Az Ujság, 1913. november/1 (11. évfolyam, 260-271. szám)

1913-11-06 / 263. szám

12------­­ csak jelentéktelenül sebesült meg, és legyen türe­lemmel, el fogják takarítani a lokomotív vasvázát s rövidesen kiszabadítják.. Hajnali négy órakor az asszonyt még nem lehetett ks menteni ; utóbb — mint a híradások jelentik — el is­­pusztult a lángok között. 17'. (A reggeli hírek.) Reggeli öt órakor Pak­sból is a helyszínére érkezett a kirendelt műszaki katonaság. Már akkor néhány száz katona dolgozott a mentésen. A kör­nyékbeli helyőrségeken ugyanis a veszedelem hírére riadót fújtak és automobilokon, kocsikon ment ki a katonaság. A tüzet már eloltották. Eddig 29 holttestet terítettek ki a pályaudvar előtt és 41 súlyosan sebesült körül foglalatoskodnak az orvosok. A sebesültek sérülései olyan súlyosak, hogy legnagyobb részük a halállal vivődik. Lyonból, Marseilleből mentővonatok érkeztek a katasztrófa helyére, orvosokkal, ápolókkal és megfelelő köt­szerekkel. Mind a két vonat zsúfolva volt, de külö­nösen az expresszvonat. Hevenyészett számítás szerint legalább háromszázan lehettek a két vonaton. Ezek közül csak körülbelül száz utas jelentkezett a meloni állomásfőnöknél. Mivel nagyon sokan el­menekültek a rétre, még nem lehet tudni, mennyi a halottak száma. Az expresszvonat utasai már készültek a ki­szállásra, mert Melunen túl alig félórás az út Parisig. A postakocsiban a hivatalnokok már el­rendezték a csomagokat és a levélpostát, hogy rögtön kiadhassák. Pak­sig nincs megállás és az utasok legnagyobb része a folyosókon álldogált már. Ekkor történt az összeütközés. A két loko­motív úgy rohant egymásnak, hogy mind a kettő felágaskodott, egymásra zuhant s közéjük került egy személykocsi. A meluni állomáson tudták, hogy a posta­vonathoz egy benzinnel telt hengeres kocsi van kapcsolva. A tisztviselők elsősorban erre gondol­tak s valamennyien odarohantak, mert a két loko­motív közül minden csupa lángtenger volt. Tar­tani lehetett tőle, hogy a benzines tartály fel­robban. Szerencsére ez a kocsi utolsónak volt csa­tolva, az összeütközéskor láncra elszakadt és nagy erőfeszítéssel sikerült eltolatni. Mikor már azt hitték, hogy a romok el vannak oltva, tűz csapott ki az étkezőkocsi alól, a­mely szintén felborult és a lokomotivokra zuhant. Közvetlenül a katasztrófa után még egy expresszvonatnak kellett átrobognia Melunen. A tisztviselők nem vesztették el lélekjelenlétüket, minden őrházba jelt adtak, egy mellékvágányról drekm­át kerítettek elő és megállították az esedékes vonatot. Ezzel végzetes szerencsétlenséget előz­tek meg. Ennek az expresszvonatnak utasai siet­tek­­a­ katasztrófa áldozatainak segítségére. (A szemtanúk.) A luxusvonaton utazott Henry Bernstein, a vi­lághírű drámaíró, a­ki szemtanúja volt a pusztulás­nak. Elbeszéli, hogy látta, a­mikor vitték hord­ágyakon a megszenesedett holttesteket, útközben karok, lábak váltak el a törzstől, ő maga is segí­tette a sebesülteket mentől hamarabb az állomás várótermeibe vinni, s csupa vér volt egész ruhája. ■ A két vonat kalauzai, a­kik a szerencsétlen­séget túlélték, azt mondják, hogy az expresszvonat egyes kocsijai zsúfolva voltak. A postavonat is vitt néhány személyszállító kocsit, ezek is tele voltak, összesen mintegy háromszáz ember lehetett a két vonaton. (A bűnös mozdonyvezető.) ■ A katasztrófa okozója, Dumaine, az expressz­vonat gépésze, a­ki még idejében leugrott a loko­­motivról és semmi baja sem esett. Példáját követte a sütő is, úgyszintén a két vonat több konduktőr .­­ Dumaine a szörnyű pusztulás láttára elvesztette az eszét, félrebeszél. Megtalálták a postavonat sze­rencsétlen vezetőjét is, a­ki az állomás közelében a réten mint az őrült futkosott össze-vissza és keservesen sírt. Ezt az embert bevitték az álló- t másra, az orvosok csillapítószereket adtak be neki. Mikor valamennyire megnyugodott, így beszélte el a katasztrófa részleteit: — A 11. számú postavonat, a­melyet már régóta én vezetek, mindig a 10-es sínpáron halad el Melun előtt és közvetlenül az állomás után ván a váltó, a­melyen a fővonalra megy át. Melunnél kell kereszteződnie a paris—nizzai expressznek az én vonatommal. Az én sínpáromon a jelző »sza­­bad«-ot mutatott, azt hittem, az expresszvonat már megelőzött az elágazásnál. Ezen a helyen a paris—nizzai expressz száz kilométeres gyorsaság­gal robog, de a postavonat sebessége sem kisebb, és nem egyszer történik meg, hogy néhány perc­ különbözettel haladunk át, tehát nem is látjuk egymást. Abban a pillanatban, mikor elgondoltam, hogy az expressz megelőzött, majd megdermed­tem , előrobogott az expressz. Ijedtemben leugrot­tam és csak annyira emlékszem még, hogy a ret­tenetes recsegés-ropogás szinte süketté tett, aztán lángok csaptak ki az összeütközött kocsikból. A vonalvezetőket letartóztatták. (Az áldozatok.) A postakocsi hivatalnokai közül huszon­egyen hiányzanak. Még nem lehet tudni, vár­jon a romok alatt vannak-e vagy elmenekül­tek a szörnyű látványkor. A súlyosam sebesül­tek közt van egy német utas, Dieterbach Ham­burgból és egy Pastourel nevű lyoni bankár, a­ki fiával Párisba utazott ; fia ugyanis ma tartotta volna meg kézfogóját. Az apa sebe­sülése halálos, fia csak könnyebb sérüléseket szenvedett. A 11. postavonat, a­ vasutasok nyelvén »a halálmadár« 1907-ben kisiklott és egy utasa meghalt. Két év múltán ismét sze­rencsétlenül járt, akkor is voltak halottai, 1911-ben pedig vasúti rablók kifosztották a postakocsiját. Ezen az útón a hadügyminisz­térium fontos okmányait vitte magával, úgy látszik, ezt akarták megkenteni a banditák, de az állami okiratokkal együtt temérdek érték­tárgyat is elraboltak. A vasúti rablókat ké­sőbb Brüsszelben letartóztatták. Az utasok legnagyobb része marseillei volt. A franczia közmunkaminiszter szerencsés véletlennek köszönheti, hogy nincs az áldoza­tok között. Tegnap Lyonba kellett volna utaznia egy bankettre és az utolsó pillanatban kimentette magát. Az indiai és angliai posta teljesen elégett. Az anyagi kár egyelőre kiszá­míthatatlan. Herriot lyoni polgármester és Ja­­boules egyetemi orvostanár sorsáról semmi hír. Ők is az expressz vonaton utaztak, még nem találták meg őket. Marseilleben nyolc­van holland szállott fel a vonatra. Ezek a Willis holland gőzösön érkeztek kedden Jáva és Szu­­mátra szigetekről és Rotterdamba akartak utazni Legnagyobb részük súlyosan megsebe­sült. A legújabb jelentés szerint a katasztrófa halottai között van a hiányzónak mondott huszonegy postatiszt, valamint Jaboulet lyoni orvostanár. A romok eltakarítása közben szá­mos értéktárgyat, brilliánsokat és ékszert talál­tak, a­melyek az indiai postát is vivő mar­­seillei vonatban voltak. A szerencsétlenség színhelyét katonai kordon őrzi, a­mely vigyáz, hogy az ékszerekhez hozzá ne férhessenek. A hadügyminiszter is megjelent a katasztrófa helyén. A postatisztviselők egyike azt beszélte, hogy a rettenetes összeütközés után két, egy­mást rövid időközben követő robbanás hallat­szott, a­mely a gáztartályból eredt. Ez gyúj­totta fel a vonatokat. A legtöbb holttest a fel­­ismerhetetlenségig eltorzult. AZ UJSáG Csütörtök, 1913. november 6. (Poincaré elnök a katasztrófa színhelyén.) Melun, november 5. Poincaré elnök a ke­reskedelmi miniszter kíséretében ma délelőtt ide érkezett. Első útja a kórházba vezetett, a­hol a katasztrófa sebes­ül­tjeihez intézett vi­gasztaló szavakat. Ezután a katasztrófa áldo­zatainak holttestei közelében időzött mélyen meghalva egy ideig, majd a katasztrófa szín­helyére ment, a­hol még mindig öt holttest fekszik a szerkocsi romjai alatt. Rendőrfelügyelő és újságíró. (A rendőrségre hurczoltak egy újságírót.) — Saját tudósítónktól. — Pár héttel ezelőtt az ötödik kerületi kapitány­sághoz szolgálattételre berendelték Jánossy Béla huszonkét esztendős segédfelügyelőt, a­ki ma fél esztendeje hogy kikerült a kadétiskolából és az alatt a rövid idő alatt, hogy a rendőrség testüle­tének tagja, nem egyszer követett el hibát s néhány erőszakos cselekedete foglalkoztatta a napisajtót is. Jánossy rendőrfelügyelőt a minap a parlament elé küldték azzal a megbízással, hogy ott a ren­det fentartsa s azon az exponált helyen, a­hol máskor megállapodott, higgadt és tapasztalt idős tisztviselők ügyelnek a rendre, ezúttal ő rendel­kezett s a rendes szokástól eltérően nem rendel­tek melléje a fogalmazói karból senkit. Ma aztán különös esete támadt egy érdemes újságíróval, Fodor Aladárral, a­kit a sors történe­tesen elébe sodort. A rendőrfelügyelő min­den különös ok nélkül rátámadt a hirlapiróra s noha Fodor régi ismerőse és vele mindig legjobb viszonyban volt, szinte megmagyarázhatatlan fel­­lobbanásában rendőrlegényeivel megkötöztette és az ötödik kerületi kapitányságra hurczoltatta. Szeptember végén e sorok írója Fodor Ala­dárral és Kanitz Gézával egy vállalatot alapozott meg, a­melynek az a czélja, hogy a Budapesten, továbbá a vidéken történő közérdekű esemé­nyekről — a­mennyire emberileg lehetséges — mozgófényképfelvételeket készítsen az ország ösz­­szes mozijai részére. Politikai, társadalmi, rendőri és egyéb riportage­ t van hivatva a Kino-Riport a nagyközönségnek bemutatni, körülbelül abban a formában, mint már külföldön régen dívik. A sors úgy akarta hogy a vo­szoini hegyek között a Bordanovics Luczián szerencsétlen esete alkalmából szerzett hatalmas megfázásból kifo­lyóan mintegy három héttel utóbb ágynak dőltem­ és közel öt hétig súlyos betegségben feküdtem. Ez idő alatt Fodor Aladár és Kanitz Géza folytatták a vállalat munkáját és a minap annyira jutottak, hogy az első fotográfiákat elkészítették. Ma dél­előtt aztán megjelentek a parlament előtt és az ellenzék bevonulásáról akartak képet fotográfiáim kiegészítéséül eddigi felvételeiknek. Az Országház előtt találkoztak az ottani rendőrségi kirendeltség fiatal parancsnokával, Já­nossy Bélával. Tizenegy óra tájt én is érdeklődtem a dolgok iránt. Szombaton hagytam el gyógyultan a Liget­­szanatóriumot és égjük orvosom, a gyógyintézet derék igazgatójának, Jakab Lászlónak utasításá­hoz híven egy kis sétával kapcsolatosan akartam az érdeklődést elintézni. Mert a rendes munkámtól egyelőre a doktorok eltiltottak. A parlament elé érve, Fodoré a legjobb egyet­értésben találtam Jánossyval. A két régi isme­rős — mondhatnám barát is — evődött egymással. Jánossy ugratta Fodoré, a­ki a képviselők be­­járata mellett levő park pázsitjának szélén állt. — Minek tapossa le a füvet, — mondotta a rendőrfelügyelő ,szellemeskedve — hiszen az ebéd­jét tapossa össze. Mit fog ebédelni, ha nem lesz füve? ! Fodor nem maradt adós a válaszszák — Ne féljen, — felelte — marad fű a maga számára is. Jó óra hosszat tartott e lovagi torna. Jánossy közben el-eltávozott s parancsnokolásának gondjai után nézett, de mindig visszatért, egy-egy újabb ugratást eszelve ki, a melyre azonban mindig meg­kapta a riposztot. Legtöbbször bizony alul is maradt. Ez módfelett boszantotta, de azért nem k­iita­­tott haragot. Ellenkezőleg, a legnyájasabban bánt Fodorral. A legbékésebb hangulatban maradt a rendőrfelügyelő, meg a hírlapíró a parlament előtt, a­mikor Kanitz barátommal félórára felnéztünk az ülésterembe, illetve az újságírók karzatára. Két órára járt az idő, a­midőn az ellenzék ki­­vonult a Házból és a közönség karzatai is kiürültek. A publikumot az ülés további folyása már nem­ érdekelte és mindenki sietett az utczára. Mi ketten is lassan leballagtunk a közönség után. A­mint az országház előtti térre értünk minden oldalról körülfogtak bennünket az em­ba

Next