Az Ujság, 1913. március (11. évfolyam, 65-76. szám)

1913-03-16 / 65. szám

, csak azért, mert örök időkre föl nem tartóztathatja. S a­kik vele egy nézeten vannak, s a kik vele együtt művük állandó hasznában is hisznek, megint csak nyu­godt lélekkel, sőt diadalmas boldogsággal mehetnek pihenni munkájuk sikerével, így látjuk a dolgot erkölcsileg és pszichológiailag. S ha a jövőre nézve, akárcsak a legközelebbi jövőre, magunk sem látjuk ennyire elintézve a parla­menti és a választójogi problémát, ezt a szkeptic­izmusunkat nem is akarjuk az ellenzék viselkedésével és fogadko­zásaival megokolni, mert ezzel szemben esetleg igazuk van, mondván : egy ideig még lármáznak, azután elhallgatnak, ha látják, hogy úgy sem vihetik semmire. Hanem magának a kormánynak két missziójából tápláljuk kétségünket, mert részleteiben mégsem olyan tiszta munka, mint nagy általánosságban mutatkozik. Itt is mintha elhallgatnának valamit: a mai mellett, melyet emlegetnek, szolgál­ják a pártérdeket is, melyről hallgatnak. Hogy a választójogon kezdjük: a munkapártnak joga volt Tisza István vezérlete mellett szűken mérni a polgári jogokat, de elvetette ezt a jogot azzal, hogy eleve nem élt vele. Tény, hogy nemcsak az ellenzék demagogizált az általános titkossal, hanem a munkapárt is, a kormány tagjai is éveken át, s különösen a választásoknál úgy kezelték ezt a programmpontot, hogy a közönség mindent érthetett belőle, csak azt az aggodalmas keveset nem, melyet nyúj­tottak. Az agitáczió folyamán a munka­párt szinte konkurrált az ellenzék radi­kalizmusával, s ezzel olyanokat is hódí­tott maga mellé, a­kiket e megtévesztő, vagy legalább be nem vallott sejtetések nélkül nem számíthatott volna hívei közé. Rövidesen : ezt az eredményt szentesítettnek csak akkor tekinthetné a munkapárt, ha ezzel indult volna A halott (hirtelen, ügyesen, egyet bo­­kázva a levegőbe ,felugrik és az ölére alkal­mazott fehér lepedőt maga után húzva, kiszalad). (Tulpe és tanítványai szintén megmozdulnak, fölkelnek, a vászonhoz sereglenek. — Rembrandt otthagyja a vásznat és előre megy. Kezét hátra­teszi.) Tulpe : Most én megmondom, hogy van-e választásba, s kapta volna meg több­ségét. Így azonban csakugyan kérdés, váljon ez a törvény a nemzet akarata-e, s ha nem az, közmegnyugvás alapján azzá fog-e válni. A másik pedig a képviselőházi kon­fliktus kérdése. Megint értjük s föltét­lenül helyesnek ismerjük el, hogy a mi törvényt ellenzék nélkül hoztuk, kifogás­talan, s a kormánynak nem muszáj, sőt nem szabad a kisebbség terrorja előtt meghajolni s lemondani, noha sem a többség, sem a korona bizalma benne meg nem ingott. De ezzel szemben, mert kifogástalan az ellenzék nélkül való tárgyalás, muszáj-e állandósítani az ellenzéknélküliséget ? Nincs-e kára az országnak ebből az állapotból ? Hiszen gondoljanak csak arra, hogy konfliktus nélkül most nem napolták volna el két hónapra az országgyűlést, hanem ez alatt az idő alatt sok fontos és hasz­nos belső, országos ügyet intéztek volna el. S nem kell a kisebbség kedvéért le­mondani. De hiszen most már az ellen­zék be sem érné a kormány lemondásá­val, most tehát már nem kisebbségi terror, hanem a kormány spontán el­határozása lehet a lemondás, melyet a közbéke és a normális parlamenti rend érdekében tenne meg. Egy kormány teljes bizalommal fölszerelve, éppen a bizalom alapján lemondó javaslata számára is találhat támogatást a többségnél és a koronánál. S nagyon könnyen bizonyít­hatná be e két faktornak, hogy a­mi feladat ezentúl vár a törvényhozásra, annak megoldására ők már nem olyan nélkülözhetetlenek, mint voltak eddig. Értjük, értjük. Sárral dobálták meg őket, s ma az a­ színezete volna, mintha a sárbombák elől hátrálnának meg." Hát aztán ? Sok más gyűlöletes színezetet bír­tak el, mert éppen ezt ne ? S eddig már­­tirium volt a hatalmon maradás és a fa­j Szolgáló a seprővel. Bejön, kíváncsian nézi a gazdáját. Majd hozzálép, megtörli a czipőjét, a kezével letisztogatja a ruháját.) Rembrandt: Elmentek ? Szellőztess ki utánuk. (Lány a seprővel. Sürgősen, hévvel cselekszi meg a parancsot. Tréfás dühvel utánuk köp.) Rembrandt (a falhoz tolja a nagy vásznat. Egy kisebbet vesz elő. A lakás kis ajtajához megy és bekiabál): Hendrickje, Hendrickje! Agyban vagy még ? Hendrickje (kívülről): Igen. Alszok. Rembrandt: Titus hol van ? Hendrickje (kívülről) : A másik szobában, ő is. Rembrandt: Hogy álltok most, jól Vagy rosszul ? Hendrickje : Rosszul. Rembrandt: No, no. Gyere be nem egy pillanatra. Itt jó nap van. A fürdőző képet akarom tovább kihozni. Egy aranyat kapsz három perczért. Hendrickje (a meztelen karját kinyújtja): Előre. Rembrandt (nevetve adja át az aranyat) : Itt van la ! Hendrickje (köpönyeg van az egy szál inge fölé dobva. »A fürdőző nő« post­ába helyezkedve ledobja magáról a köpönyeget.) Rembrandt: Gyönyörű vagy, bűbájos vagy. Szebb vagy, mint a reggel. Hendrickje (meztelen karját pénzért nyújtja). Rembrandt (mohón nézi): Látni jobb, mint festeni ! Titus (a fején sisakkal. Az ismert fej, de egyébként igen hanyagul öltözködve): Éhes vagyok ! • . Rembrandt: Jó, nem bánom, früstököljünk. gaszkodás hozzá impozáns és tiszteletre­méltó volt. Ez a színezet sok mindent kiegyenlít, s éppen ez a színezet kopik le róluk, ha nem tekintik művüket any­­nyira is befejezettnek, hogy új feladato­kat, új munkát utódjaikra bíznak. A legmonumentálisabb épület emelése is porral és piszokkal és omladékokkal jár, de a mű befejeztével a pallérok ezt el­takarítják, s mennek máshová, új munka után, hiba. Egy orvos : A halott orra el van rajzolva. Egy másik orvos : A fél arc­om fekete. A harmadik: Az az árnyék. Ehhez tudni kell. De az én szemem nem kék, hanem fekete. Rembrandt: Régen tudom én, hogy nem tudok festeni. Tulpe : Tudni tudsz, de nem vagy szor­galmas. A festőket mindig börtönben kellene tartani. Enni-inni — bőven — beadni nekik az ablakon. Egy orvos: Én azt hiszem, festeni nem is nehéz. Csak nagyon gyakorolni kell. Ha, nekem időm volna. De nincs. Tulpe (igen tekintélyesen): Időm az ne­kem sincs. Adieu Harmens. (A keztyűjével int feléje.) Mit búsulsz, egészen tűrhető, csinos kis kép lesz. Nincs pénzed megint ? Előleg ? (Rembrandt elmosolyodik, igent int a fejével.) A h­armadik orvos (Tulpe intésére pénzt ad át neki. Rembrandt, olvasatlan, hanyagul a zsebébe teszi). Nem érdemes önöknek, mű­vészeknek pénzt adni. Tiszteletlenül bánnak a pénzzel. Úgy, mint a­kik könnyen és ingyen keresik. Jobb erkölcsöket, művész úr! (Ke­gyesen, tüntetően kezet ráz. Aztán a fülébe súgja.) Jó feketére a szakállamat ! Hegyesre. (Tulpe és tanítványai elmennek. Rembrandt nagy devóczióval a hátsó ajtóig kiséri őket. Visszajön, megáll a szín közepén. Tükörbe néz, grimacet­­ vág. Beleköp. Fuj !) (A szolgáló durczásan él.) Rembrandt: Ejnye de szépek vagytok, ejnye de frissek vagytok ! Két ilyen gyönyörű pofa. És mind a kettő az enyém !­­Az egyik karjával az egyik fejét, a másik karjával a má­sik fejét vonja keblére úgy hogy Titus és Hend­rickje feje szinte összeér. Ezek húzódoznak. Mire Rembrandt még erősebben szorítja őket, úgy hogy arczaik összeérnek.­ A nőstényem ! A kölyköm ! Ilyen szép nője, meg ilyen szép fia nincs a világon senkinek. Nézdd meg fiú egé­szen közelről ezt a némbert. Mi ? Piktura, piktura. Mázcius. Megsúghatom neked, csalás. Ennek a kis fülebojtja többet ér, megsúg­hatom neked, mint Sanzio kortárs minden stanzája. (Meghúzza a fülét Hendrickjének. Az gyengén felsikolt.) Hendrickje: Van Rhynn, maga durva és ostoba. Rembrandt: Tudom. Különben nem len­nék piktor, hanem fináncz, vagy pap. Nézdd, szép. Hendrickje­­ Jó, jó, csak ne szorítson, az. Titus: Megfulok. Rembrandt: Most meg te nézzed a fiút. Ez észak herczege. Az én fiam. Az én müvem, az én testem és vérem. De nem ecset­mosó, mint én, ur. Hogy tetszik neked ? Nekem nagyon tetszik. Nem is illik talán, hogy megmondom. De a mikor látlak, látom, hogy érdemes volt __________a z pjsta_________ Vasárnap, 1913. márczius 10. BELFÖLD. — A trónörökös a külügyminiszternél. Bécs­­ből jelentik: Ferencz Ferdinánd királyi herczeg trónörökös tegnap este meglátogatta Berchteld gróf külügyminisztert és vele hosszabb ideig be­szélgetett. — Ötödfél millió közutakra. Beöthy László kereskedelemügyi miniszter ma írta alá az 1913—14. évi közúti költségvetést. E költségvetés szerint a törvényhatóságok négy és fél millió korona állam­segélyben részesülnek útépítési czélokra s a mun­kálatokat már meg is kezdhetik. Erkölcsrendészeti központi hatóság. A hi­vatalos lap holnapi száma fogja közölni a magyar királyi minisztériumnak 1913. évi 1294. számú ren­deletét, a­mellyel a leánykereskedés megakadályo­zása, valamint a pornografikus közlemények for­galmának elnyomása végett létrejött s nálunk az 1912. évi XLIX., illetve L. törvényczikkekbe fog­lalt nemzetközi egyezmények értelmében felállí­tandó központi hatóságot kijelöli. A magyar mi­nisztertanács arra való tekintettel, hogy a nemzet­közi megállapodások minden állam területére csak egy ily hatóság felállítását engedik meg, továbbá arra való tekintettel, hogy a közrendészet, a­mely­­lyel ez az ügy szorosan összefügg, Horvát-Szlavón­­országokban autonóm hatáskörben kezeltetik, szük­ségesnek látta a magyar szent korona országai egész területére illetékes ez erkölcsrendészeti köz­ponti hatóság teendőit oly hivatali szervre bízni, a­melynek hatásköre Horvát-Szlavónországokra is kiterjed. Ez okokból az említett nemzetközi meg­állapodásokkal elvállalt teendők ellátását a mi­niszterelnökség hatáskörébe utalva, a nemzetközi megállapodások értelmében felállítandó erkölcs-Hendrickje : Előbb felöltözök. ■ Rembrandt: Kinek, ki előtt. Hendrickje (Titus felé bök a kezével). Rembrandt: Markja, Markja, hozdd! (Szolgáló hozza a nagy fatáb­rán a sok ételt. Le­teszi az asztalra. De minden ételt csak Rembrandt­nak adna. Úgyszólván eteti. A tálat a többi elől elvonja. Rembrandt háta mögé áll.) Hendrickje : Siplrcz !

Next