky báró pro forma kelletlenül viszszakiáltotta Barcsaynak : — Ki háborgat engem ilyenkor ! Mire Barcsay visszakiáltott: — Az a kis szőke vár a kapuban. Körülbelül ilyen formájú lesz az Irányi Dániel 48 -as pártprogramjajának is a kezelése, örvendetes esemény. Minden különös értesítés helyett ez után közölték a n.é.közönséggel, hogy megszaporodtunk. Este, lefekvéskor még semmit sem tudtunk, de reggel ébredéskor azt éreztük, hogy ötszázzal többen vagyunk, mint tegnap voltak. Szaate pede annektáltuk a Duna titkát, a piczinyke Ada-Kaleh szigetet, akik immár adófizető és bizonyára államtitkárt jelölendő magyar választó-polgártársaink. Koránjuk tiltja ugyan a bor élvezését, de hát a művelt Nyugat majd bevonul oda is egy pár jól abroncsolt gönczi hordóval. Legyenek üdvözölve, új testvéreink. Igaz, hogy nagyon szegények, de azért jól beosztják azt a semmit, amijük nincs, mert mindegyiknek van azonkívül vagy öt-hat felesége. Ezek a szép »fátyolos hölgyek« a szigeten eddig élő valóságos rabszolgák voltak. De — reméljük — az annektálás folytán az ő jogi állapotuk is megváltozik. Hiszen a kormányrendelet értelmében a közigazgatás a vármegyébe bekebelezte őket. Hozsánna nekik és hony suit, qui mai y pense. Ki hitte volna ? Montenegró vitéz királya, Nikita, egy hét óta nagyon megváltozott. Szkutari kiürítése után azt képzeltük, hogy engesztelhetlen gyűlölettel lesz eltelve monarchiánk iránt. És ime most kiderül, hogy jobban szeret bennünket, mint az orosz udvart, amelyet cserbenhagyással vádol. Annyira lojális szomszéd immár jó Nikita király, hogy kijelentése szerint barátságos szomszédja óhajt lenni az osztrák-magyar monarchiának. Örömmel veszszük tudomásul. De viszont nekünk is meg kell változnunk iránta. Ezentúl tehát nem kell tüstént hadikészülődésre gondolnunk, hogyha Nikita ő felsége a határon egy kis felvonulást, szokásos katonai manővert rendez. Tekintsük ezt majd annak, ami akar lenni. Egy kis manővernek. Tömörebben mondva: börzemanővernek. X3KJ» A tárgyilagosság apostola. Nem féltékenység ébresztése a szándék, de valljuk meg: a szövetkezett ellenzéki kórusban ma már nem a Mezőssy Béla tenorja, nem a Désy Zoltán szopránja és nem is az Apponyi gróf baritonja dominál, hanem a Károlyi Mihály gróf érczes hangja. Ő a vezér. A többi csak tiszteletbeli dísztagjelölt. Károlyi Mihály gróf népszerű és szimpatikus egyéniség. A mellett típusa az objektivitásnak. Berchtold grófnak a sógora. De azért senki sem piszkálja a külpolitika helytelenségét olyan gyakran, mint Károlyi Mihály gróf, aki azzal érvel, hogy egy monarchiának, amelynek a fele szláv, nem szabad szlávellenes politikát folytatnia, és hogy nekünk érdekünk a szomszéd államokkal jóban lenni. Károlyi Mihály gróf tehát nemcsak a Kárpátoktól Adriáig népszerű, de népszerű ő még Belgrádban is. Szinte megható, hogy mennyire a keblére öleli ő a kissé leforrázott szerb népet. Szép emberi vonás tőle, hogy az ellentétes faji érzületű emberben is csak az embert tekinti. De kiterjed ez az ő humanizmusa még az állatvédelmi terület egész komplexumára is. Még a szerb marha és a szerb sertés érdekeit is szívén viseli. Ezért nem akarja, hogy azokat Magyarországon lemészárolják, mert akkor az általános, egyenlő és titkos választók olcsó húst ennének. 15 Végzetes czélbalövés. Kőnyomatos nyelven szólva : könnyen végzetessé válható baleset történt a napokban a szerb határon. Vilikovics nevű kereskedelmi utazó a Belgrád nevű szerb hajón evezgetett mintáival Belgrád irányában. Amint Szendrő mellett elhaladtak, az ötven méternyi távolságban lévő parton megpillantotta az osztrákmagyar 28-ik vadászezred kivezényelt, őrségét. Az elmés Vilikovics a vadászkatonákhoz háttal fordulva, a hajó ormáról illetlen mozdulatokkal fejezte ki politikai nézeteit. Erre egy vadászkatona fegyverével czélzott a mutatványos úr felé és szerencsésen — mondjuk inkább : szerencsétlenül — centrumot talált. Szerbiában ezért most nagy a felzúdulás. De mégis remélhető, hogy Petár szerb király ő felsége ezt az ügyet nem viszi a londoni reunió elé. Nem érdemes e miatt azt a láger-katonát a haditörvényszék elé állítani. Büntetése előreláthatólag igen csekély volna. Mert azt már csak igazán nem lehetne ama katona ellen súlyosbító körülményül felhozni, hogy a lövése által nemesebb részeket sértett. Van, hogy napjainkban még a szónoki képesség felsőbbsége uralja társadalmi és politikai életünket. A verbománia problémájának nehézsége abból áll, hogy lehetetlen megjelölni a határt, hogy patológiai állapota hol kezdődik, vannak verbománok, kik határozottan betegek, és olyanok is, kik igen jól érzik magukat, műveit, józan és kifogástalan emberek benyomását teszik, de az alapos megfigyelő előtt beteges képzelődésük feltűnő kifejezését el nem titkolhatják. Maga a társadalmi élet és a vele járó czivilizáczió lényegesen járulnak hozzá a verbománia terjesztéséhez. Ha két ember találkozik, mielőtt beszélgetésük tulajdonképpeni tárgyára átmennének, sok mindenféle, a verbomániára emlékeztető formalitáson mennek keresztül. A társalkodás se szabad és fesztelen, mert mindenféle tekintet, forma és udvariasság zavarja a társalgást természetes menetét, és kerülő utakra és szószaporításokra készteti. Az udvariassági formula a régi, múlt idők maradéka. Szokásai és hagyományai jóformán kiirthatlanok. Az udvariasság, az előzékenység és a jó nevelés követelik, hogy a nyelv némely kifejezését, vagy fogalmát kerüljük, tehát lingvisztikai kerülőutakra és körmondatokra kényszerítenek. Az egész görög irodalom arról tesz tanúságot, hogy az írók és költők mily nagy gonddal kerülték némely szó vagy fogalom kifejezését, mint amilyen például a halál. Ez a szokás a modern nyelvekbe is átment. A magyar nyelv is szívesen alkalmazza a körülíró kifejezéseket. Ahelyett, hogy azt mondanék : Béla apja meghalt, szívesebben mondjuk: Béla elvesztette apját. Meghalt helyett elköltözött, kimúlt gyakori kifejezések. A franczia is szívesebben használja »mort« helyett a perdu, expiré, disparu kifejezéseket. A czimek fentartása nem egyéb, mint a verbománia segédeszköze. X. udvari tanácsos ő méltósága hosszabb és formásabb, mint ha egyszerűen azt mondjuk : X. ur. A verbománia terjedése nem maradhatott hatástalan a grafomániára se. Vannak írók, kik sokat írnak, de műveik nem irodalmi értékűek. Haláluk után az antikvárius olcsó áron bocsátja áruba az értéktelen köteteket. Az irodalom, mely az emberi szellem fokmérője és a kor eszméinek a kifejezése, sokszor nem szolgálta e nagy czélt. Sok író eszmék helyett szókat halmoz össze, minek következtében prózájuk érdektelen, költészetük pedig a szép tartalom nélküli formája. A verbománia terjedését legczélszerűbben meggátoljuk azzal, ha már az iskolában tanítjuk a szók igazi értelmét és értékét, és ha nagy súlyt vetünk a logika észszerű tudományának terjesztésére és ápolására. Ez a munka nem könnyű mert a nép szereti az üres szók és formák használatát. & AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1913. május 18. A vármegyei közigazgatási reform. — Három közlemény. — Irta Iklódi Szabó János dr. országgyűlési képviselő. I. Alkotmánybiztosíték-e a tisztviselők választási rendszere ? A közeljövő egyik legaktuálisabb kérdése a közigazgatásunk gyökeres rendezése. Mostanában sokat hallunk a jegyzők államosításának ügyéről, hallunk a jólértesültség mezében egyes hangokat, amelyek szerint csupán a jegyzők államosítása van tervbe véve. Azt hiszem, hogy itt a tévedés nyilvánvaló. Koncredálom, hogy a kormány, minthogy a kérdés kapcsolatos a jegyzők anyagi helyzetének régóta sürgetett rendezésével, időrendi sorrend tekintetében talán a jegyzők államosítását tartja sürgősebbnek, alig foroghat fenn kétség az iránt, hogy a jegyzők államosítását követni fogja a vármegyei tisztviselők államosítása is, miután a jó közigazgatás érdekei szempontjából úgyszólván elképzelhetetlen, hogy az alsófokú közigazgatási szerveknek a középfokú adminisztratív hatóságokkal szemben eddig fennállt függőségi viszonya meglazíttassék. A részleges, csakis a jegyzőkre kiterjedő államosításnak pedig ez volna a következménye. Az államosítás tehát aktuálissá fog válni, hitem szerint az egész vonalon és a kérdés felvetése fel fogja szabadítani mindazokat az ellenérzéseket, melyek újabb alkotmányos életünkben mindannyiszor hangos kitöréseket váltottak ki, valahányszor a kormány komolyan készült az ügy megoldásához ! »Ne bántsák a vármegyét, a magyar alkotmány ősi, egyedüli biztosítékát«, fogjuk újból hallani. A kérdés már most az, hogy a tisztviselők kinevezési rendszere a mai helyzettel szemben tényleg veszélyezteti-e azokat a tagadhatatlanul értékes fegyvereket, melyekkel a nemzet az alkotmány és közszabadság védelme tekintetében az önkormányzat folytán rendelkezik. Tévedés volna ugyanis azt hinni, hogy a tisztviselők kinevezési rendszerével együtt járna szükségképpen a vármegyei közgyűlésekben megnyilvánuló közéleti publicitás megszüntetése, sőt meg vagyok róla győződve, hogy az összes illetékes tényezőkben még a gondolat sem merült fel soha, hogy az utóbbit bármiképp is korlátozni, szűkebb körre szorítani kellene. Így állván a helyzet, ha a feltett kérdésre teljes őszinteséggel akarunk válaszolni, a felelet az egyszerű tagadásnál alig lehet egyéb. Talán nem lesz érdektelen, ha e tekintetben a közelmúltban lefolyt nemzeti ellenállás tanulságaira utalunk. A vármegyei közgyűléseknek, ezeknek a nagy múltú és ennek folytán nagy tekintéllyel bíró testületeknek a Fehérváry-kormány működése elleni tiltakozásaiknak tagadhatatlanul nagy morális jelentőségük volt. Nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a kormány helyzete tarthatatlanná vált. De nem a tisztviselők ellentállása tette a kormány helyzetét lehetetlenné ! A tisztviselők ugyanis egyes vármegyékben törvényhatóságuk nyílt, sok helyütt hallgatólagos jóváhagyása mellett alávetették magukat a kormány rendeleteinek. Nyílt összeütközésre a kormány s a tisztviselői kar között csak néhány vármegyében került a sor, de a főispán vagy a kiküldött királyi biztos ezekben a vármegyékben is kapott aránylag rövid idő alatt feltétlen engedelmességű közegeket rendeleteinek végrehajtásához. A Fehérváry-kormány kormányzása utolsó idejében a vármegyei tisztviselők ellentállása mindenütt megtöretett. Ha a kormány túltette volna magát a nemzetnek az országgyűlés feloszlatása után leginkább a törvényhatósági közgyűlések bizalmatlansági volumai útján kifejezett ítéletén és ennek folytán nem kívánt volna szabadulni a ránézve is kellemetlen helyzetéből, ha, amit elsősorban kellett volna mondanom, a korona felkent viselőjében nem lett volna meg a koronázási esküjéhez való törhetetlen ragaszkodás és ha végre a szövetkezeti ellenzék több energiát mutat vala abban a tekintetben, hogy a kormányzást csupán elveinek diadala esetén hajlandó vállalni, az abszolutizmus korszakát a nemzet alig kerül-