Az Ujság, 1913. november/1 (11. évfolyam, 260-271. szám)
1913-11-01 / 260. szám
, most évtizedeken át az ellenzéki hipnotizáló erők között a függetlenségi motívumokat, az osztrákellenes iítusokat pengette a legnagyobb hatással. A magunk nézete szerint a függetlenségi kortes mindig több sikerrel dolgozhatott, mint a hatvanhetes, s ha tetszik ezt úgy formulázni, hogy az ország többsége velejében függetlenségi, azt is elfogadjuk. Igen, de mi lett volna az országból, ha a függetlenségi többség csakugyan megalakul ? A hipnotikus tömegbefolyásolás szabadon érvényesülvén olyan időben, mikor az ország gyönge, Ausztria erős, a dinasztia bizalmatlan, már harmincz év előtt kormányra segíti a kormányképtelenséget ? Jaj lett volna nekünk, ha a választások tiszták oly értelemben, hogy a népet belemámorítják egy határozatba, melyet foganatosítani nem lehet. Akik a tegnapi sikerüktől részegen annyira nekimennek a pártkasszának, ezt épp oly jól tudják, mint mi. De ők nem mondják, mert nem bolondok igazságokat mondani, amik nem hasznosak, a kormány pedig nem mondhatja, mert ezt a kérdést igazán csak megoldani lehet, de szóval megokolni s megvédeni nem. Kellett a pártkassza mindig, hogy a nemzet lobbanékonysága ne álljon elő mint a nemzet akarata. Minél telibb szájjal vakíthatták meg ők a népet, annál ridegebb mérlegeléssel és az eszközöket csak alkalmasságuk szerint megválogatva, kellett ezt a pusztán indulatbeli népakaratot egy lehetséges, a politikai viszonyoknak megfelelő mesterséges népakarattá átgyúlni. Pénz kellett, olykor presszió kellett, hogy a dualizmus fenn legyen tartható, hogy a dinasztiával békén lehessünk, hogy a függetlenségi párt úgy tehessen, mintha kormányra jutva, csakugyan perszonáluniót csinálna. Ezt persze a Házban nem mondja senki, mert hasznosabb, ha a többség mindig csak a maga tagjaiért, a kormány a hatalma kedvéért vesztegetett, nem pedig azért, mert arra az ország békessége és az alapok súlyos rázkódásának elkerülése végett szükség volt. Szükség volt rá 1910-ben is, mert a koalíczió a maga megalkuvásaival még veszedelmesebb volt, mint a függetlenségi doktrinérség, s a megsemmisült koalíczió helyébe, mely a dinasztiával nem tudott többé dolgozni, kellett egy erős többséget tenni, akár szavaz rá az ország önmagától, akár nem. Ezt tudták mindig, Andrássy Gyula ezzel a tudattal ült évtizedeken át a szabadelvű pártban , beszéltek is róla, de még respektálták a belső, az igazi, az expiáló momentumokat. Persze, a politikában lehetséges, hogy egy vezért gyilkossággal vádoljanak, mivel csatát nyert úgy, hogy sok halottat és sebesültet terített szét a csatatéren. Hát ez a módja a megvádolásnak most lábra kapott, erőre is kapott. Ez nem tagadható. S nem tagadható többé, hogy a közjogi rázkódástól való aggodalom sem olyan beigazolt már, mint eddig, hiszen a függetlenségi párt adja olcsóbban is, ha hatalomra kerül, s maga gondoskodik róla, hogy választói ne várják tőle programmja beváltását. Ezért már igazán nem közjogi életkérdés, miféle pártnak van többsége, s mivel mégis ez a motívum volt az erősebb, nem pedig a kormányelnökök hatalmi szomja, a választásokat nem kell és nem is lehet többé azzal a magasabbrendű erkölcsi megnyugvással az eddigi eszközökre bízni, mint eddig. A megreformált választójog is a maga nagyobb tömegével bizonyos eltolást idéz elő a maszlagok iránt való fogékonyságokban, így tehát a hajlandóság mellett a szükségessége sem lesz meg annak, hogy kormányok mindenképpen és minden módon előre kiszabott választási eredményre törjenek. Ezt a hatást a tegnapi vita nem idézte elő, de az idők folyamatából kiváltotta, mégpedig némileg idő előtt. A munkapárt talán még megtehette volna azt, hogy királyunk életében eltüntet minden ürügyet, mely külpolitikai veszedelemre, stratégiai és közgazdasági szükségekre, belső kormányzati nehézségekre hivatkozva, a centralisztikus gondolatnak támaszt adhatna. Némi történelmi előrelátást bele vinni a napi hatalmi politikába jó, talán providencziális is lenne, s e mellett a nagy gondolat mellett igazán csak kicsi erkölcsszatócsok a tegnapi dörgő hősök, a maguk kérkedően kifordított üres választási zsebükkel s teli kortesszájukkal, a maguk csupa honmentő tisztességükkel, melynek mindig első és utolsó gondolata a taktika, s egyetlen czéljuk: birtokba venni azt a bunkót, melynek dolgozását a mások kezében olyan nemzetrontónak deklarálta házuk. AZ ÚJSÁG Szombat, 1913. november 1. BUDAPEST ^Vy\í^ BELFÖLD. A horvátok. Zágrábból jelentik : Skerlecz Iván báró királyi biztos az éjjel Havlicsek dr. titkára kíséretében ideérkezett. * ÚJ osztálytanácsosok. A király — amint értesülünk — a belügyminisztériumban kinevezte Horváth Elek, Römer Róbert, Jekél I Péter czímmel és jelleggel felruházott osztálytanácsosokat valóságos osztálytanácsosokká. Elsőben is ezzel a sántító distichonnal hívom vissza emlékezetembe akkori tanítóink neveit. A buzgó hazafias érzésű szerzetes atyák sorában nem egy váltotta ősi német, vagy szláv nevét magyarra. Ilyen Schröck Ferencz is, aki még a mi értünkre lett Somhegyi. Mindnyájunk legkedvesebb embere, lendületes, ékesszóló, csapongó, szabadelvű pap, aki egy évvel ezután a franczia forradalom történetét példázatosan kapcsolta bele a mi megvesztett szabadságharczunk történetébe. Előadás alatt sokunknak folyt a könyve. Tán magának a főtisztelendő professor urnak is. Amihez azidétt jókora bátorság volt szükséges, tekintve, hogy fülig voltunk benne Bachban-Thunban, ami egyben jelentette a reakcziót és kamarillát. Hát — hogy a nagykőrösi nebuló-szóval éljek — ilyen tanárok elejébe jártunk mi! De hiszen még innen vagyok ezen a korszakon. Egyelőre nézzek szét fiatalkori rugaszkodásaink színterén. A mi osztályunk, az V. »rhetorika« volt abban a sarki teremben, mely a Kötőutczába torkollik. A két sarkát amolyan donjonná (erkélyes bástyatoronnyá) formálta ki a terjedelmes épület tervezője. A nyugatra nyiló torony ablakából néztünk alá, midőn hirtelen valami szokatlan éljen-riadalom zúgott fel hozzánk. Kora tavasz ólmos felhője hintett le a sűrü népekre havas esőt. A hánynak tellett közülök, ernyő alatt lelkesedtek. Egy ifjú ember, még jóformán tejfelszájú, piros arczán akkor ütközött ki az első pehely, a hozzá legközelebb guggoló nénémasszorny gyümölcsös polczáról egy kanyargással lesöpörte a gondosan kupaczba rakott piros almát s a tavalyról maradt, magához vénült ránczos körtét. És felugrott a standra — jó magyarán igy nevezték akkoron a gyümölcsös sátrat — és szavalta nagyharsogva, karját fenyegetőzve bökdösvén Buda felé, hogy nem ér ez az éljenzés egy hajítófát se, hanem hajitó gerelyt kell szerezni, melléje puskát, kardot s levágni vele az osztrákot. A Disz-téri fegyvertárban van »elég«! Nagy boldogság virult fel a mi tizennégy éves lelkeinkben. Ez ugyebár annak a bizonyos szabadságnak sokat emlegetett hajnala, melynek hírétől zsibongott már az egész város. Neki magasztosulva fegyvert akartunk ragadni, hogy Lederer báró császári katonai helytartó budavári gyűjteményéből hozzunk gerelyt, puskát s a szabadság teljes kivívásához alkalmatos egyéb fegyvereket. De csakhamar haza kergettek, mert közibénk lépett Stepánek, a gimnáziumnak benlakója, jó totocska fiú, aki ránk leste, nem hordjuk-i sitapálczikát, nem »szivolázunk-i« (még akkor ez volt a szokatlan szivarnak elnevezése) és, per amorem Dei, nem-i járjuk kávéházba, a minden mételyek poklába. Szívesen bizonyítom, hogy Stepánek, jó totocska fiú létére, csak kövesünket árulgatta be a főt. igazgató urnak (én ugyan mindig közöttük voltam) — de hát végre is : élni csak muszáj és Stepánek a szerzet konyhájából élt. Furcsa, hogy én éppen a bűntanyán mindig ott ragadtam a lépen és vesztegettem meg szemfüles árulónkat egy szál szivolával. Az élelmes fiún bevált a főt atyák jövendölése. »Ez a chlapecz még házi úrrá küzdi fel magát.« Valamint hogy a főtiszt, atyák példájára Küzdi nevet is váltott s a Rottenbiller-utczán mint háromemeletes házi ur fejezte be cserkészi napjait. Tanuló társaimból sok országos, de még világhírű jelesség is vált. Első helyen említek egy karcsú, nekiférfiasodott ifjút, aki már a teljes szakál diszével is érezteté velünk fölényes voltát. Hogyne ? Mikor ő még olyasvalamivel dicsekedhetett, amiben egyikünknek sem volt részünk. Honvédviselt katona, szabadsághős volt. Alig tizenöt éves gyerekül, állt be katonának és Isaszeg alatt sebesült igeg, a dombon, ahol annyian hullottak el az osztrák puskák tüzében. Velünk hitvány aprókkal nem is törődött, pedig kicsiben múlt, hogy mink is fegyvert nem ragadtunk, ha a mi hűséges gondozónk, Stepánek, haza nem rugdal bennünket, tizenöt hónappal az osztrák és muszka ellen folytatott, vérbe fulasztott diadalmas csaták előtt. Lett pedig a mi harczkivívott, vitéz társunkból az a Kovács József, a kitűnő sebész-orvos, aki a már legendáriussá nőtt, még ma is ünnepléssel emlegetett nagy Balassa Jánosnak lépett gazdag örökébe. A termetével is kimagasló, szinte kevély társunk, jóllehet vagy hetvenen voltunk, egyikünkkel sem barátkozott — egyet kivéve. Hanem ez aztán legény is volt. Testre alacsony, tagba szakadt, zömök, amolyan fekete gyerek. Csodás fényű bársony szemeivel megbűvölt mindnyájunkat, mert válogatós hívétől különbözve, velünk meleg pajtási viszonyt folytatott. Mindannyian ragyogásra hivatott fiúnak vallottuk. Pénteken állott, Horváth Cyrill igazgató osztálytanárnak ellenőrzésével, az »Irodalmi versengés«, midőn dolgozataink felolvasásra kerültek. Csoportokra oszolva az egymás alkotásait bíráltuk, ítéletünk nem volt az, amit a latin költő sine ira et studio kívánt meg tőlünk. Mit szépítsem a dolgot ? Bizony egyik-másik bírálatban több volt az ira, mint a stúdium. Az ifjú kebleket már idejekorán szállta meg az irigység s hiúság. De soha a »fekete gyereket«. Hevenyén kelt kritikáiból magasra csapott az eszményiség fehér lángja, a szeretet melege s olykor ki-kivillant előadásából a gúny falánkja. Improvizácziója úgy hatott, mint a jól betanult beszéd, a távolabb állók meg sima felolvasást véltek hallani. Saját írásai pedig fölötte álltak a kritikának. A miénknek bizonyára. Magvas elme, nagy szív és »magasba vivő szenvedelem« idézte rá egy alkalommal Horváth Cyrill mindnyájunk tilalmas tapsai mellett, mert éljennek, taps-