Az Ujság, 1915. július (13. évfolyam, 181-211. szám)

1915-07-14 / 194. szám

4 rögtön sorba állította a legfiatalabb évfolya­mokat. Tizenöt olasz fogoly között öt tizen­­kilenc­ éves.Cadorna és környezete sokkal köny­­nyebbnek képzelte a háborút. Egy elfogott szá­zados és egy orvos kijelentette, hogy az eddigi si­kertelenségnek miatt nagy a csalatkozás az egész olasz fronton. A fő oka ennek a hiányos fegyelem lenne. Egy fogoly kijelentette, hogy boszuból agyonlőtte egyik tisztjét. Az olaszok Trípoliszban is visszavonulnak. Chiasso, július 13. (Saját tudósítónk táv­irata.) A Tarhuna-törzs sejkjeinek, Saad és Ah­med el Sani sejkek árulása következtében több tripoliszi törzs kitűzte a lázadás zászlaját. Ezért a kormány elrendelte Gebei, Matusa és Garian kiürítését. A csapatok most a tenger­­vidéket védik az esetleges támadások ellen. Ilyenformán az olaszok szerencsésen vissza­tértek régi állásaikba, melyeket 1911 utolsó hó­napjaiban foglaltak volt el. A Secolo jelentéséből kiderül, hogy egy Tripolisz közelében levő város mellett a fel­kelők elfogtak egy karavánt, mely liszt- és czukorszállítmánynyal volt megrakodva. A partokon most, mint a hadjárat első hónap­jaiban, hadihajók ellenőrzik a csempészetet. Tassoni tábornok, Tripolisz kormányzója, hír szerint a közeli napokban Rómába utazik. Porro tábornok utazása. Lugano, július 13. (Saját tudósítónk távirata.) A Corriere írja: Porro azért találkozott a franczia miniszterekkel, hogy megbeszéljék a szövetségesek közös előnyomulását. A találkozás ebből a szem­pontból sokat lendít majd a közös ügyön. Az Idea Nazionale a következőket mondja : Miután a muníc­iós­krízist legyőztük, végre­ lehetséges lesz az ellenség ellenálló erejét megtörni és megadni Ausztriának és Németországnak a döntő bunkó­csapásokat. Éppen ezért örömmel kell üdvözölni Porto utazását és találkozását Joffre-ra­. Olaszország, Németország és Török­ország viszonya. Berlin, július 13. (Saját tudósítónk távirata.) Luganóból jelentik : Az angol sajtóból kitűnik, hogy Portónak a franczia miniszterekkel folyta­tott tanácskozásai sejtetik, hogy Olaszország, Né­metország és Törökország egymáshoz való viszonya meg fog változni. A Stampa ostorozza a görög, román és bolgár királyoknak entente-ellenes működését. Az intrika hálói mindinkább körül­veszik az entente hatalmait, de ezek tudnak majd vigyázni a bőrükre. Az olasz hadikölcsön, Lugano, július 13. Az olasz hadikölcsönre tör­tént jegyzések egyáltalában nem kielégítők. A sajtó erősen agitál a jegyzés sikere érdekében és hang­súlyozza, hogy a hadikölcsön kudarc­a elkerülhe­tetlenné fogja tenni a gazdag osztályok kegyetlen meg­adóztatását. A lapok felszólítják a képviselőket, utazzák be kerületeiket és agitáljanak a hadikölcsön érdekében. Más lapok azzal fenyegetőznek, hogy közzéteszik mindazoknak a gazdag embereknek a névsorát, a­kik nem jegyeztek. Vád alá helyezték a volt olasz hadügyi államtitkárt. Lugano, julius 13. (Saját tudósítónk távirata.) Az olasz államtanács előtt érdekes katonai per folyik Mirabelli tábornok ellen, ki Giolitti alatt hadügyi államtitkár volt és a­kit a minap men­tettek fel a neonai hadtestparancsnoki állásától, mert neki és az akkori hadügyminiszternek, Spinghardi-nk hibájául rójják fel az olasz had­sereg szervezeti hibáit. A tábornok azt mondja, hogy államtitkári tevékenységéért a kamarának felelős, és követeli visszahelyezés­ét. Az ítéletet mintegy két hét múlva fogják kihirdetni. Az olasz municzió, Róma, július 13. A Tribuna jelenti: A király a főhadiszálláson rendeletet írt alá, a­mely egy bizottságot létesít a fegyverek és municzió inten­zívebb gyártása érdekében. A bizottságnak a minisz­terelnök, a pénzügyminiszter, a hadügy- és a tengerészeti miniszter is tagjai. Egyúttal Delid­io Alfredo vezérőrnagyot a fegyver- és muníc­ió­­osztály másodállamtitkárává nevezték ki, foglalkoztatja Londont és Párist. Még van­nak vakmerő bizakodók, a­kik azt mondják : »a c­entrális hatalmak galicziai győzelme csak­­a pyrrhusi győzelem, az orosz haderő végtelen vaskolosszus, a­mely előre tör, visszamegy, de mindig áll.« Hála Istennek, hogy szívesebben megy hátra, mint előre. Minket igazán csak ez érdekel. De az entente-sajtó minden szépítgetése ellenére az igazság az, hogy Angliában Orosz­országot legyőzőidnek tekintik és csak a diplo­­máczia mesterkedik meg, hogy ellensúlyozza a kegyetlen valóságot. Megszólaltatja magát a czárt, a­ki •*— szegény — csodálatos módon most egyszerre azt hallja népétől, hogy Orosz­országnak a háborút folytatnia kell. De ugyanaz a diplomácziai mesterkedés, mely ezt a furcsa »népszózatot« eljuttatta a czári trón zsámo­lyáig, persze gondosan elhallgatta a czár előtt, hogy az út, a­melyen ez a szózat a trónig el­jutott, már a forradalom vetésének vérvörös virágaitól illatos. Olaszországot, úgy látszik, nem veszik túlságosan komolyan, sem Párisban, sem Lon­donban. Már nem hiszik, hogy az olasz had­sereg „megnyissa magának az utat »Bécs és Budapest felé«. De ha az angolok, mindjárt kezdetben, nem is becsülték valami nagyon sokra az olasz intervencziót, ennyire nyomo­rúságosnak mégsem gondolták. Most már Londonban arra az álláspontra helyezkednek, hogy valamelyes látható haszna mégis csak legyen hát az olasz beavatkozásnak és könyör­telenül sürgetik Itáliát, hogy küldjön hajókat és csapatokat a Dardanellákhoz. Az olasz kor­­ig pedig ismerve a déltiroli harcztér min­­t fenyegető veszedelmét — kétségbeesetten kozik e követelés ellen, a­míg az olasz F3 persze angol kommandóra,­­csak annál hangosabban követeli a Dardanella-harcz­­ban való részvételt. De legfeltűnőbb a dologban, hogy Angliá­nak most lett egyszerre olyan sürgős a Darda­nellák ostroma, most, mikor az orosz hadsereg menekül Galicziából és így az orosz követelés — Konstantinápolyt és a Dardanellákat illető­leg — már nem lehet többé veszedelmes. Anglia ebben a megváltozott helyzetben mád már a maga kezére játszik és miután a »gőzhenger« nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket és a »negyven millió zöldre festett« kozáklóból, a mivel a háború elején a francziák ámították magukat, egyetlen egy se tapossa­ »Európa éléskamrá«-ját , a magyar Alföldet, most Anglia kiadta a jelszót : »előre, tovább — ha lehet — Oroszország nélkül.« Mert hiszen Anglia eddig még ugyancsak keveset koc­káztatott és a háború — néhány jelentéktelen bőrkarczolást leszámítva — még alig hagyott rajta nyomot. Ő hát folytathatja a háborút, a­míg »végleg kimerül« nemcsak Németország, hanem Francziaország is. De ehhez a kis erkölcstelenséghez a németeknek is lesz még szavuk és a­hogyan a dolgok most ál­lanak, bármi történjék is egyelőre a Gallipoli­­félszigeten, nem valószínű, hogy a Dardanella­­kérdésben Anglia mondja ki az­­ utolsó szót. De az entente önbizalma csakugyan meg­rendült. A franczia lapok sokat fecsegnek, mohón fölkapnak minden híresztelést, a­mit a szél elébü­k hajt és ha a sorok között figyel­mesen olvasunk, sok dolgot megértünk, a­mi látszólag érthetetlen. Figyeljük csak meg, hogyan fogadták a francziák a német demokratapárt békemani­­fesztumát. Kezdetben úgy látszott, hogy sze­retnének nagyon komolyan foglalkozni vele. De mikor a békeszózat mögött eldördült a nehéz német hivatalos ágyú és kellemetlenül rúgta a francziák fülébe az esetleges béke föltéte­leit : Belfort, Verdun és a felső Maas-vonal át­engedését, megdöbbentek és úgy szétrebbentek a béke halványan pislogó mécse mellől mint a szúnyogok. És miután — nagy sajnálkozá­sukra — nem nyújthattak kezet a német demokratáknak, úgy magyarázták a dolgot, hogy a német demokratapárt tulajdonképpen összejátszott a német kormánynyal, hogy az egész manifesztum kormányrendeletre született­ mint afféle politikai — exportczikk és csak arra volt szánva, hogy hőmérője legyen Franczia­­ország békehajlandóságának. Még Clémenceau is megszólalt és páratlan prózájának hatalmas kalapácsütéseivel döngette a kérdést és a német demokraták »frivol játé­kára« ezzel a keserű kifakadással válaszolt : — »Ne alkudozzunk . . . Ha nincs elég erőnk, hogy kardot szegezzünk kard ellen, akkor tartsuk oda kezünket a győző lánczai elé és énekeljünk himnuszokat. De ha van erőnk, akkor a halál, a­mit ellenségeink szabadítottak föl, végezze hát be borzalmas munkáját. És ha negyven esztendőn át megfeszített minden tö­rekvésünk nem volt elég, hogy ezt a rettentő megpróbáltatást elhárista Európáról, hát fojtsuk vérbe ezt a századot és öljük, gyilkoljuk egy­mást azokkal a fegyverekkel, a­miket ellen­ségeink adnak a kezünkbe.« Hiába, a francziák, miután ők m maguk soha sem őszinték, nem is hisznek a kimondott szó őszinteségében. És a­mint nem hittek a német demokratáknak, éppen olyan kevéssé hisznek most a­­ pápának. Tudnivaló, hogy a pápa legutóbbi nyilat­kozatai nagyon kellemetlenül érintették a fran­czia hivatalos köröket. Mert Poincaré úr nagyon jól tudja, hogy a­ franczia lakosságnak igen AZ ÚJSÁG (Szerda, 1915. július 14. Világháború, A nyugati harcztér. Riasztó hírek Párisban, Páris, július 13. A Figaro megállapítja, hogy Párisban időről-időre riasztó hírek terjed­nek el, a­melyek egyik-másik város ki­ürítéséről, óriási veszteségekről és hasonlókról szólanak. Szükséges volna, hogy az ilyen hírek terjesztőit kinyomozzák és letartóztassák. Pont á Mousson bombázása. Páris, julius 12. A Temps jelenti, hogy a Pont á Moussont a németek hevesen bombáz­ták. Gyújtógránátokkal nagy tüzet okoztak, a­melyet csak a nanoyi tűzoltóság segélyével tudtak eloltani, Clémenceau Guesde nyilatkozatáról. Páris, július 13. Clémenceau foglalkozik lap­jában, a H Homme Enchainé-tan Guesde szocziál­­dekokrata miniszternek a bethunei munkáskül­döttség előtt tett azon kijelentésével, hogy a béke három hónapon belül meglesz. Örömének ad ki­fejezést, hogy illetékes helyről komoly biztató szó hangzik el, de figyelmezteti a franczia közvéle­ményt, hogy a miniszter optimista véleményét nem kell túlságos optimizmussal fogadni. Ha mindenki óhajtja is a békét, ez nem jelenti azt, hogy minden békét óhajtanak. A franczia népnek csak jó béke kell, olyan, a­melyre emelt fővel gondolhatnak. Igaza van tehát d’Estourneiles Constantin szená­tornak, hogy inkább a halál, mint egy rossz béke, vagy egy oly béke, mely csak a háborút fejezi be, de nem végzi ki a háború okát, vagyis itt és ott egyaránt mindazt, a sok bűnt és fonákságot, mely a népek összreveszíté­sre kellett hogy vezessen. A háború okait is ki kell irtani és meg kell szüntetni a rettenetes fegyverkezést, hogy a béke feje felett ne legyen állandó pallos a militarizmus. A jövő nagy gazdasági problémáit már most meg kell érlelni, hogy a béketárgyalásokra a franczia köz­vélemény már felkészülten állhasson. A gazdasági kérdéseket a békének épp úgy meg kell oldania, mint Európa összes függő kérdéseit. A­mint erre a helyzet megért, a békét elő kell készíteni és a háborút befejezéséhez juttatni. Caillaux c­áfol: Bukarest, július 13. A L’Indépendance Rou­­main a napokban foglalkozott Caillaux volt franc­ia

Next