Az Ujság, 1915. augusztus (13. évfolyam, 211-242. szám)

1915-08-29 / 240. szám

34 rült. Búcsúzóul a rutének közt kiosztottak ötven zsák lisztet. Végül összeszedték a zsidókat a pinczelakásokból s a nőket, gyermekeket bezárták a zsinagógába, a férfiakat (vagy háromszázat) maguk előtt hajtották , a szomszéd falvakban bezárták ólakba, istállókba. Onnan szökdöstek vissza, mikor az oroszok menekültek. Janzef Hessel, az én koronatanúm az utolsó hetet egy lengyel paraszt padlásán rejtőzködve töltötte, tejen éldegélve védője jóvoltából. A gyilkosságtól sem irtóztak a kegyetlen barbárok. ’ Egy szegény zsidó a mi ágyúlövéseinkre azt találta mondani, hogy jönnek már a mieink. Elárultatván, megkötözték, a trágyadombon végighuzogatták s aztán kivégezték. Hits orsósai kérvén, hogy eltemethessék, még azt sem engedték meg, hanem a holttestet darabokra vagdalva, a kutyáknak dobták oda — a mieink szóért. Képzelhető, mit érezhettek a szerencsétlenek, midőn a mi ágyúink megszólaltak és kitakarították a bitorlóktól Belz városát. A rettegéstől még azután sem szabadultak meg, mert még egy hónapig dörögtek az ágyúk a húsz kilométernyire fekvő szomszéd városba, Lokal vidékén, ahonnan az oroszok Belz és Ravaruska felé visszatérni s a mi észak felé nyomuló seregeinket hátbatámadni kísérleteztek. A belzi zsidók is elmondhatnák, hogy megbünhödték a múltat s jövendőt ! Szádeczky K. Lajos dr. Konstantinápolytól Budapestig. V. Románia. Mint egy ottfelejtett törött szárnyú gólyamadár, kopott régi török templom éktelenkedik a bolgár főváros közepén. Fehérre meszelt minaretje, akárcsak egy hosszú gólyanyak, idegenül mered a modern építkezésű házsorok fölé. A törökség kiveszőben van Szófiában, török mecset ■— az utolsó bölény — már csak mutatóba maradt az eleurópaiasodott balkán székvárosban. A további útra Szófiában váltottunk hálókocsijegyet, Konstantinápolyban — érthetetlen okból — Szófiánál tovább nem adtak jegyet. A követség pénteki kurírjára a gyorsvonat folyosóján akadtam, török kollégájával nagy doboz radiat lukum édes tartalmán delektálódtak éppen. A török kurír minden új ismerősét agyonkínálta Hadzsi Bekir híres csemegéjével, melyből útjára a dobozok egész sorát czipeli: bécsi ismerőseinek rója le rendes adóját vele. Czigarettadobozok is kerülnek elő mély zsebéből, a Cercle d’Orient illatos finomságai nagy népszerűségnek örvendenek az utitársak között. Szófiában az utolsó török nyomokat is elhagytuk, a sok idegen között teljesen testvérünknek érzi most már magát egyetlen török utitársunk. A ruszcsuki átkelést beszéljük meg. Ruszcsukban az osztrák-magyar konzul s a konzuli kavasz várnak reánk. Ez utóbbi mindent átvesz, elrendez s mi kényelmesen átsétálunk a hajóra. A hosszú vasutazás után jól esik a Duna friss levegője. Partraszállás után a hajóállomás előtt készen álló bukaresti gyorsban helyezkedünk el s a kupé ablakából nézzük az utastömeg kavargását. A kocsik zsúfolásig megtelnek, a mi szakaszunkban is hat ember helyezkedik el. Megindul a társalgás. A Dardanellákról Angliára téved a szó. Török barátunk szidja az álnok Albiont s minden bajok okául Angliát emlegeti. Egy nyugodt hang szólal meg a rosszul világított kocsi félhomályából : — Engedjék meg, hogy háborús vitájukba én is beleszóljak, témájuk jogczímet ad reá: angol vagyok. Figyelmünk az eleddig észrevétlen maradt útitárs felé fordul. — Angliát okolja mindenki a világháború kitöréséért s ebből kifolyólag a világra szakadt bizalmakért. Nem veszik észre, hogy amikor hangoztatják, hogy Anglia idézte elő a világtörténelem legnagyobb háborúját, elismerik egyúttal Anglia eddigi szupremácziáját, mert hiszen egy ilyen, soha nem képzelt méretű világtörténeti eseményt felidézni csak olyan nagyhatalom képes, melynek kezében a világ diplomácziájának minden szála összefut , mely tehát nemcsak irányítani képes a világ sorsát, hanem óriás befolyásával szándékai tudatos, vagy öntudatlan vazallusaivá is képes avatni a többi nagyhatalmat. Amely nemzet évszázadokon keresztül ilyen szédítően nagyszerű hatalom birtokában volt, nem egykönnyen engedi ki kezéből, s amikor látja, hogy egy újabb csillag fénye igyekszik azt elhomályosítani, a nemzetgyávaság bélyege nélkül nem adhatja meg magát a sorsnak harcz nélkül. Saját szempontjából joggal, ellenségei érdekét tekintve persze jogtalanul emelte fel a Németország által haladásának útja elé dobott keztyűt Anglia. Tűzzel-vassal, diplomáciával, ravaszsággal , minden eszközzel meg kellett kísérelnie, hogy a vele fej-fej mellett rohanó Németországot a czélkarikánál egy orrhoszszal megelőzze. A szerencse, úgy látszik, ellenünk fordult, híres diplomácziánk ezúttal csődöt mondott : Németország hadiflottája sokkal nagyobb értékűnek bizonyult, mint amilyennek Anglia tudni vélte. Az entente minden balsikere erre a tévedésre vezethető vissza, mert hiszen Anglia csakis a tengeren érezhette magát erősebbnek, szárazföldi csapataink legfeljebb határaink védelmére lehettek elegendők. A mi szárazföldi hadseregünk gyors szervezése körül folyik, az nem komoly munka, lázas kapkodás csupán, s az ilyen körülmények között összeférczelt csapatokban az egyéni bátorság heroikus lehet ugyan, erejük hatása azonban össze nem hasonlítható a németek közel félszázad óta öntudatosan képzett hadseregével. • A többi hiba már csak lánczolatos következménye az elsőnek. Anglia nem tudja Németország tengeri akcióját fékentartani. A német tengeralattjárók gombamódra merülnek fel a hullámokból, ,őket uralják az Északi-, a Földközi-, az Égei-tengerek, ott settenkednek a Dardanella-bejárat körüli ezethalak módjára már a Fekete-tengerbe is besurrantak. A Dardanellákat, a világháborúnak ezt a véres tengelyét, nem bírjuk bevenni, mert német U-hajók állandó nyugtalanítása folytán nem tudunk elegendő csapatot szállítani Gallipoli-félszigetre, ahol ennek folytán cseppenként folyik el a vérünk. S mégis : ilyen szomorú perspektíva daczára sem fogja Anglia kezéből letenni a fegyvert, mert lehetetlen, hogy egy nemzet, mely évszázadokon keresztül mindennek az élén, mindig az első sorban volt, most csak a második hegedűs szerepét játszhassa az európai koncertben. Avagy a világpolitikában is érvényesülnie kell az elvnek, hogy nem nőnek égig a fák .... Senki sem válaszolt a mélabús szavakra, tisztelni tudtuk angol útitársunk őszintén feltárt fájdalmát , éreztük, hogy minden szó részünkről egy nyitott seb fájdalmas érintgetése volna csupán. Késés nélkül, pereznyi pontossággal érkeztünk Bukarestbe. Meglepett a város óriás forgalma. A Hotel Boulevard-ban, a távirati rende és daczára, szoba nem volt kapható. Az új Athéné Palace Hotelban a legolcsóbb szoba tizenöt frank. S így van ez mindennel. A pénz majd felveti a románokat s mégis midnen hallatlanul drága. Aránylag a legolcsóbb dolog Bukarestben a ló, a szép fogatok. Hosszú sörényük, földet seprő farkuk van a pompás fekete orosz trappereknek : elegáns gumikerekű kocsi elé fogva, elsőrendű specialitásai a román fővárosnak. A széles piros selyemszalaggal derékon átkötött sötétkék bársonyruhában, magas orosz kucsmával bakon ülő kocsis pedig még emeli a hatást, melyet a jól kiállított fogat az idegenre gyakorol. Az ötórai kocsikorzó a Sosea Kiselen, a bukaresti Stefánia-után — olyan látványosság, melynél nagyobb méretűt igen, de érdekesebbet alig látni világvárosokban. A nők ragyogóan és mesterségesen szépek, tealettjeik talán még ma is Parisból érkeznek, gavallérok, főleg katonatiszt nélkül el sem képzelhetők. A legutolsó angol szabású ruhában feszengő és Csillogónál csillogóbb uniformisba préselt czivil és katona dandyk vagy imádottjuk oldalán, a kocsiban, vagy lóhátról, a kocsikorzó mellett teszik a szépet a szépséges román dámáknak. Az Athéné Palacs-szálló fényűzőbb, a jó társaság azonban inkább a Boulevard-szállóban látható. Itt laknak és étkeznek a költségek nőtlen urai. A déli étkezésnél az egész világ diplomácziáját képviselve látjuk a szálló éttermében. A bejárattól jobbra eső sarokban két elegáns úr a német követségtől a spanyol követ asztalánál foglal helyet,a túlsó sarokban az orosz és franczia követség urai ülnek, az olasz és angol diplomáczia külön-külön asztalnál emészti a harctérről érkező híreket. Mondják, hogy az utóbbi időben nagyon megromlott az étvágyuk. Bukarestbe, amint mondani szokás, ömlik a pénz, egy láthatatlan bőségszaru garmadával szórja be Romániát csillogó aranynyal. Érdekelt persze az óvatos ország politikája, kerestem és találtam alkalmat, hogy egy-két vezető emberrel beszélgethessek. Blank Arisztid, Románia egyik legnagyobb bankjának, a Marmarosch, Blank et Comp-nak fiatal vezérigazgatója — régi ismerősöm — első kalauzom a nehezen kiismerhető román politika szövevényeiben. Kitűnő vezetőnek bizonyult, elfogulatlan magyarázatai sok érdekes dologról lebbentik fel a titkok hétszínű fátyolát. Blank Arisztid mutat be Take Ionescu titkárának is. A kifogástalan megjelenésű, sima modorú ifjú örömmel vállalja, hogy bejelenti s rendezi látogatásomat nagyhírű gazdájánál, nem rajta múlott, hogy találkozásunk nem sikerült. Sinaiában tölti a nagybefolyású ellenzéki politikus a hét legtöbb napját, vonatja különkocsiszakaszában másnap reggel hét órára adott találkát. Sajnos, közbejött körülmények folytán nem jöhetett létre az érdekesnek ígérkező beszélgetés. Constantinescu földművelésügyi miniszterrel azonban egy óránál tovább tartó, rendkívül érdekes, mondhatnám izgalmas párbeszédem volt. Lakásán, egy villaszerű épületben fogadott az ősz államférfi a feketekávé idején. Blank Arisztid vezérigazgatóval voltunk hozzá hivatalosak. Bormániának Magyarországhoz való viszonyáról, a világháború kitöréséről, a helyzetről, Románia állásfoglalásáról, Tisza Istvánról, szóval minden aktuális kérdésről beszéltünk, hogy mit, azt annál kevésbé írhatom meg, mert látogatásom végén megjegyezte, hogy a részleteket nem szánta a nyilvánosságnak, tehát ha mégis megírom, ne számítsak arra, hogy ő azokat utólag megerősítse. Megígértem. Estére nagy díszelőadást hirdettek a nemzeti színházban. Helyi író nemzeti irányú darabjának volt a premierje. Családi gyásza után első ízben kellett volna a királynénak a nyilvánosság előtt megjelennie. A közönség talpig díszben, a páholyokban báliruhás nők, frakkos urak, a földszintet főleg a tisztikar tagjai lepték el, akik tudvalévően rajongásig imádják a királyi családot. Utolsó perezben terjedt el a hír, hogy a királyné látogatása elmarad. Végtelen sajnáltuk, hogy nem láthattuk a bájos királyasszonyt, akit Romániában valósággal legendás hir vesz körül. Oly furcsa érzés volt ezt az ünneplő hangulatban lévő közönséget látni, a melynek fogalma sincs a világháború szörnyűségeiről s a világnyomoruság közepette is ragyog, vigad s oly dúskálva él, mint soha annakelőtte. Feltűnt a színházban a sok fél világi hölgy, akik a legelőkelőbb családok szomszédságában. * AZ ÚJSÁGI Vasárnap, 1915. augusztus 29.