Az Ujság, 1915. július (13. évfolyam, 181-211. szám)
1915-07-18 / 198. szám
Vasárnap, 1915. júdius 18. AZ ÚJSÁG Aussztria-Magyarország már átengedett az olasznak. Valósággal meg voltunk dermedve, amikor egyszerre csak a másik oldalról reánk lőttek ! így hát kiderült, hogy az olasz hatóságok belső zavaroktól tartva, hazug mesét tálaltak a harczba induló csapataik elé, a szövetségi hűség minden ok nélkül való megszegését elhallgatták a nagyjából tájékozatlan katonaság előtt. Szomory Emil: keresztül a Marmarán. DARDANELLÁK : Csanak-Kalé, június 12. ,június 2-án arról értesítettek a hadügyminisztériumból, hogy egy torpedó a napokban indul fontos felszereléssel Csallak- Karéba. Jelentkeztem egyik hadihajó parancsnokánál, talán a torpedóval mehetek ki a Dardanellákba. A szükséges okmányokkal zsebemben este hétkor beállítottam a megjelölt hajóra. Máskülönben erre a hajóra sem lehet könnyen feljutni, engem azonban mindenfelé czivilbe öltözött tengerésztisznek néznek : az őrség tisztelegve engedett át a hajóhoz vezető kaszárnyaudvaron. A szolgálatban lévő hadnagy a parancsnokhoz vezet. Átnézi írásaimat, elolvassa a követség ajánló levelét. — Örülök., Holnap velünk jöhet, délután 4 órakor Galata kikötő, az elindulás idejét azonban kérem senkivel sem közölni. Végigjárom a hajót, nagy rend és tisztaság mindenfelé. Vacsorához trombitálnak. Búcsúzom s boldogan sietek úti előkészületeimet intézni. Érdemes volt tehát ennyi ideig várni, — a képzelhető legérdekesebb módon fogok kijutni a Dardanella-harcrtérre: torpedóvadász torpedón, mely rövid idő alatt teszi meg Csanak-Kaléig az utat. Június 3-án délután fél négy órakor a galatai kikötőben jelentkeztem. Egy fekete hajó ágyúcsövei merednek felém. A vasszörnyetegből kevés látszik a vízből. Széles bárka áll előtte és a part között. Ezen kell átugrálnom, hogy a hajó korlátnélküli lapos fedélzetére jussak. Két tengerésztiszt fogad. Bemutatkozunk egymásnak. — Ön kettős küldetéssel jön velünk, értesítettek érkezéséről — kezdte a társalgást vörös félhold karszalagokra czélozva az egyik hadnagy. A parton rengeteg nép gyülekezett. Katonák és rendőrök állnak sorfalat s a beszállás helyének közelébe senkit sem engednek igazolvány nélkül. Egy török tiszt száll most a torpedóra s nevetve meséli, hogy a közeli kis kávémérésben görögök fogadásokat kötnek, várjon megtorpedóznak-e bennünket ? Különös érzésem támad. Félelem volna ? Dehogy, hisz örülök a nagyszerű útnak, a félelem pedig nem tűr maga mellett boldog érzést. Néhány óra múlva a havertéren , a veszedelmes vizeken fogunk járni, minden tengerhullám mögött ott leshet az ellenség. Torpedónk azonban oly gyors, — húsz, esetleg harmincz tengeri mértföld gyorsasággal fogunk haladni — hogy tisztán csak véletlen folytán találhatnak el. Indulásunkról okvetlen tudomása van már az ellenségnek, mert félórával előbb angol repülőgépet figyeltek meg, melynek feladata a hajók indítását szemmel tartani. — Azért indulunk — beszélte a kapitány — délután, hogy még világosban fussunk keresztül a Marmarén. A mai tiszta időben nagy távolságra figyelhetjük a tengert s még mielőtt az ellenség lövésre készen állna, mi küldünk feléje torpedót. A Dardanella-szorosba sötét este érünk, ott még nehezebb lesz óriási gyorsasággal haladó hajónkat eltalálni. Időközben mindenki megérkezik, akinek engedélye van az utazásra. Velünk utazik Bleeck- Schdombach Emil, a The Continental Times török havettéri levelezője is. Másodszor járja be már a Dardanellákat, sok hasznos útmutatással válik szolgálatomra. A német Vöröskereszt-misszió megbízottja, Wégner Ármin dr., ismert német költő a rodostói kórházba akar eljutni, velünk kell Csanak-Kaléba jönnie s onnan majd kerülő után fogják Rodostóba szállítani. Körülnézek. Sehol egy szék, egy ülőhely. Az egész felület fekete síkság, melyből csak a parancsnoki hid s a kémények merednek ég felé. Korlátnak se hire, se hamva, egy kifeszített drót jelzi, hogy azon túl könnyen le lehet csúszni a torpedóról. Egy-két embervastagságú nyíláson valahová a mélybe fezes matrózok másznak le és fel. A fedélzet közepére halmozzák a podgyászt, nagy csomó kosarat, faládát. Egyiknek elolvasom a czímét: Lyman von Sanders pasai exczellencziájának szól. Tartalma : zöldség. A rendeltetési hely hiányzik. A feladó nem tudhatja, hol van jelenleg a főhadiszállás. Mindenesetre frissen fogja azonban a mindenható generális a rég nélkülözött csemegezöldséget kézhez kapni. Festői rendetlenségben hever itt minden szerteszél s az egész mezőnyt egy forgatható talapzaton álló hatalmas ágyú vágja kétfelé. A hadnagy szolgálatkészen magyaráz : — Néhány kisebb és nagyobb torpedóágyuval vagyunk fölszerelve. Minden oldalon állandóan kétkét ember figyeli teleszkópon a tengert, az ágyuk mellett is két-két matróz van szolgálatban, szükség esetén másodperczek alatt tüzelhetünk. A parancsnoki hídon inspekcziós tiszt őrködik a látcső mellett s azonkívül a kapitány is a tenger horizontját figyeli. Megkérdezzük, fel szabad-e menni a kapitányhoz ? Barátságosan fogadja jelentkezésünket, kérésemre szívesen írja be nevét hareztéri naplómba : Nézir Captain, alája a torpedó nevét : Numounéi Hamyéte. A torpedó a konstituczió után a török nép közadakozásából épült, nevének értelme : »lelkesedés bizonyítéka«. A török kapitány kedvesen elbeszélget. Velünk utazik a törökök híres generálisa, Fouad pasa is. A 79 éves öreg katona aktív szolgálatot teljesít, s most is a harcrtérre siet. Vele van fia, Hidayet Fouad bej hadnagy, maga vezet apjához s mutat be a kegyelmes urnak. Kedvesen beszéli el a hadnagy, hogy apja a »helénai hős«, aki 1877-ben körülkerített s megsemmisített egy orosz hadosztályt. A generalis (teljes neve : Le Maréchal Mehmed Fouad Sénateur — így írta be nevét könyvembe) elmeséli, hogy a német császár legutóbbi látogatásakor megkérdezte, hogyan nyerte meg a nagy csapat. — Felség, — feleltem a császárnak — a csatát nem én, hanem felséged egy dicső őse nyerte meg. — Hogyan ? — kérdezte meglepetve a császár. — Nagy Frigyes mondása jutott e kritikus órákban eszembe : »a bikát nem lehet szarvánál megfogni«, én sem élőiről, hanem bekerítettem s hátulról támadtam és vertem meg a túlerőben lévő oroszt. A császár nagyot nevetett s másnap fényes rendjellel közönte meg udvarias megjegyzésemet. Büszkén mesélte ezután az öreg pasa, hogy négy fia elesett már a harcrtéren, de még tizennégy egészséges fia maradt. A parancsnoki hídon lefényképeztem a generálist s megígértem, hogy elküldöm czimére a lapszámot, melyben képe meg fog jelenni. Lassankint mindenkivel megismerkedtem. Egy török tiszt mutatkozik be: Edit Kemal, Secré-taire d’Ambassade Ottomane. Látásból ismertük egymást. Porában mindenki ugyanazon a néhány helyen fordul meg. Két évig a bécsi török követséghez volt beosztva, németül igen jól beszél. Sok közös ismerősünk van. Budapestre is gyakran átrándult s természetesen gyönyörűnek találja a várost. Nagy kötélcsomóra telepszünk s elbeszélgetünk. A háború kitörése óta katonai szolgálatot teljesít, jelenleg Weber pasa adjutánsa. Felajánlja, hogy előre bejelenti a generálisnak érkezésemet. Kilid- Bahrból telefonon jelentkeztem, lovat és vezetőt fog küldeni, hogy kimehessek a frontra. Beírja naplómba, hogyan kell majd Kilid-Bahrban törökül kérdezősködnöm: Djinab-Guroubou Koumandanligi Salim-Bey Shhiflik Saadoullah Vas fi. A török életről, szokásokról, a török nők viszás helyzetéről, a mohamedán vallásról beszélünk. Mohamed — jegyezte meg a rendkívül intelligens Kemal bej — elsősorban is nagy emberismerő és kitűnő orvos volt. Ismerte fajának vérmérsékletét, ezért kellett az italtól és a mások asszonyaitól szigorú törvényekkel távol tartani embereit s táplálkozásukat is oly módon szabályozni, a mint azt a forró éghajlat megkövetelte. Nagy változás várható a közeljövőben a török nő helyzetében, mely megalázó és ferde világításban mutatja be jelenlegi viszonyában a török családi életet. A tenger napfényben fürdő végtelen síkját semmi sem zavarta, torpedónk volt az egyetlen, hajó, mely hullámtestét hasította. Este fél nyolcz óra tájban jelent meg a láthatáron az első folt. A főhadnagy figyelőállomásából lekiáltott, hogy »U« hajót pillantott meg, önkéntelenül is a mentőövek jutottak eszünkbe. Örömkiáltás váltotta föl a következő percben a hirtelen támadt kényelmetlen érzést. A folyton növekvő pontban a megfigyelők egy saját tengeralattjárót állapítottak meg. Mindenki a hajó orrához sietett. Büszkén repült el mellettünk az órás útról ezer veszély között sértetlenül beérkezett vakmerő »U« hajó, melyet Csanak-Kalétól egy török torpedóhajó kisér Konstantinápolyig. Hogy ottan micsoda feladatokkal fogják megbízni, azt majd csak az eredményekből fogjuk megtudni. Mindenki a nap hőséről, az »U« hajóról beszél ezután. A hűvös tengeri levegő új vendéget hoz közénk, az éhséget. A másodkapitány megszólít : »Negyedóra múlva egyszerű vacsorára kéreti a kapitány úr.« A meghívás kellemes meglepetés, éhesek vagyunk. A meleg étel jól fog esni. Hihetetlenül szűk lépcsőn a kapitány kabinjába mászom le, ahol négy személyre terített asztal s pompás vacsora vár. A báránypörkölt, túróslepény és makaróniból álló menüt török kávéval fejezzük be. Vacsora után vissza kell másznunk a fedélzetre, mert a társaságot helyszűke miatt négyes turnusokban vacsoráztathatja csak meg a vendégszerető kapitány. A Marmara-szigetcsoport mellett haladunk el. Távolból Rodostó kigyúrt lámpái villannak meg a sötétben. Csakhamar a tengerszorosba érünk. Mostmár mindkét oldalon földet látunk. Gallipoli előtt koromsötét éjszakában sildünk tova. A torpedón minden világosságot kioltanak. Mint a sötét végzet rohanunk előre. A torpedón elhalkul az élet. A járás-kelés megszűnik, mindenki érzi, hogy kritikus percek következnek. A szűk tengerszorosban közelről leshet az ellenség, hajónk fekete tömege a csillagok csendes fényénél észrevétlen még sem maradhat. Nagyszerű út volt ez. Érezni a veszély lehetőségét, látni a kitűnően felszerelt torpedó hadi készenlétét s rohanni, rohanni a vak éjszakában előre, a tűz, a világháború legérdekesebb harcztere felé. S eszembe jutott e csodás éjszakán otthoni kis falum békés csendje. Az óriás harcztér eseményei szoros összefüggésben állnak egymással: a körültem lévő ágyuk s a partok felém sötétlő erődjei épp úgy őrködnek annak a magyar falunak nyugalma, mint Törökország léte és fenmaradása fölött. Pont éjfélkor csendesen súgják: megérkeztünk, de nem fogunk kücögni. Amig nem virrad, czikk-crakkban fogunk Csanak-Kalé kikötője előtt száguldozni. Az ellenség tudja érkezésünket, biztos, hogy a közelben les. A fekete tömeget könnyű lenne a sötétség daczára megczéloznia. Későn kelő hold ragyogta be a tengert. A bern- t adózó sötétből egy parti város furcsa körvonalai tűnnek elő. Mintha álmodtam volna, oly kísértetiesen borzasztó szépet láttam : egy utolsó házig összelőtt város, a szomorú végzetességű Maidon mellett szaladt el hajónk. A Gallipoli-félsziget egyik e