Az Ujság, 1914. december (12. évfolyam, 303-332. szám)

1914-12-01 / 303. szám

2 A törvényhozás egysége. A képviselőház mai ülésén számos törvényjavaslat tárgyalása előtt dekla­­rácziók történtek, melyek a mostani hadi állapothoz simulva, a törvényhozás teljes egységét és elszántságát emelik ki min­den követelménynyel szemben, melyet a háború a nemzet iránt támaszt. Az ellenzéki pártok vezérei lemondtak min­den külön pártbeli szempontról, s fön­­tartva politikai bizalmatlanságukat a kormány iránt, mindent megszavaznak, a­mit a kormány a nemzet érdekében szükségesnek talál. Ez rendjén van így, erre az állás­­foglalásra szükség volt, s ezt a nemzet meg is követelte képviselőitől. Nagyobb elismerést nem fejezhetünk ki ellenzéki pártjainknak, mintha ezekben a súlyos időkben konstatáljuk, hogy helyesen is­merték föl, mi a kötelességük. De tovább is kell mennünk. A­mi­vel pártbeli különállásukat akarták ki­domborítani, az is a nemzet teljes egy­ségére vall. Mert nemcsak a független­ségi párt várja el, hogy a háború után kellő méltánylással találkozik majd a magyar hősiesség és diadalmasság, ha­nem mindenki az országban. Itt legföl­jebb nuance-beli különbségek vannak. A függetlenségi párt deklarácziója re­ménységet fejez ki, a nemzet pedig biztos tudatában van annak, a­mit a deklará­­czió csak elvár. Egészen biztos és egészen magától értetődő, hogy az a sok, vérét ontó érdem megkövetelheti és meg is fogja kapni jutalmát, hogy valamint a győzelem új korszakot nyit a közép­európai szövetség tömbjének, az új kor­szak előnyei a szövetség egyes tagjaira is háramlanak oly természetüleg, a­milye­nek éppen az igények. Azt hiszszük, nem tévedünk, ha e fölfogás képviseletét Tisza István miniszterelnök felszólalásá­ban is megismerjük, a­ki a magyar nemzet érdemeinek elismeréséről a leg­illetékesebb helyeken személyesen győ­ződött meg, s mikor ennek a képviselő­­ház nyílt ülésén ünnepies kifejezést adott, mikor egyenes megbízást kapott a ko­rona elismerésének kifejezésére, akkor sem nem illemnek, sem pusztán a nem­zeti hiúság legyezgetésének akart szol­gálni, hanem megfelelő helyen megrögzí­­tette a jövendő számára a nemzet ér­demeinek, katonai fölülmúlhatatlan vi­tézségének és önfeláldozásának minden fórum által való megállapítottságát. Ugyancsak a nemzeti fölfogás tel­jességéhez hozzájárult Andrássy Gyula fölszólalása, mikor konstatálta, hogy a délszláv kérdés kiélesedése a háborút elkerülhetetlenné tette. Talán fölösleges volt hangoztatnia, hogy a múltért a kor­mányt illeti a teljes felelősség, s a háború után az ellenzéket ismét megilleti a bí­rálat teljes joga. Ez magától értetődő, s nem is akarunk e kikötésnek olyan értel­met tulajdonítani, mintha csak az el­határozáson múlna s találna kritizálni valót eleget mindenen, a­mihez most hozzájárul. Andrássy e kikötéssel aligha­nem csak azt akarta jelezni, hogy útja a kormányéval éppen csak a háború tartama alatt azonos, sem előtte, sem utána nem lesz az. Ebben az értelem­ben értjük Andrássyt, de azt hiszszük, mint már kifejtettük, e tekintetben Andrássy épp oly kevéssé kezeskedheti­k magáral, mint akárki más. Mert hogy mi lesz a háború után, azt ő nem tudhatja. Mi azonban azt tud­juk, hogy nagyon furcsa kormány lenne a Tisza-kormány, ha a legnehezebb világ­történelmi helyzetben méltón és európai dísz mellett képviselhetné Magyarorszá­got, de a háború után, sokkal könnyebb viszonyok mellett, egyszerre károssá és képtelenné válnék. És azt sem képzel­hetjük, hogy az a népszerűség, melyre a háború alatt kifejtett nagy kvalitásai révén szert tett, a békekötés tintájának megszáradásával egyszeriben szétf­oszolna. Nem, akármennyire jogosnak ismerjük el az ellenzéki eltökéltséget, hogy a háború után ott folytatja a parlamenti Vilmos császár a nyugati harc­térről, a­hol hónapokon át tartózkodott, az orosz harcrtérre utazott, nyilván Hindenburg fő­hadiszállására. Ennek az utazásnak a jelentő­ségét főleg abban látjuk, hogy a szövetségesek helyzetének kedvező voltát illusztrálja. S nem lehetetlen, hogy összefügg a hadiesemények oly közeli fordulatával, a­melyek a legszebb reményekre jogosítanak bennünket. Hogy a helyzet a lengyel harcrtéren nem az oroszoknak kedvez, azt a Reuter-ügynök­­ségnek tegnapi pétervári jelentéséből gyanít­­juk, melyben az orosz vezérkar óva inti a kö­zönséget, hogy a nem tényeken alapuló híresz­teléseket teljes óvatossággal fogadja. A vezér­karnak ez az intelme A Visztula és Varna­ közti orosz győzelmi hírek kapcsán látott nap­világot. Az entente-sajtó hazugsággyártását, úgy látszik, az orosz vezérkar nem szívesen látja, különösen a­mikor a tények homlokegyenest ellenkeznek a híresztelésekkel. Angliában a Reuter-ügynökségnek említett kommünikéje nagy megdöbbenést keltett, mert súlyos vere­séget sejtenek, mögötte. Különben Pétervárott is, Párisban is kez­denek kipattanni az orosz kudarc­ok, különösen Kelet-Poroszországban. A Novoje Vremja ka­tonai szakértője a legnagyobb nehézségeket és a legnagyobb akadályokat panaszolja, a fran­­czia lapok pedig varsói táviratokból azt a benyomást tolmácsolják, hogy az oroszok fel­hagytak a Kelet-Poroszország elleni támadás szándékával, mert a nagy nehézségek, a­me­lyekkel ott találkoztak, leküzdhetetleneknek bi­zonyulta­k. Abban a hírben azonban, mintha az oro­szok felhagytak volna a kelet-poroszországi tá­madásokkal, úgy látszik, a francziák nagy pesszimizmusa nyilatkozik meg. Mert éppen ma jelenti a német nagy főhadiszállás, hogy egy erős orosz haderő kísérletet tett meglepe­­tésszerű támadással a Darkehnentől keletre fekvő német erődítések ellen. E támadás azon­ban, mint az eddigiek mind a teljes kudarczc­al és az oroszokra súlyos veszteségekkel vég­ződött. A Visztulától délre folyó harcrokban teg­nap megemlékeztünk a németek ellentámadá­sáról. A főhadiszállás mai jelentése arról ad hírt, hogy ez az ellentámadás jelentős sikert ért el, a­mi bizonyára nem túlzás, ha azzal egészítjük ki a jelentést, hogy több mint ötöd­­félezer fogoly és tizennyolcz ágyú került a németek kezébe. Dél-Lengyelországból ma lényegesebb jelen­teni valója a német főhadiszállásnak nincsen. Ellenben a Kárpátok közt folyó, harczokról ma újabb kedvező híreket kaptunk. Elsősorban harcrot, a­hol abbahagyta, annyira ki­zártnak tartjuk, hogy a háború után ugyanaz a Magyarország álljon a hátunk mögött, mely a maga nyomorúságában, csü­ggetegségében és agyonterhelt félre­­ismertségében csak azokat a kicsinyes aspirácziókat táplálta, melyeket az ellen­zék oly nagy vehemenc­iával képviselt. Uj idők jönnek új föladatokkal, azok a kapuk, miket az ellenzék döngetett, talán nem is állanak majd és azokat a magasabbrendű föladatokat, miket az új helyzet, az új történelmi korszak a népképviseletre hárít, sokkal parancso­­lóbbak lesznek, semhogy akármilyen tisz­teletreméltó makacsság képes lenne őket a régi kicsinyességek kedvéért megta­gadni, azt, hogy Hongx Annánál az oroszok fölött ara­tott győzelem sokkal nagyobb volt, mint kez­detben hittük. A közrefogott ellenség tüzér­ségünk gyilkos támadásaitól sietve menekült s még futás közben is tömérdek veszteséget szenvedett halottakban, sebesültekben és fog­lyokban. Ungból, a melynek csak a határán jelentkeztek az oroszok, már az első össze­csapásnál sikerült azokat kiverni s a határon túl kergetni. A Szepességben egyáltalán nem voltak oroszok, Sáros megye főispánja pedig ma hüirdette ki a lakosság közt, hogy a megye határait nem fenyegeti komoly veszedelem. Megállapítható tehát, hogy a Kárpátok meg­­tisztítása a betört oroszoktól kitűnő ered­­ménynyel folyik, mert az egész novaron vissza­­­vonulóban vannak, miután több ezer foglyot és hadizsákmányt hagytak hátra. f Az oroszok Homonnán. Berlin, november 30. Madelung Aage, a Berliner Tageblatt tudósítója jelenti a kárpáti harczokról a következőket: — A Homonna körül vívott harczok be­­fejeződtek. Az oroszokat nagy veszteségek után visszavetették. Három napig közvetlen közel,­ből voltam a h­arcz tanúja. Egy teljes napig a tűzvonalban tartózkodtam, a battériáink mögött, Homonnától három kilométernyire. Tegnapelőtt este rohammal foglalták, el az orosz lövészárkokat, az éj folyamán a városba nyo­multak csapataink. Tegnap délben a követ­­kezőket láttam : A lövészárkokban még­ feküd­tek holt oroszok, bár az ellenségnek már sok elesett katonáját szállították el. Több ház leégett. Más házakat kifosztottak és kirabol­tak. Az egyik pinczében elbújt oroszokat ta­láltak. Néhányan közülök tökrészegen hevertek a boroshordók között. Az oroszok úgy viselked­tek, mint a középkor kicsapongó harczosai az elfoglalt városokban. Különös a látvány ott, a­hol az ellenség alig néhány percz előtt evett, ivott, az ágyakban hempergett. Az em­ber azt hihetné, hogy éppen csak felkeltek az ágyból, vagy az asztal mellől, hogy egy pilla­­natra kitekintsenek az utczára. E helyett azon­ban sietve menekültek, mert a magyar csa­patok kergették őket. Sokan elestek köz­ülök. Hozzávetőleges becslés szerint 1500 marad belőlük vissza mint fogoly. Az üldözés szünet és pihenés nélkül folyik. Valószínűleg a Kár­­pátok­ba nyomult ellenség teljes megsemmisítést lesz az eredmény. Londonban c­áfolják az orosz győzelmeket. Amsterdam, november 30. Ide érkezett lon­doni jelentések közlik, hogy az angol közvéleményt, melyet napok óta terjesztett hamis hírekkel az oro­szok nagy lengyelországi győzelmére készítettek. Az északi ka AZ ÚJSÁG Kedd, 1914. deczem­ber 1.

Next