Az Ujság, 1913. május/2 (11. évfolyam, 116-129. szám)

1913-05-18 / 118. szám

52 Irányi lelkes megnyitó beszéde közben kinyitotta az ajtót és bekiáltott Mednyánszkynak : — Komám, gyere ki. Fontos ügyben keresnek. Mednyánszky báró pro forma kelletlenül visz­szakiáltotta Barcsaynak : — Ki háborgat engem ilyenkor ! Mire Barcsay visszakiáltott: — Az a kis szőke vár a kapuban. Körülbelül ilyen formájú lesz az Irányi Dániel 48 -as pártprogramjajának is a kezelése, örvendetes esemény. Minden különös értesítés helyett ez után közölték a n.­é.­közönséggel, hogy megszaporodtunk. Este, lefekvéskor még semmit sem­ tudtunk, de reggel ébredéskor azt éreztük, ho­gy ötszázzal többen vagyunk, mint tegnap vol­ta­k. Szaate pede annek­táltuk a Duna titkát, a piczinyke Ada-Kaleh szigetet, a­kik immár adó­fizető és bizonyára államtitkárt jelölendő magyar választó-polgártársaink. Koránjuk tiltja ugyan a bor élvezését, de hát a művelt Nyugat majd be­vonul oda is egy pár jól abroncsolt gönczi hordóval. Legyenek üdvözölve, új testvéreink. Igaz, hogy nagyon szegények, de azért jól beosztják azt a semmit, a­mijük nincs, mert mindegyiknek van azonkívül vagy öt-hat felesége. Ezek a szép »fátyo­los hölgyek« a szigeten eddig élő valóságos rabszol­gák voltak. De — reméljük — az annektálás foly­tán az ő jogi állapotuk is megváltozik. Hiszen a kormányrendelet értelmében a közigazgatás a vár­megyébe bekebelezte őket. Hozsánna nekik és hony suit, qui mai y pense. Ki hitte volna ? Montenegró vitéz királya, Nikita, egy hét óta nagyon megváltozott. Szkutari kiürítése után az­t képzeltük, hogy engesztelhetlen gyűlölettel lesz eltelve monarchiánk iránt. És ime most kiderül, hogy jobban szeret bennünket, mint az orosz udvart, a­melyet cserbenhagyással vádol. Annyira lojális szomszéd immár jó Nikita király, hogy kijelentése szerint barátságos szom­szédja óhajt lenni az osztrák-magyar monarchiá­nak. Örömmel veszszü­k tudomásul. De viszont nekünk is meg kell változnunk iránta. Ezentúl tehát nem kell tüstént hadikészülődésre gondol­nunk, hogyha Nikita ő felsége a határon egy kis felvonulást, szokásos katonai manővert rendez. Tekintsük ezt majd annak, a­mi akar lenni. Egy kis manővernek. Tömörebben mondva: börze­­manővernek. X3KJ» A tárgyilagosság apostola. Nem féltékenység ébresztése a szándék, de valljuk meg: a szövet­kezett ellenzéki kórusban ma már nem a Mezőssy Béla tenorja, nem a Désy Zoltán szopránja és nem is az Apponyi gróf baritonja dominál, hanem a Károlyi Mihály gróf érczes hangja. Ő a vezér. A többi csak tiszteletbeli dísztagjelölt. Károlyi Mihály gróf népszerű és szimpatikus egyéniség. A mellett típusa az objektivitásnak. Berchtold grófnak a sógora. De azért senki sem piszkálja a külpolitika helytelenségét olyan gyak­ran, mint Károlyi Mihály gróf, a­ki azzal érvel, hogy egy monarchiának, a­melynek a fele szláv, nem szabad szlávellenes politikát folytatnia, és hogy nekünk ér­dekünk a szomszéd államokkal jó­ban lenni. Károlyi Mihály gróf tehát nemcsak a Kárpá­toktól Adriáig népszerű, de népszerű ő még Bel­­grádban is. Szinte megható, hogy mennyire a keblére öleli ő a kissé leforrázott szerb népet. Szép emberi vonás tőle, hogy az ellentétes faji érzületű emberben is csak az embert tekinti. De kiterjed ez az ő humanizmusa még az állatvédelmi terület egész komplexumára is. Még a szerb marha és a szerb sertés érdekeit is szívén viseli. Ezért nem akarja, hogy azokat Magyarországon lemészárol­ják, mert akkor az általános, egyenlő és titkos választók olcsó húst ennének.­ ­15 Végzetes czélbalövés. Kőnyomatos nyelven szólva : könnyen végzetessé válható baleset tör­tént a napokban a szerb határon. Vilikovics nevű kereskedelmi utazó a Belgrád nevű szerb hajón evezgetett mintáival Belgrád irányában. A­mint Szendrő mellett elhaladtak, az öt­ven méternyi távolságban lévő parton megpillantotta az osztrák­magyar 28-ik vadászezred kivezényelt, őrségét. Az elmés Vilikovics a vadászkatonákhoz háttal for­dulva, a hajó ormáról illetlen mozdulatokkal fe­jezte ki politikai nézeteit. Erre egy vadászkatona fegyverével czélzott a mutatványos úr felé és sze­rencsésen — mondjuk inkább : szerencsétlenül — c­entrum­ot talált. Szerbiában ezért most nagy a felzúdulás. De mégis remélhető, hogy Petár szerb király ő felsége ezt az ügyet nem viszi a londoni reunió elé. Nem érdemes e miatt azt a láger-katonát a haditörvény­szék elé állítani. Büntetése előreláthatólag igen csekély volna. Mert azt már csak igazán nem lehetne ama katona ellen súlyosbító körülményül felhozni, hogy a lövése által nemesebb részeket sértett. Van, hogy napjainkban még a szónoki képesség felsőbbsége uralja társadalmi és politikai éle­tünket. A verbománia problémájának nehézsége abból áll, hogy lehetetlen megjelölni a határt, hogy pato­lógiai állapota hol kezdődik, v­annak verbománok, kik határozottan betegek, és olyanok is, kik igen jól érzik magukat, műveit, józan és kifogástalan emberek benyomását teszik, de az alapos meg­figyelő előtt beteges képzelődésük feltűnő kifeje­zését el nem titkolhatják. Maga a társadalmi élet és a vele járó czivi­­lizáczió lényegesen járulnak hozzá a verbománia terjesztéséhez. Ha két ember találkozik, mielőtt beszélgetésük tulajdonképpeni tárgyára átmenné­nek, sok mindenféle, a verbomániára emlékeztető formalitáson mennek keresztül. A társalkodás se szabad és fesztelen, mert mindenféle tekintet, forma és udvariasság zavarja a társalgást termé­szetes menetét, és kerülő utakra és szószaporítá­­sokra készteti. Az udvariassági formula a régi, múlt idők maradéka. Szokásai és hagyományai jó­formán kiirthatlanok. Az udvariasság, az előzékenység és a jó nevelés követelik, hogy a nyelv némely kifejezését, vagy fogalmát kerüljük, tehát lingvisztikai kerülőutakra és körmondatokra kényszerítenek. Az egész görög irodalom arról tesz tanúságot, hogy az írók és költők mily nagy gonddal kerülték némely szó vagy fogalom kifejezését, mint a­milyen például a halál. Ez a szokás a modern nyelvekbe is át­ment. A magyar nyelv is szívesen alkalmazza a körülíró kifejezéseket. A­helyett, hogy azt mon­danék : Béla apja meghalt, szívesebben mondjuk: Béla elvesztette apját. Meghalt helyett elköltözött, kimúlt gyakori kifejezések. A franczia is szíve­sebben használja »mort« helyett a perdu, expiré, disparu kifejezéseket. A czimek fentartása nem egyéb, mint a verbománia segédeszköze. X. udvari tanácsos ő méltósága hosszabb és formásabb, mint ha egyszerűen azt mondjuk : X. ur. A verbománia terjedése nem maradhatott ha­tástalan a grafomániára se. Vannak írók, kik sokat írnak, de műveik nem irodalmi értékűek. Haláluk után az antikvárius olcsó áron bocsátja áruba az értéktelen köteteket. Az irodalom, mely az­ emberi szellem fokmérője és a kor eszméinek a kifejezése, sokszor nem szolgálta e nagy czélt. Sok író eszmék helyett szókat halmoz össze, minek következtében prózájuk érdektelen, költészetük pedig a szép tar­talom nélküli formája. A verbománia terjedését legczélszerűbben meg­gátoljuk azzal, ha már az iskolában tanítjuk a szók igazi értelmét és értékét, és ha nagy súlyt vetünk a logika észszerű tudományának terjesz­tésére és ápolására. Ez a munka nem könnyű mert a nép szereti az üres szók és formák hasz­nálatát. &­ AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1913. május 18. A vármegyei közigazgatási reform. — Három közlemény. — Irta Iklódi Szabó János dr. országgyűlési képviselő. I. Al­kotmánybiztosíték-e a tisztviselők választási rendszere ? A közel­jövő egyik legaktuálisabb kér­dése a közigazgatásunk gyökeres rendezése. Mostanában sokat hallunk a jegyzők álla­mosításának ügyéről, hallunk a jólértesültség mezében egyes hangokat, a­melyek szerint csupán a jegyzők államosítása van tervbe véve. Azt hiszem, hogy itt a tévedés nyilván­való. Koncredálom, hogy a kormány, mint­hogy a kérdés kapcsolatos a jegyzők anyagi helyzetének régóta sürgetett rendezésével, idő­rendi sorrend tekintetében talán a jegyzők államosítását tartja sürgősebbnek, alig forog­hat fenn kétség az iránt, hogy a jegyzők álla­mosítását követni fogja a vármegyei tiszt­viselők államosítása is, miután a jó közigaz­gatás érdekei szempontjából úgyszólván el­képzelhetetlen, hogy az alsófokú közigazgatási szerveknek a középfokú adminisztratív ható­ságokkal szemben eddig fennállt függőségi viszonya meglazíttassék. A részleges, csakis a jegyzőkre kiterjedő államosításnak pedig ez volna a következménye. Az államosítás tehát aktuálissá fog válni, hitem szerint az egész vonalon és a kérdés felvetése fel fogja szabadítani mindazokat az ellenérzéseket, melyek újabb alkotmányos éle­tünkben mindannyiszor hangos kitöréseket vál­tottak ki, valahányszor a kormány komolyan készült az ügy megoldásához ! »Ne bántsák a vármegyét, a magyar alkotmány ősi, egyedüli biztosítékát«, fogjuk újból hallani. A kérdés már most az, hogy a tisztviselők kinevezési rendszere a mai helyzettel szemben tényleg veszélyezteti-e azokat a tagadhatat­lanul értékes fegyvereket, melyekkel a nemzet az alkotmány és közszabadság védelme tekin­tetében az önkormányzat folytán rendelkezik. Tévedés volna ugyanis azt hinni, hogy a tisztviselők kinevezési rendszerével együtt járna szükségképpen a vármegyei közgyűlésekben megnyilvánuló közéleti public­itás megszün­tetése, sőt meg vagyok róla győződve, hogy az összes illetékes tényezőkben még a gondo­lat sem merült fel soha, hogy az utóbbit bármi­képp is korlátozni, szűkebb körre szorítani kel­lene. Így állván a helyzet, ha a feltett kérdésre teljes őszinteséggel akarunk válaszolni, a fele­let az egyszerű tagadásnál alig lehet egyéb. Talán nem lesz érdektelen, ha e tekintetben a közel­múltban lefolyt nemzeti ellenállás tanul­ságaira utalunk. A vármegyei közgyűléseknek, ezeknek a nagy múltú és ennek folytán nagy tekintél­lyel bíró testületeknek a Fehérváry-kormány működése elleni tiltakozásaiknak tagadhatat­lanul nagy morális jelentőségük volt. Nagy mér­­­tékben hozzájárultak ahhoz, hogy a kormány helyzete tarthatatlanná vált.­­ De nem a tisztviselők ellentállása tette a kormány helyzetét lehetetlenné ! A tisztvise­lők ugyanis egyes vármegyékben törvény­­hatóságuk nyílt, sok helyütt hallgatólagos jóváhagyása mellett alávetették magukat a kormány rendeleteinek. Nyílt összeütközésre a kormány s a tisztviselői kar között csak néhány vármegyében került a sor, de a fő­ispán vagy a kiküldött királyi biztos ezekben a vármegyékben is kapott aránylag rövid idő alatt feltétlen engedelmességű közegeket ren­deleteinek végrehajtásához. A Fehérváry-kormány kormányzása utolsó idejében a vármegyei tisztviselők ellentállása mindenütt megtöretett. Ha a kormány túl­tette volna magát a nemzetnek az országgyűlés feloszlatása után leginkább a törvényhatósági közgyűlések bizalmatlansági volumai útján kifejezett ítéletén és ennek folytán nem kívánt volna szabadulni a ránézve is kellemetlen hely­zetéből, ha, a­mit elsősorban kellett volna mondanom, a korona felkent viselőjében nem lett volna meg a koronázási esküjéhez való tör­hetetlen ragaszkodás és ha végre a szövetke­zeti ellenzék több energiát mutat vala abban a tekintetben, hogy a kormányzást csupán elvei­nek diadala esetén hajlandó vállalni, az ab­szolutizmus korszakát a nemzet alig kerül-

Next