Az Ujság, 1916. január (14. évfolyam, 1-31. szám)

1916-01-11 / 11. szám

Kedd, 1916. január 16. KHn3gHp&£$MSB|m| WMHHHH AZ TT JS A G 3 ■* tok tehát igen kedvezőtlen előjelek mellett várják a hadműveletek megkezdését. Az en­tente azzal igyekszik palástolni kudarczait, hogy azt hangoztatja, hogy legközelebb Sarrail fogja megkezdeni a támadást a bo­gárok ellen. Abban bizakodnak Sarrail katonái, hogy Orosz­ország is segítségükre lesz és nemsokára meg­jelennek csapatai Bulgáriában. Erre azonban talán hiába számítanak, mert hiszen az oroszok Kelet-Galicziában és Bukovinában sem tud­nak czélt érni, tehát nem igen lesz kedvük még a Balkánra is küldeni csapatokat, Montenegróban a nagy terepnehézségek daczára sikeresen nyomulnak Beranc felé Kövess tábornok csapatai. A montenegróiak heves ellentállást fejtenek ki, de miután több­­ állásukat sikerült elfoglalnunk, kénytelenek voltak a Simnek keleti part­ját Bioczától északra teljesen kiüríteni, maga Biocza is csapataink birtokába van, úgy hogy most már észak felől mintegy 6—8 kilométerre állunk Beranétól. Montenegró délnyugati határán, vagyis a cattarói öböl területén, szintén folynak a harczok. Ha a Balkán térképén Montenegró föld­rajzi fekvését vizsgáljuk és összehasonlít­j­uk a határ mentén messze, észak felé kiugró montenegrói hadállások vonalát azokkal a támadási irányokkal, melyek az eddigi hiva­talos jelentésből kivehetők, megértjük azt, hogy miért fejtenek ki a montenegróiak olyan heves ellenállást a keleti fronton, Beranc körül, a délnyugaton pedig a Cattarói öbölnél. Montenegró északi részeiből valamennyi hasz­nálható közlekedési vonal Podgoriczán ke­resztül vezet Sikutari felé, a­honnan a kis hegyi ország lakosai élelmüket kaphatják. Mihelyt tehát csapataink akár Béráne, akár Cattaró felől a Niksics—Podgoricza—Szkutarit összekötő vonalhoz Podgoricza környékén kö­zelednek, Észak-Montenegrónak megélhetése teljesen lehetetlenné válik és Nikitának vagy fel kell adnia a további küzdelmet, vagy pedig a szerbek példájára Albánia hegyei között keresni menedéket. Azért tartják a montenegróiak oly szívósan Beranét, mert itt vezet az egyedüli jobb kocsiút Kolgarnon­­át Podgoriczára és azért védelmezik a Lincsent, mert innen Czetinjén át már csak pár kilo­métert kell az ellenségnek megtennie a­ szkutarii medenc­éig.* Kelet-Galicziában 9-én sem voltak nagyobb harczok, az oroszok gyűjtik az erőt a további támadásokhoz. Csak Toporoucznál támadták meg újból állásainkat, de ezen támadást is az a sors érte, a­mi az eddigieket. Bereszianynál is megkísérelte egy osztig, hogy a németek állásaihoz férkőzzék, de a németek vissza­verték a támadást.* Az olasz hadszíntéren a Col di La­na é­s a vilgereuthi fensiken voltak ágyúharczok. * Nyugaton a Reimst­ól keletre eső terü­leten, ott, a­hol a múlt év szeptemberében megindított nagy franczia támadás alkalmá­val a németek kénytelenek voltak első vé­delmi vonalukat feladni, a németek egy kisebb részrelsikert értek el. Massigestől északnyu­gatra megtámadták a franciáknak előretolt figyelőállásait és árkait. Több száz méter ki­terjedésben a németek kezébe került a fran­­cziák állása. Hét tiszt és mintegy 420 főnyi legénység fogságba jutott, ezenkívül a németek öt gépfegyvert és két aknavetőt zsákmányoltak. Jerffie. írta Zsoldos László. Szerkesztőségekben néha igen különös kér­­désekkel ostromolják a magunkfajta embert az olvasók. Elkezdve a tarokk játszmák vitás esélyein, a pálya- és férj­választ­ás, befőtt­­készítés, családi viszálykodások és különböző gyógyelj­árások szövevényes labirintusán ke­resztül végig egészen a legbonyolultabb lelki problémákig úgyszólván mindenben értenie kellene a rejtvényfejtés mesterségéhez annak, a­kinek a szerkesztői üzenetek közt kell vála­­szolgatnia az olvasók kitüntető bizalmára. Olyan ez, mint valami nagy vizsga, a­melyi­ken az élet legvegyesebb kérdéseiből exa­min­ál­nak bennlünket, teljes nyilvánosság előtt s mégis tökéletes diszkréczióval. Vannak ezen a vizsgán természetesen nagy számban fogas és nehéz kérdések, s vannak viszont könnyűek is, a­mikr­e általában véve gyerekjáték »üzenni«. De akadnak azután olyan esetek is, a­mikor a kérdés tulajdonképpen nagyon könnyűnek látszik, hanem a felelet azért mégis borzasz­tóan nehéz, egyszerűen abból az okból, hogy vannak dolgok, a­miket senki sem vághat az embertársa fejéhez, a­nélkül hogy gorom­bának ne lássék. Nos, én is kaptam egyszer egy olvasómtól egy ilyen kérdést, még­pedig a következő, fölötte bizalmas természetű sorok alakjában : Igen tisztelt Uram ! Engedje meg, hogy egy kényes és rám nézve rendkívül izgalmas ügyben forduljak önhöz, illetve kérjem ki nagybecsű tanácsát. Okleveles tanár vagyok és a filozófiai szakon két esztendőn keresztül élveztem stipendiu­mot a kultuszminisztériumtól, a­mit csak annak megvilágítása czéljából említek meg, hogy ön, uram, nem haszontalan emberre pa­zarolja az idejét, a­mikor szíves lesz néhány perczet szentelni az én esetemnek. Tizenkilenc­ esztendővel ezelőtt még csak öt éves voltam, s vállamon lengő aranyhajammal gondtalanul futkostam az öreg ferenczvárosi ház udvarán, a hatalmas leanderes dézsák között, nem úgy mint most, a­mikor hónapok óta szívszorongva kell lesnem a pillanatot, a­mikor várva-várt kinevezésem végre megszabadít attól az iskolás­diáknak való és szinte megalázó robottól, a­melyet hanyag és ostoba kölyköknek a vizsgára való előkészítésével, mint házakhoz járó korre­petitornak el kell szenvednem. Tehát öt éves koromban még boldogan játsztam a ferenczvárosi ház udvarán a nagy leander-dézsák között. De nem minden idő­met töltöttem az udvaron. Az udvarban ugyanis lakott többek között egy fiatal pénz­tári alkalmazott a még fiatalabb feleségével. Fodor­éknak hívták őket, s a szép, szőke me­nyecske alig lehetett több akkoriban tizen­­nyolcz esztendősnél. Új házasok voltak, a férj mindig a hi­vatalában rostokolt, hát az asszonyka biztosan unatkozott magában és ennek köszönhettem, hogy egy szép őszi délután egyszer csak ki­kopogtatott rám a lakásuk ablakán s kedves mosolylyal behívott magához. Ott aztán ki­faggatott, hogy ki vagyok (megmondtam neki a nevemet: Bertike), koczkaczukrot adott, és mivel én a czukor elfogyasztása után rögtön vissza akartam menni az udvarra, hát azzal marasztott magánál, hogy elővett egy darabka papirost, összehajtotta, a hajtásnál belevágott a kis ollójával (én rábámészkodtam a kezére, hogy mit csinál, — »Várj csak, Bertike, — mosolygott ő — most mindjárt ad neked a néni egy szép kis karikát«) és, kérem alásan, a­mint ezt már biztosan ki is tetszett találni, csakugyan kivágott a papirosból egy nagyszerű kis karikát. Kivágta, aztán büszke mosolylyal állította föl előttem a szétálló dupla talpára a kis asztalán. El tetszik talán képzelni, hogy mit jelen­tett akkor az én öt éves fantáziámnak egy pa­pirosból kivágott karika, a­melyik a saját lábán meg tudott állni az asztalon ! Hiszen, édes Istenem­, én ma már huszonnégy eszten­dős vagyok, tanári képesítésem van és még mindig nem jutottam el annyira, mint azok a papírkarikák, a­mennyiben kinevezés taján még mindig nem tudok megállni a magam lábán, illetve más szóval közbe-közbe szüleim anyagi támogatására is rászorulok. Nem ugyan rendszeres apanázs formájában, mert ezt nem győznék, hanem csak id­őközönként, mint a gejzír (a­mennyiben földrajzból és természet­rajzból van képesítésem). Mila néni (így hívták a fiatal pénztári alkalmazottnét) aztán egyik karikát a másik után vagdosta ki nekem az összehajtogatott kis papirosokból. Kivágott vagy ötöt, hatot. És mind szép sorban fölállította őket az asz­talkán, s akkor aztán azt mondta, hogy : — Látod, Bertike, ez itt a nyáj és ezek most mind úgy hegelnek, hogy »beee« és te most szépen hazaviszed őket, és ha majd hol­nap újra eljösz hozzám, akkor holnap majd megint vág ki neked a néni. Másnap természetesen már alig vártam. a felszabadított Hhrsteles angol jelentés Gallipoli kiürítéséről. London, január 9. A Re­u­ter-ügynökség jelenti: Gallipolit teljesen kiürí­tettük. Monro tábornok jelentése. London, január 9. (Reuter­) Monroe tábor­nok jelenti : Gallipoli félsziget kiürítését sike­resen (!) keresztül vittük. Az összes ágyukat és taraczkokat elszállítottuk, kivéve 17 el­használt ágyút, a­melyet az elvonulás előtt légberöpítettünk. Összes veszteségünk egy angol katona. A francziáknak nem voltak veszte­ségeik. Véres csata volt Léd­ia Bahrnál Köln, január 10. (Sajót tudósítónk táv­irata.) Gallipoli kiürítéséről a Kölnische Zeitung­­nak a következőket jelentik Konstantinápoly­ból : Az ellenség Séd­i Bohrnál három czirkáló védelme alatt szombat éjjel óta megkísérelte csapatainak hajóra szállítását. A török csapatok, a­melyek az ellenség cselét előre látták, virradatkor szuronytámadást intéztek ellene és véres csata keletkezett. A főhadiszállás igen nagynak mondja a sikert. Motoros ütegeink a gallipoli győzelemben. Bécs, január 10. (Saját tudósítónk távirata.) Hire jár, hogy a Dardanelláknál vívott harczok­­ban több 30% c­enti­mét­eres motoros mozsa­runknak fontos szerepe volt. Az osztrák-magyar motorütegeknek a Gallipoli-félszigetre­ való megérkezésekor Simon marsal a következő szavakkal fogadta a parancsnokot : — Most meg lesz az igazi tüzérségi hatás. Enver pasa a szultánnál, Konstantinápoly, január 9. Mihelyt a győzelem híre a hadügyminisztériumba érke­zett, Enver pasa viczegeneratisszimusz azonnal a szultánhoz ment, jelentette a győzelmi hírt. A szultán nagy örömmel fogadta a jelentést és újabban ezer fontot adományozott elesett katonák hátrahagyott árváinak felsegélyezé­­sére. A török hivatalos lap külön kiadása. A Magyar Távirati Iroda jelenti Konstanti­nápolyból. A históriai eseményt, Grillipoli utolsó szögletének az angolok által történt kiürítését, a hivatalos lap külön kiadásában közölték a közön­séggel. Részletek még nem ismeretesek, csak any­­nyit lehetett megtudni, hogy a török csapatok megszállották azokat a lövészárkokat, mely­eket a háború elején Sed­il Bahrnál és Teke Bununál építettek. A c­entrumban az ellenségtől kilencz ágyút, valamint egy nagy tábort zsákmányoltunk. Egy csapatokkal teli ellenséges hajót elsülyesz­­tettünk. A szirtién üdvözlete az 5-ik hadseregnek. Konstantinápoly, január 9. A szed­il bahri győzelem alkalmából a szultán üdvözletét és szerencsekívonatait küldte az 5. hadseregnek, a­mely az üdvözlésért köszönetet mondott. Konstantinápoly örömmámorban. Konstantinápoly, január 9. Általános az öröm, a­melyet a török csapatok hősies hadi tette keltett, a­melylyel a Gallipoli-félszigetről kiűzte az ango­lokat. Az összes görög és örmény templomok ha­rangjai szakadatlanul zúgnak­ az öröm jeléül. Az összes felekezetek templomaiban hálaadó istentisz­teleteket tartanak. A török iskolák egy napi szü­netet kaptak. Iskolásfiuk csoportosan vonulnak végig az utczákon szürke egyenruhában, zenekarok­kal élükön. Más csoportok, a­melyeket egyesületek alkottak, lobogókkal és zenével hazafias dalok hangjai mellett vonulnak végig a város utczáin. Az örömtüntetések mindenfelé megismétlődnek. A nagy perai után tegnap este ezrekre menő

Next