Az Ujság, 1916. január (14. évfolyam, 1-31. szám)
1916-01-19 / 19. szám
Szerda, 1916. január 19. AZ ÚJSÁG résének nagy jelentősége. Az új arczvonalon félannyi csapat elegendő lesz, mint a jelerdegin. Az entente ezalatt tovább folytatja Görögországgal szemben erőszakoskodásait. Legújabban a négyérőszövetség követei jegyzéket nyújtottak át a görög kormánynak, amelyben állítólag azt követelik, hogy Görögország távolítsa el a központi hatalmak követelt területéről, vagyis más szóval, szakítsa meg a központi hatalmakkal a diplomáciai érintkezést. E követelés teljesítése nem jelentene mást, mint azt, hogy Görögország az entente-hoz csatlakozik. Az entente-nak vitális érdeke volna, hogy éppen most, amikor haderőinek száma Montenegró fegyverletétele következtében mintegy 40.000 jó harcossal lett szegényebb, megnyerje a görögök támogatását. Görögország hadserege mintegy 160.000 főre tehető és ennek csatlakozása esetén a Balkánon az entente legalább 350—400.000 emberrel rendelkezne, és így legalább némileg javulna Sarrail helyzete. Görögországnak döntenie kell a béke és a bábos között. Szerbia és Montenegró sorsa nem csábító, és ha Görögország helyesen mérlegeli a jövő esélyeit, bizonyára nem fogja elfogadni az entente követeléseit. Nem fog akkor csatlakozni az entente-hoz, amikor egyik vereség a másik után ért. Feladták Gallipolit, cserbenhagyták Montenegrót, kudarcot vallott az oroszok újévi offenzívája. Ezek mind oly nyomós indokok, melyek feltétlenül a mi javunkra billenthetik a mérleget. * A deczember huszonnegyedikén kezdett hatalmas orosz áttörési kísérlet csúfos kudarcban fuladt el. Huszonnégy napig tartott az a nagy offenzíva, melyet még megindulása előtt hirdettek az entente-lapok. Annak idején azt mondták, hogy az oroszok olyan meglepetéssel fognak a világnak szolgálni, mely még a gorliczei áttörésnél is nagyobb lesz. A meglepetés csakugyan itt is van, mert az entente-ra bizonyára kellemetlen meglepetés az, hogy Ivanov hadserege hiába ostromolta keletgalicziai és bukovinai arczvonalunkat, áttörnie nem sikerült. Pedig igen sokat reméltek Ivanov hadseregének sikereitől. Azt hitték, hogy elsősorban is ez a vehemens támadás arra fog bennünket kényszeríteni, hogy a Montenegró és a szerbek elleni hadműveleteket abbahagyjuk és minden erőnket az oroszok feltartóztatására a veszélyeztetett kelet-galicziai és bukovinai frontra vigyük. Azt remélték, hogy teljesen lemondunk a Szaloniki elleni hadműveletek megkezdéséről és így az entente-nak ideje lesz nemcsak arra, hogy Sarrail hadseregét megerősítse, hanem a szerb hadsereg újjászervezésére is. Az oroszok sikereinek következményeképpen remélték azt, hogy a még semleges balkáni államok, Románia és Görögország is csatlakozni fognak az entente-hoz és megkezdhetik a központi hatalmak ellen minden hadszíntéren a támadást. A tervek és remények szépek voltak, de az események másképpen alakultak. Mi nem állottunk meg Montenegró határán, hanem teljesen legyőztük és az entente-ból való kiugrásra kényszerítettük Nikitát, tovább folytattuk a Szaloniki elleni hadműveletek előkészületeit és ennek daczára feltartóztattuk az oroszok heves támadásait. A 130 kilométer széles arczvonalon, Buczacz vidékétől a román határig, mindenütt megtartottuk állásainkat, az orosz rohamok megtörtek vitéz csapataink ellenállásán. Egyes csapatok tizenhét napig álltk a leghevesebb tűzben, de azért még nem ingott senki, mert mindenki tudta, hogy itt döntő mérkőzésről van szó, és érezte, hogy itt esetleg az eddigi eredmények forognak kockán. Az oroszok 70.000 embert veszítettek halottakban és sebesültekben, és ezenkívül még közel 6000 emberüket fogtuk el. Állásainkat bevenni azonban mégsem tudták. Az oroszok 24 napos támadása teljes vereséggel végződött. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy vége van az oroszok támadó szándékának, mert Kelet-Galicziában újabb erőket vonnak össze, tehát valószínűnek látszik, hogy ismét kísérletet fognak tenni arézvonalunk áttörésére. Eddigi sikereink azonban azzal az érzéssel töltenek el bennünket, hogy vitéz csapataink híven őrködnek felettünk és az orosz túlerő épp úgy szétmorzsolódik kemény ellenállásukon, mint az az újévi csatában történt.* Az olasz hadszíntéren is nagyobb az élénkség. A dolomitokban, a tolmeini és görzi hídfőnél hevesebbek a tüzérségi harcrok. Görznél az olasz gyalogság kisebb vállalkozásokba kezdett, de visszavertük. A Monte San Michele északi lejtőjén egy támadást is intéztek ellenünk, de sikertelenül. A hajóraj parancsnoksága tengerészeti repülőink sikeres támadásáról ad hírt. Anconára dobtak több nehéz bombát , felgyújtották a pályaudvart, a villamos művet és egy kaszárnyát. Az olasz hadikölcsön jegyzésére ezek az események aligha lesznek kedvező befolyással. Az emberanyag. írta Szép Ernő. Este féltizenegykor üde társaság nyomult be a kávéházba. Két ötven-ötven évet jelző ur, két bizonytalan korú nagyságos asszony, egy idősebb úriasszony és egy könnyű urleány. A két ur vállán látcső tokja lógott. A hölgyek kezén fehér kertyű volt, s puffadt s pazar reticulo-öket emeltek. Egy páholy népe volt, mely magával hozta az öltözeteken, az arczokon és a szemekben a színházi est polgári hevületét s ünnepiességét. Alkalmasint még éjfél előtt haza akartak kerülni, azért szánták el magukat a, hideg s gyors kávéházi vacsorára. A hölgyek szemében az ilyen kávéházi vacsorának valami kis lumpolási jelentősége is van, talán ők kívánták ezt a könnyed és takarékos rendetlenséget. Egypár lépésnyire hatoltak be a szórakozottan zúgó kávéházba, az első asztalnál megállapodtak, az egyik ur előrelépett s az arra gyalogoló pinezérnek megérintette a karját . — Kaphatnánk egy szabad fülkét? — Azonnal, nagymás uram, utána nézek. A pinezér végigsietett a kávéházon, jobbra és balra csavargatván nyakát. A társaság azalatt egymás felé fordulva állott, a hölgyek idegenkedve, szinte ellenségesen irányítottak egy-egy pillantást a közönség közé. A pinczér visszafelé tartott, a bal karját oldalt kinyújtva , a baltenyerét kifeszítve : — Itt hátul balra, nagyságos uram. A társaság óvakodó pillantásokkal elvonult az asztalsorok között arrafelé, végigmentek a fülkék előtt, mind teli volt. A legutolsó is. A legutolsó fülke előtt egy asztal üresen állott. Az urak megállottak és rosszindulattal néztek széjjel. Egy másik pinczér ott termett az üres asztalnál, hátraugratta a székeket és leterítette fehérrel a márványasztalt. — Hol van itt az az üres fülke ? — Üres fülke nincs, nagysályam, ez az asztal lesz terítve, méltóztassanak helyet foglalni, vacsorát méltóztatik parancsolni ? Az egyik úr mégegyszer körülnézett, végigúsztatta a szemét a fülkéken, azután egymásra néztek mind és ajkaik nyíltak és csukódtak egy darabig. Megbeszélték, hogy itt is egész jó lesz. Azután kibontakoztak és kinyíltak a bundákból és lágy köpenyekből és rövid széktologatás után körülülték az asztalt. A bundákat, köpenyeket, kalapokat egy nyavalyás, kis vörös ember vitte még hátrább, a ruhatár felé, mintha, boglyát ölelne s úgy ment előre, mint a ki rémülten hátrál. A pinczér litografált étlapot tett az egyik nagyságos úr elé. Előrehajolt, figyelt, bicczentett a fejével, aztán elsietett. Az egyik nagyságos aszony az ölébe, vette reticule-jét, picziny, arany tükröt vett ki belőle, s lenézett bele s megütögette az ujjaival a haját homlokán és halántékain. A másik nagyságos asszony gyönygyházas lorgnont húzott elő, körülforgatta a fejét s közben vezette a szeme előtt a lorgnont. Egy főhadnagy, a ki a harmadik asztalnál ült, kissé fölemelkedett s lefelé rántotta a fejét. A nagyságos asszony visszabólintott s : — Ki is ez a főhadnagy, ott, abban a társaságban, nem tudjátok ? — kérdezte az urleánytól, a ki az asztal végén ült. A hölgyek arra néztek, a főhadnagy megint köszönt, mind visszaköszöntek, a két ur is, kissé elkésve. Az urleány fölhúzta a derekát s egy picikét megrázta szőke fejét. — Ja, ez a doktor Galamb. Az ügyvéd — mondta az egyik nagyságos ur. — Nézd, nem ismertem meg — szólott a lorgnonos nagyságos asszony. — Galamb főhadnagy, de hiszen az elesett — gyanakodott a másik nagyságos asszony. — Igen ? A Galamb doktor elesett ? —élénkült az idős urnő. — Az, a ki elesett, az az öcscse volt emlek. Ez a Tivadar. Az volt a Jenő — mondta a másik nagyságos úr. — Tényleg, tényleg, ez a Tivadar — mondta a lorgnonos nagyságos asszony. tj — A másik is valami doktor volt — emlékezett az egyik nagyságos ur. — Doktor jurisz, bankban volt különben. — mondta a másik nagyságos ur. — Aha, aha — fejezte be a másik nagy- ságos ur. Vacsoráltak, kellemes, apró zörgésekkel és csengésekkel. Hideg csirke, sonka, fölvágott, tea, barna sör, kugleres üvegtál, apró eczetes uborka s mustár volt az asztalon. Vacsora közben azokról a dolgokról beszéltek, a miket fogyasztottak s általában azokról az ételekről és italokról, a melyeket a kávéházban kapni lehet, azután a darabról beszélgettek, a melyet ma este megnéztek és a színésznőkről és a színészekről, a kik a darabban játszottak. Azután a többi színházról beszélgettek s a többi színház egyes színésznőiről és színészeiről s egy mozidarabról is, a mely állítólag remek, s a melyet ők még nem láttak. Azután a pinczér elszállította az asztalról a tányérkákat, csészéket és üvegeket. Azután az uraknak kapuczinert hozott. Azután egy féltuczat nagy kemény táblába tett újságot hozott, képes hetilapokat és divatlapokat, a Montenegró kapitulálása. Frigyes kir. herczeg a képviseletház elnökéhez. Frigyes kir. herczeg a képviselői ház elnökének üdvözlő táviratára a következő távirattal válaszolt : Nagyméltóságú Beöthy Pál elnök úrnak, a magyar képviselőház elnökének, Budapest. Hálásan köszönöm a magyar képviselőház vitéz haderőnknek szóló hazafias üdvözletét, melyet nagyméltóságod azon alkalommal intézett hozzám, hogy Montenegrót megadásra kényszerítettük. Az isteni Gondviselés kegyelmében és saját erőinkben bizva, rendületlenül kitartunk mindaddig, míg többi ellenfeleink is kidőlnek és hazánknak visszaadhatjuk az áldásos békét. Frigyes kir. herczeg tábornagy: A berlini sajtó Montenegró kapitulácziójáról. Berlin, január 18. A Berliner Tageblatt írja: Montenegró kapitulácziójának hordereje sokkal nagyobb, mint a közvetlen katonai eredmény, mert ez az egész világnak szeme elé tárja az általános hadi helyzetet. A föld minden népéhez szól az a tény, hogy a 75 éves tapasztalt balkáni fejedelem inkább az ellenség kezébe teszi le jövendő sorsát, mintsem továbbra is bízzék abban az óriási hatalmi szövetségben, ameylyel életre-halálra szóló szerződést kötött. Nem azért vetette magát alá ellenségének, mert nagy és a nép szemében mindenekfelett hatalmas szövetségesei semmivel sem segítették, hanem mert meggyőződött arról, hogy szövetségesei a jövőben sem segíthetik. A szövetségesek egyike elismerte azt a tényt, hogy a központi hatalmak az erősebbek és hogy elég erősek ahhoz, hogy rést üssenek a kötélen, amelylyel meg akarják őket fojtani. Nyugodt bizalommal tekinthetünk az ebből következő további események elé. A Vossische Zeitung írja : Habár Montenegró nem is rendelkezett többé nagy haderővel, a harcrosok sorából való kidőlése mégis nyomasztó hatással lesz a négyes szövetségre és azokra a nemzetekre, amelyek eddig megengedték maguknak a fényűzést, hogy átkacsintgassanak az entente táborába. Az osztrák-magyar csapatok díszmenetben vonulhatnak be Szkutariba. Ausztria-Magyarország őrködik a keleti Adrián legalább is Durazzóig. A Lokalanzeiger írja : A legnagyobb elégtétellel üdvözöljük a végső győzelem első hírnökét. Ha a czár egyetlen barátja leteszi a fegyvert és feltétlenül megadja magát a központi hatalmak 3