Az Ujság, 1913. január (11. évfolyam, 1-13. szám)

1913-01-01 / 1. szám

V­I. YI /­­ Budapest, 1913._____________________XI. évfolyam, 1. szám._______ __________Szerda, január 1. ^ árak­­ ROVÁS. Székely Ferencz igazságügyminiszter de­hogy is gondolta júliusban, hogy januárban majd fáklyásmenetet kaphat Justhéktól. Mi­lyen hülyének festötték, s milyen szolgának szidalmazták, a­miért mint igazságügyminisz­ter törvényesnek vallotta a kordont, a kép­viselők kidobálását s a véderőtörvények szen­tesítését. Nem is szólva az alávaló inkvizíczió­­ról a Kovács Gyula ügyében, és.. . de ki tudná elsorolni ennek az inferiális embernek összes aljasságait ? — Ma pedig ki tudná el­sorolni ennek a klasszikus embernek összes erényeit és érdemeit, a­miket ebben a bűntől fertőzött politikai életben érvényesített és aratott ? Megmaradt miniszternek, s kormá­nyának nem csinált semmi bajt, — ez aljasság. Lemondott, s csinált a kormányának csupa bajt: nagyszerű ember ! Most még csak az a kérdés, hogy ő is olyan derék embereknek tartja-e majd azokat a lelketlen komédiásokat és obstruktor nemzetámítókat, a­milyen de­­rékr­ek ezek ünnepük őt.­­ Ennek ellenében pedig a kormánypárt elégedetlenel is abban a veszedelemben forog­­­­nak, hogy őket is megfosztják eddigi elvtársaik , férfiasságuk díszétől, csupán azért, mert most épp oly kellemetlenek a többségnek, a­milyen­­ kellemesek voltak eddig. Nagyon távol va­gyunk a politikában egymás abszolút meg­becsülésétől, vagy abszolút elítélésétől. Az értékelés mértéke nem az értékek­ kvatitása, hanem a mi érdekünk. Pendantja az ellenzéki vállra emelésnek a munkapárti lepocskon­­diázás. S a két tünet egybevetve igazolja, amit csak frázisképp szoktunk emlegetni mindnyájan magyarok vagyunk. Torontálban, a saját kerületében, a pénz­ügyminiszter prófétának lépett föl, s nem fél tőle, hogy otthon senki sem próféta. Megint jósolja, hogy a gazdasági viszonyok hamaro­san rendbe jönnek, s ettől a jóslattól, melytől odáig kellene lennünk a boldogságtól, min­denki holtra ijed. Mert a viszonyoknak ez a javulása nem ígéret, hanem fenyegetés. Az nem bizonyos, hogy a javulás beáll-e, de bi­zonyos, hogy ha a pénzügyminiszter ránk fogja, hogy beállt, akkor irgalmatlanul életbe lépteti a felfüggesztett adótörvényeket. A pénz­ügyminiszter optimizmusa mindnyájunkra rá­fekszik fenyegető rémnek, mert a próféták szeretik, ha jóslatuk teljesedik, s ha az magától nem teszi, hát maga is segít neki. A titkos drámaíró. írta Berczik Árpád. Elkészült... Ott fekszik a kézirat az Íróasztalon . . . Önérzettel kanyarította a vé­gére a szerző ezt a két szót: »Függöny. Vége !« Mi van még hátra , Istenem, semmi ... de semmi ... Mindössze csak le kell másolni . . . No meg beadni ... no meg elfogadni . . . no meg előadni . . . No meg az is kell, hogy tessék ! S az újságok megdicsérjék ... a kö­zönség járja ... és künn legyen a tábla, me­lyen írva áll ékes betűkkel : »A mai előadásra minden jegy eladatott !« Nincs annál ékesebb bírálat. Táblás ház ... a darabok korának végső határáig . . . kétszáz . .. háromszáz ... azt ne bánja, ha négyszáz . . . Ezek az ő álmai és vágyai . . . Nem éppen szerények, ugyebár, de hogy volna szerző sze­rény, a­kinek még nem bukott meg darabja ? És neki nem bukott, nem bukhatott meg, hisz egyet sem adtak elő. De ezt elő fogják adni, elő kell adni, ha egyáltal­án van erkölcsi érzés a színház körül. Drámaírói hajlamai korán mutatkoztak ifjú szerzőnknél, majdnem fogzáskor. Tíz éves kora óta összes zsebpénzét papírra költötte. Fiókja telve elmeporontyokkal, melyeket senki ne akar elismerni, jobban mondva felismerni. De most valahára megírta azt a darabját, melyivel utat fog törni. Örökké csak nem maradhat titkos dráma­írónak ... Az Akadémia pályázatain már kétszer emelték ki . . . il­tóleg két darabját durungolta le az akadémiai bírálat irgalmat­lanul a sárga földig mint »hülyeséget«. De mégis csak felemlítették, még­pedig a Magyar Tudományos Akadémiában, s egy ilyen előkelő testületnek durungja is dicsőség . . . Megérett hát a nyilvánosságra ! Hiszen már huszon­négy éves . . . Csak egyet szeretne tudni . . . azt, hogy mit csináljon a darabjával . . . Mert beadni, egyszerűen beadni... az könnyű ... De visszakapni se nehéz ! S ő már nem egy darabját kapta vissza, a legkizelgőbb kife­jezé­sekkel ugyan, de visszakapta. Sőt két igen becses műve nyomtalanul eltűnt a színházi irodák kaszatömlöczeiben .. . Meg se nyikkan­­tak szegények, mikor a bírálat pribékjei bele­dobták . . . Ö lefejtette ezen tapasztalatok okulásait s el van határozva, hogy ő most már óvatosabban fog eljárni. Ezt a remekét (mert tessék el­hinni, ez a darab csakugyan remekbe készült) nem fogja elpuskázni. Minden darabnak el kell készíteni az útját. Az öregek — a be­jutottak, vagy mint nevezhetők : a táblás­háziak és végeladottak — csak annyiban különböznek az ifjaktól, hogy azok útja már­kl van készítve, ezeké még nincs. Minden darabnál, legyen egy-két-öt-tíz felvonás, legelső kellék az, hogy a szerzőnek ismeretségei legyenek. Jó pajtások nélkül ma már Shakespearenek se volna »sajtója«. Neki vannak már ! Ismer írókat, kritiku­sokat, színészeket és színésznőket. A belváros egyik kávéházának egyik iro­dalmi és művészi asztalának törzstagja ő — bár a legfiatalabb. De éppen ez a jó. A többi már mind »bejutott«. Legalább nem félnek tőle, sőt akadhatnak köztük jóakaró párt­fogók, a­kik majd kegyesen megveregetik vál­lait. Ragyogó arczczal köszönt be ma dél­után pontban háromkor, nagy titkával. A­hogy belép, a ravasz arczismerők le­olvassák. Tudniillik a titkot. Tudniillik az arczáról. És elkezdődik a hajsza. — Nézzétek ezt a gyereket ! Ez a pofa! — Miska te . . . valld be bűnödet ! Te befejezted a darabot. S ő nem tehet róla, a boldog titok nem fér belé. Felpattan szája és kipattan a titok . —■ Be . . . be . . . A fiúk folytatják . — És mi legyen a remek ? Szemérm­etes önérzettel vallja be, hogy­­ — Dráma! — Csak nem történeti ? A szerző lesújtva igenlőleg bólint. Az egész asztal megegyezik benne, hogy ez súlyosbító körülmény. Egy öreg, tapasztalt, viharedzett dráma­író (a­ki csak megrendelésre dolgozik és a­ki­nek bírságos szerződése van erre az évadra, kettő is, ha nem három) azt ajánlja jóakarólag, hogy dolgozza át és csináljon belőle társadalmi színművet. Az kelendőbb. Egy fiatal zeneszerző éppen alkalmas szö­veget keres. Ha a történeti tragédiából víg operettet tudna csinálni, nem mondja, hogy esetleg nem állna kötélnek. E vidám hangolások után kapja a jobb­nál jobb tanácsokat. Álljon be valamely laphoz, iparkodjék a szinikritikát megkaparitani, csepülje le az igazgatót. Ha nem akad lap, járogasson a szín­­ház udvarára és szidja a rendezőt. Fenyege- Vajúdás. Hivatalosan is előttünk van ime a választójogi reformjavaslat, statisztikás­tul, indokolásostul és vajúdásostul. A munkapárt megindult, szenvedelmes vi­ták hangzanak el, kriptogám meggyőző­dések, lekötöttségek és törekvések buk­kantak föl, részleges kabinetválság is ütközött ki, s ebben a zsongó, nyugtalan, vészhírek lézére hajló hangulatban vál­lalkozik holnap Lukács László, hogy a­mit a nyomtatott indokolással el nem ért, a munkapártnak a javaslat iránt való fölmelegítését, elérje újévi beszéde elő­szavával. Hűvösen, nyugodtan és szkeptiku­san állunk szemben ezzel a javaslattal is, a parlamenti helyzettel is, mint eddigelé. Sem a választójog kérdésében nem va­gyunk doktrinerek, sem a kormánynyal, sem a munkapárttal szemben nem állunk sem ellenségesen, sem szerelmesen. Köz­életünknek sajátos alakulása diktálta ránk a legéletbevágóbb kérdésekben ezt a hűvös elfogulatlanságot, mely sem meg nem veszteget, sem meg nem vesz­tegethető jelszó, vagy pártérdek által. Ebben a mi közéletünkben mindenki mást gondol, mint a­mit mond, és mást akar, mint a­mit cselekszik. A másutt magukért alkotandó reformokat nálunk mindig valami másért alkotják. A boldogult koalíczió magyar vezényszót mondott és vámközösséget csinált. Kristóffy Jó­zsef a nemzeti jelszó letörésére eszelte ki az általános titkost, s a nemzeti ellenzéki pártok addig gyűlölték ezt a jelszót, m­íg végül megint mint alkalmas kormánybuktatót lelkesen és intranzi­­gensül magukévá nem tették. A politiku­sok az alvó közvéleményt piszkálgatják, s erre nekik minden czél jó, s minden, a­mivel piszkálják, bár magában véve lehet akármilyen fontos eszme, nekik csak szalmaszál. Ebben a közéleti morálban be kell tölteni a magunk választotta hivatást: föl nem ülni a frázisoknak, be nem ugorni a taktikáknak s az olvasóinkat is megóvni attól, hogy beugorjanak. A Khuen-kormány is, a Lukács­kormány is épp úgy taktikusai ennek a problémának, melynek híveiképp zsirál­­ták magukat. Az ő taktikai feladatuk az volt az ellenzékivel szemben, hogy a gyakorlatban minél kisebb összeütközésük legyen azzal a népszerűséggel, melyet ez Lapunk mai száma 73 oldal.

Next