Az Ujság, 1914. június (12. évfolyam, 139-152. szám)

1914-06-16 / 139. szám

, Bml»pesfc, 1914. ________________ XII. évfolyam. rSff. szám. _______ WeM, fontos 16. Előfizetési alakj SZERKESZTŐSÉG}: xt­t m mm g§ § g gs» m jm fi ff SIS Sm mmm Egy hóra____2­0­40­­ JtfbajgIgE MW pH §« fni SSiámmk Pl “TM Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. 46f §p EÉ jj£9 §S spikrapfe wk Isa Telefon: József 18-38 is 13-36. Egyes szám­ára helyben jm IM WfaJBB ygggU Jff Itt Hegelen hétfó kivételével és vidéken 10 fillér. «K» ’S» fl­ ott a­ visten nap, ünnep után is. ROVÁS Nagyon meleg a, konstanzai pohárköszön­tők hangja és csupa bensőséges motívumok adják a tartalmát. Barátságot és dicső közös múltat emlegetnek, s a békebiztosítás jövőjét. Konstatáljuk, hogy mivel a hármas­ szövetség is csak a béke biztosítását vallja programmal, a konstanzai barátkozásban nincs egyetlen elem sem, mely nyugtalaníthatna, s a szövet­ségi viszonyok eltolására engedne következ­tetni. Egészen világosan látható az igyekezet, hogy a cz­ári látogatás mifelénk rossz vért ne szüljön, s egyelőre többet nem is kívánhatunk. A diplomáczia figyelme ezentúl inkább Buka­restre irányozódik, a­hol Szaszonov viszi majd a szót. Ha ott sem esik nagyobb baj, mint Konstanzában, mi is örülhetünk, hogy egy békepipával több kering Európában. * Túlságos czentralizáczió... Ez a közigaz­gatási reform kritikájának az alapmotívuma. Igazságnak megjárja, de kritikának nem. Hi­szen a közigazgatás államosítása persze hogy czentralizácziót jelent ! Nem akarnak a kor­mányhatalomnak ekkora hatalmat adni ? Ez is szempont. Lehet hogy a központból az igaz­gatás nehézkesebb és drágább és igazságtala­nabb. Erről is lehetne beszélni, de ők beszél­nek arról, hogy ez a hatalom sok, mert biz­tosítja a kormány képviselőválasztási győzel­mét. Ha ez nem volna, nem sokannak a c­en­­tralizált hatalmat. S az önkormányzati erő­­ meggyöngülésénél is csak azt kifogásolják, hogy­­ a megyék nem csinálhatnak majd akkora ellen­zéki politikát, mint annakelőtte. Hát politi­­zálásra való a közigazgatás, vagy közigazga­tásra ? Mikor Andrássy Gyula híve volt az államosításnak, akkor a közigazgatásra gon­dolt. Mióta ellensége, a politikára. Hát jól van, ismerjék el a közigazgatási rendszert politikai instrumentumnak. De ebben az esetben mért kell okvetetlenül jó ellenzéki instrumentum­nak lenni ? Mihelyt ők közigazgatási rendszer­rel kormányt buktatni akarnak, abban a pilla­natban jogossá tették, hogy vele kormányt fentartani is lehessen. * A néppárt megkapta a koalicziótól a várt levelet. Csak a felelet maradt ki a levélből. Hogy összeállnak-e a radikálisokkal, igen-e, vagy nem ? Ezt kérdezte a néppárt, a felelet pedig, hogy hát jól van, értik és jogosnak isme­rik el a néppárt kérdését, de remélik, hogy így is megmarad a szövetségben. A radikálisok, hála Istennek, nem kéredzkedtek be, tehát bent lehet így tartani a néppártot, s nem kell kidobni a radikálisokat. Ezzel a megoldással meg lehetnek elégedve a radikálisok. Mert ők kint vannak ugyan, de ha Károlyi gróf már a Földet a népnek ! kiáltásnál tart, akkor nem­sokára bent lesznek, a nélkül hogy bementek volna. A sfokvájdli. — Képek a régi Pestről. — Irta Várad­ Antal. Egy megsárgult könyvecske fekszik előt­­­­tem­, a melynek külön fejezete szól »az uj népkertről ...̋ ¦■ Ez a könyv kilenczvenöt éve jelent meg. Tehát neki még uj népkert a »szokvájdli«. Ez volt a népies elnevezése a város lige­tének, melyet a német — és mi nem volt : német akkoron ? — »Stadt waldehen« elneve­zésből magyarosítottak. Igaz hogy magyarul sincs semmi értelme, de hát németül sincsen.­­ Ez az egyetlen vigasztalás. Leelmer Tóbiásnak hívták azt a polgár­­mestert, a­ki az 1775-ik esztendőben megpendí­tette, hogy a város határában felhődző rettenetes futóhomokot valahogyan meg kellene fogni. Ültettek tehát fákat, sorjában, szépen, rend­ben, de a másik tavaszra a fele elveszett, a­­ felét pedig kihuzkodták a környék ostornyélre, vagy vándorbotra vágyakozó vándor utasai. Huszonöt esztendőnek kellett eltelni, míg aztán megint szőnyegre került az ügy. Nagyon száraz volt a nyár és a rákosi homok , folyton beszemtelenkedett a városba. Pedig jó messze volt tőle. De hát repült a szelek­­ szárnyán, melyek felkavarták azt a városvégi Beleznay-villáig, a­mely a régi Ötpacsirta-, azaz Eszterhházy-utcza sarkán állott, nagy árnyas kertben, szépséges sétautakkal, ostenden czigányzenével invitálva a pesti lakosságot. Magam is sokszor jártam benne s gyönyörköd­tem a kis színházában, melyet egy német tár­sulat elhagyván, magyar daltársulat produk­­czióinak volt keserves szintere. |, Újra beültették tehát a sivó homokot, de 1__ - ' ■ -a jó Isten segítségére jött a magisztrátusnak s olyan esős esztendőt zúdított a világ nyakába,­­ hogy még a szokvájdli sivó homokja is foly­ton nedves volt s az elültetett fák gyönyörűen zöldeltek. No, most már nem vész ki a Volks­­garten. Alig hogy megzsendült egy kicsit, bérbe is adták rögtön, 1799-ben, Batthyány Lajos gróf herczegérsek, esztergomi prímás­nak, szerződésileg, huszonnégy egymás után következő esztendőre. Az okoskodás az volt, hogy a főpap majd gondozza az ültetvényeket, bekeritteti és ápoltatja a fákat s huszonnégy esztendő múlva kész és lombos ligetet kap a pesti publikum s addig talán már kocsiút is fog vezetni a ligetig. Egy egész sor gesztenye­fát is ültettek a terézvárosi dűlő végére, majd a jó Isten megfakasztja és megöntözi. Meg is cselekedte. Ez a számítás beütött, de a kardinálisra hiába építettek. Ezt a nagy­­szivű, minden nemes és szép iránt lelkesedő főpapot nemsokára elszólította a jó Isten. A bérlet árván maradt. Pedig az ő gondozása alatt hamar virult volna a sok ezer fácska, mert hiszen ő még olyan elhagyatott és zsenge palántákat is ápolt, mint a magyar színészet, a­melynek fölsegülésére hatszáz forintokat nem sajnált kifizettetni Kelemen Lászlónak és az ő tár­saságának.­­­­ A válaszban, melyet a szegény első színé­szek kérő levelére írt, azt mondja, hogy »bár a kérés az szférájába nem tartozik, mégis, mivel magyar nyelvről és haladásról van szó, fizessenek ki a szegény komédiásoknak hatszáz forintokat«. És igy gondoskodott minden nem­zeti palántáról s halálával száradni kezdtek a liget fiatal fái és elsorvadt a magyar komédia is. De esős esztendők egész sora tartotta zölden a ligetet, csakhogy annyira elvadult, olyan Istentől és emberektől elhagyatott hely lett belőle, hogy a pesti magisztrátus is meg­szánakozott rajta és oltalmába vette »aus Be­­sorgniss einer noch grösseren Verwildung«, azaz még nagyobb elvadulástól való félelmé­ben. Hiszen éppen csak­ egy­ trihíéceliya hiány­zott még a devalváczió és mindenféle isten­csapása által sújtott városnak. A szokvájdli bozótjaiban pedig akár a mordályégetők is meg­húzódhattak, mert ott még a kutya is eltévedt és sűrű gaz verte föl a keresztül-kasul nőtt bokrok alját. 1807-ben újra városi gondozás alá került a liget és marad 1809-ig, a mely esztendőben a nádorispán valami »Szépítés! bizottságot« teremtett meg, a hírhedt »Ver­­sehönerungs-Comissiontot, a melynek első dolga volt az úgynevezett rondellát, a szegény ma­gyar komédiások menedékhelyét, mint köz­­veszélyes épületet félig lebontatni. Már most aztán beleesett az eső, beleszállingózott a hó, de a nyomorult magyar színészek azért csak játszottak benne, vékony trikóban, dideregve, míg a publikum — ha volt — déczbundákban és lábzsákokban ült a földszinten, nem felejt­vén el az esernyőt sem, mert könnyen a nya­kába csuroghat az eső. Balogh István beszélt az emlékirataiban, hogy sokszor úgy tréfálta meg a jogászifj­ú­­ságot a földszinten, hogy vizet fecskendett a fejükre a zsinórpadlásról. Azt hitték, esik, s az oldalkarzat alá vonultak. A végén kisült a turpisság és Baloghot megverték.­ A szépitési bizottság azonban jobban bánt a ligettel, mint a rondellával, s mocsara­kat szárított ki, megnagyobbította a területet, s 1817-ig bele is élt negyvenötezer kétszáz és hatvankét forintokat, melyeket a homok igen szépen elnyelt s elnyelt volna még kétszer annyit, ha a nádorispán nem veszi a kezébe A kúrfagm. Igazi albán kép. Vagy magyar korcsmár. A körben verekszik a fejede­lem alattvalóival, s Európa nézi, melyik az erősebb, ki veri meg a másikat. Leg­alább ott ne volna, de ott van. Mind­egyik követség előtt egy halom matróz és a kikötőben az összes hadi lobogók. S az elv az, hogy nem segítenek sem a fejedelemnek, sem a fölkelőknek. Pedig hát mi értelme is van ennek ? A fejedelemnek nincs hadserege. Népe egyik felével küzd népe másik fele ellen, s ha győz, ha nem győz, egyaránt a népe vére omlik s a legyőzöttben a népe fogja átkozni. Ez nem harcz és nem háború, ez polgár-, vagy testvérháboru, melyet Európa provokál és menteget azzal, hogy nem avatkozik be Albánia belső ügyeibe. Nagyon szép elv lesz ez tíz év múlva, ma egy kicsit hipokrita, vagy ostoba. Mert valamivel korábban tetszett volna kezdeni a be nem avatkozást. Például akkor, mikor Európa határozatá­val állammá deklarálták Albániát, s ak­kor, a­mikor ennek az új államnak európai közmegegyezéssel fejedelmet ad­tak. Ha most Albánia egy részének ez a fejedelem nem kell, s revoltál ellene, akkor logika szerint az európai akarat ellen revoltál s az ügy megszűnik belügy lenni, s inkább Európa ügye, mint Vil­mos fejedelemé. Mert Vilmos megunhatja a királyságot s fölszedheti sátorfáját, ellenben Európa továbbra is ismer egy független Albániát, melynek a népei" se­hogy sem tudnak egy állammá tömörülni. Logikára nem akarjuk Európát ta­nítani, a­mit kifejtünk, azt tudja min­denki. S dehogy is hiszszük el, hogy a nagyhatalmak lehetségesnek tartják, hogy a fejedelem, a­kinek jóformán csak a Lapunk mai száma Sír oldal.

Next