Az Ujság, 1913. október/2 (11. évfolyam, 246-259. szám)
1913-10-16 / 246. szám
2 3 nincs az a finánczminiszter, aki előre meg tudná mondani, mikor fogjuk a kincstári jegyeket járadékkal kicserélhetni, s honnét, miképpen fogunk gondoskodni a most megállapított új katonai terhek fedezéséről. Csak egy kissé kell körültekintenünk azon a csatamezőn, amelyen Magyarország összes gazdasági tényezői megvívták kemény harczaikat a kedvezőtlen viszonyokkal. Tele van halottakkal és sebesültekkel. Egy egész sereg exisztenczia csöndben elpusztult a fizetésképtelenségek és csődök vér- és könyáztatta tévéin ; gyári és ipari üzemek tömegesen korlátozták termelésüket, mert csökkentek a megrendelések , hiányzott a pénz az üzemfejlesztésre, elmaradtak munkák és tízezrivel lődörögnek az utczákon a munkátlanok. Elgyötörve a gondtól, fáradtan a keserves küzdelemtől, lihegve a megerőltetéstől, beszolgáltatjuk még obulusainkat az államkincstárba, de már kezd húsúnk és vérünk is utána szakadni. S nagyon közel az idő, amikor a pénzügyminiszter a vérkeringési zavarokból maga lesz kénytelen megállapítani a szomorú diagnózist: nincs tovább. Amiket most tapasztalunk a pénzviszonyok körül, amire bennünket a járadék újabb átesése figyelmeztet, kezdő tünetei egy szervi bajnak. A vérszegénység súlyos esetei a szívműködés zavaraiban nyilvánulnak, s a mi gazdasági szervezetünk az aggasztó vérszegénység tüneteit mutatja. A katonai felkészültség elszívja a tápláló erőt izmainktól. El kell ernyednünk, le kell züllenünk, ha ez tovább megy. Vaknak, vagy könnyelműnek kell lenni a kormánynak, ha mindezt nem látja, s ha ennek a helyzetnek a végső konzekvenciáit le nem vonja. Mégpedig két irányban: elsősorban a hadügyi kormányzattal szemben, amelylyel kétséget kizáró őszinteséggel és határozottsággal meg kell értetni, hogy az áldozat, amelyet most hozunk, hosszú időre az utolsó, amelyre számíthat. Nincs kedvünk folytatni a hadikészülődések terén az őrült versenyt, mert nincs meg a hozzá való erőnk. Tessék olyan külpolitikát csinálni, amely a háborús veszedelmek lehetőségét a minimumra redukálja, s tessék a meglevő katonai erőt a használhatóság és megbízhatóság maximumára fejleszteni. A most tervezett létszám- és költségemelésen túl — nincs tovább. Nincs egész addig, amíg a mai gazdasági viszonyokkal épp ellenkezőket nem lehet majd minden kétséget kizáró módon konstatálni. Majd ha a termelés és fogyasztás arányszámai a gazdagodás és a nagy arányban emelkedő keresetek méretését érik el, ha pénzbőség, alacsony kamatláb, magas járadékkurzusok, hatalmas takarékbetétek és minden gazdasági szervben bőséges erőtartalékok jelzik majd a duzzadó jólétet, a megnövekedett teherbírást, s az állampénztárak túlcsordulnak a jövedelmektől, majd csak akkor beszélhetünk újra katonai követelésekről. Ezt a korszakot azonban nem lehet és nem szabad tétlenül bevárni. A véletlen konjunktúrákban, kiszámíthatlan eshetőségekben bizakodni képtelenség. A kormányzat azon ágaitól, amelyek gazdasági életünkkel szerves kapcsolatban vannak, várjuk a czéltudatos kezdeményezést, a komoly hozzáértést, a tevékeny jóakaratot a jobb konjunktúra előidézésében. Pénzügyi, kereskedelmi, földművelési kormányainkra vár az a nagy és hálás feladat, hogy az ország gazdasági regenerálásának módjait megállapítsák, útjait kiszabják és lehetőségére az alkalmakat megteremtsék. E felelősségteljes resszortokban kell kiérlelődnie annak a gazdasági politikának, mely a mezőgazdaság jövedelmezőségét fokozni, a kereskedelem és ipar felvirágzását biztosítani, új és bőséges kereseti és gazdagodási forrásokat teremteni van hivatva. A tudás, az előrelátás, az invenczió és a tettrekészség maximumát követeljük azoktól, akik gazdasági életünket irányítják, hogy kievezzünk végre a mai állapotok poshadó vizeiből s eljussunk a fejlődő és gazdagodó országok széles és biztos járóutjára, huszárra féltékeny. Azt hiszi, hogy önnek huszártiszt szeretője van, s ez iránt bizonyosságot szeretne szerezni. Ezért gondolta ki a váratlan elutazás meséjét, hogy hirtelen hazatérvén, meglephesse önt. . — A huszárral? — Igen, a huszárral. De szükség esetén egy gyalogos is megteszi. Ma éjjel tizenkét órakor tolvajok módjára belopózunk a lakására, s ha csak lehet, meg fogjuk lepni a huszárral. Az asszony mosolyogva nézett rám, majd a kezét nyújtotta : — Teljesen felesleges volt ugyan az ön aggodalma, uram, mert én tisztességes asszony vagyok, hozzáférhetetlen és jellemes, nem pedig olyan buta, aki rajtakapatja magát, — de azért köszönöm a figyelmeztetést, amely mindenesetre jóindulatra és barátságra mutat. A melegen mondott szavak teljesen megoldották a nyelvemet. — Igen, asszonyom. Csak a mély barátság és odaadó rokonszenv tette, hogy kedves barátomat és szeretett férjét eláruljam. Az első pillanatban nem tagadhattam meg régi kenyerespajtásomtól közreműködésemet, de amikor önt megláttam, asszonyom, elhatároztam, hogy semmi olyan dologhoz nem járulok hozzá, ami önnek távolról is kellemetlen lehetne. Ezért jöttem vissza, hogy önt még abban az esetben is figyelmeztessem, ha esetleg szüksége volna rá. így, hogy nincsen mit tartani semmiféle huszártól, kétszeresen örvendek, hogy az ön elragadó szépsége és bája visszavonzott. — Köszönöm, uram — mondta a nő meghatottam — Hanem annak az embernek, már mint az én uramnak, nem szeretnék a bőrében lenni. Ezt megtanítom keztyübe dudálni ! Ebben a pillanatban egy pompás ideám támadt. — Okosan teszi, asszonyom. Meg kell tánczoltatni a vén medvét. S ha ad valamit az én szavamra, tudnék önnek egy nagyszerű tanácsot adni. Már búcsúzni akart az asszonyka, de erre visszaült a helyére. — Mondja. — Tudna-e ön, asszonyom, ma estéiig egy teljes huszáruniformist szerezni? Gyanakvóan nézett rám hamis két szemével. — Minek? — Nagyszerű tréfát csinálhatnánk vele. Ön ma este, mielőtt a rendes időben lefekszik, azt a huszártiszti egyenruhát, sarkantyus csizmástól és kardostól lerakja ide, ebbe a szobába. Egy széket tesz ki a hálószobája ajtaján, s arra rakja az egyenruhát. Azután szépen lefekszik. Okosságból még be is csukhatja az ajtót. — Jó, jó. De minek mindez? — Mingyárt rátérek. Éjfélre a maga urával találkozóm van a klubban. Addig ő kávéházakban és vendéglőkben csatangol, talán az orfeumba is betéved. Éjfélkor értem jön, s akkor mi ketten, mint a tolvajok, belopózunk ide a lakásba. Hogy önt meglepjük a huszárral. Ezen a szobán jövünk keresztül. Tolvajlámpásokkal, esetleg harisnyában, hogy zajt ne csapjunk. — És . . . — Nem látja még a nagyszerű tréfát? Amint belépünk ebbe a szobába, az ura itt fogja látni a huszárruhát. Biztos lesz benne, hogy meglepte önt a csaláson, mert ahol a ruha van, onnan a huszár se lehet messze. Ujjongani fog, vagy dühöngeni és mindenesetre végigszenvedi a féltékenység poklának minden kínját. Úgy kell neki. Az asszony bólogatott a fejével. — Hm. Az ötlet nem rosszÉs tessék hozzágondolni a természettatást is. Be fog rontani mint vértes szomjas vadállat a hálószobába. És kutatn fog és keresni fog és ordítani fog, s nem talá semmit. És végül leleplezzük a tréfát, s ő megszégyenülten, kicsira válva, semmivé téve ott fog állani ön előtt és sírva kér bocsánatot. És akkor én hazamegyek. — Mért? — Mert ilyenkor legjobb, ha a harmadik hazamegy. Most már véglegesen fölállt az asszony. — Tetszett az ötlete. Csak végezze el, amit magára vállalt, én majd elintézem a rám eső dolgokat. És köszönöm, uram. Még egyszer köszönöm. Elbúcsúztunk. Melegen megcsókoltam az asszony kezét. Nem a keze fejét, hanem följebb, a csuklón felül. Ott sokkal jobb. Az asszony meleg tekintettel honorálta a hódolatomat. Amikor már kinn voltam az utczán, megdicsértem magamat. — Mégse vagy olyan nagy csacsi, öcsikém, amilyennek látszol. Ezt egész ügyesen csináltad. Elvégre minek is okoznál te családi jeleneteket? Mirevaló volna az, segédkezni tragédiák előidézésén. Ha bűnös az asszony, neked semmi közöd hozzá. Derüljön ki nélküled, vagy maradjon homályban miattad. S különben is, vigye az ördög az egész világot: mindig az asszonynak van igaza. S nem tagadom, közbe arra is gondoltam, hogy még inkább igaza lehetne az asszonynak, ha nem huszártisztről, hanem czivilről volna szó, aki esetleg én is lehetnék. Vidáman és kaczkiásan ballagtam a klub felé. Eszem egy jó vacsorát, iszom egy-két pohár jó bort, s aztán hadd jöjjön az a Maros Gábor. AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1913. október 16. BELFÖLD. — Az esküdtszéki reform. A budapesti ügyvédi kamara választmánya tegnapi ülésén foglalkozott az esküdtszéki reformjavaslattal. Berger Miksa előadó ismertetése után Vázsonyi Vilmos fejtegette a miniszter javaslatának szerinte sérelmes intézkedéseit. A választmány kimondotta, hogy legközelebb teljes ülésben részletesen fogja tárgyalni a javaslatot. A karlóczai érsekség adminisztrátora. A király, mint a hivatalos lap mai száma jelenti, a miniszterelnök előterjesztésére Grusics Mihály károlyvárosi görög-keleti szerb püspököt a karlóczai görög-keleti szerb érsekség adminisztrátorává nevezte ki. Gruies legközelebb összehívja a püspöki zsinatot , hogy ez az eltűnt pátriárka holttányilvánítása ügyében intézkedjék. A zsinat ediktumot fog kibocsátani, melyben felhívja Bogdánovics Luczián pátriárkát, hogy hat hónap és hat nap alatt jelentkezzék, különben méltóságát mással fogják betölteni. Az állami szolgák és altisztek kérelme. A Magyar Állami Altisztek és Szolgák Országos Nyugdíjpótlóegyesületének tizenkét tagú küldöttsége tisztelgett ma délben Tisza István gróf miniszterelnöknél, akinek kérvényt nyújtottak át az egyesülethez tartozó állami alkalmazottak mostoha helyzetéről. A küldöttség nevében Német József egyesületi elnök vázolta az állami altisztek és szolgák helyzetét és kérte a miniszterelnököt, hogy annak megjavítását c tálzó törekvéseiben támogassa őket. A miniszterelnök szívélyesen fogadta a küldöttséget és megígérte, hogy azon lesz, hogy az állam ezen legszerényebben díjazott alkalmazottjainak a helyzetek javítására irányuló törekvéseikben lehetőleg segítségekre legyen —