Az Ujság, 1916. január (14. évfolyam, 1-31. szám)

1916-01-19 / 19. szám

Szerda, 1916. január 19. AZ ÚJSÁG résének nagy jelentősége. Az új arczvonalon félannyi csapat elegendő lesz, mint a jelerdegin. Az entente ezalatt tovább folytatja Görög­országgal szemben erőszakoskodásait. Legújab­ban a négyérőszövet­ség követei jegyzéket nyúj­tottak át a görög kormánynak, a­melyben állítólag azt követelik, hogy Görögország távolítsa el a központi hatalmak követelt területéről, vagyis más szóval, szakítsa meg a központi hatalmakkal a diplomác­iai érintkezést. E követelés telje­sítése nem jelentene mást, mint azt, hogy Gö­rögország az entente-hoz csatlakozik. Az en­­tente-nak vitális érdeke volna, hogy éppen most, a­mikor haderőinek száma Montenegró fegyverletétele következtében mintegy 40.000 jó harc­ossal lett szegényebb, megnyerje a gö­rögök támogatását. Görögország hadserege mintegy 160.000 főre tehető és ennek csatla­kozása esetén a Balkánon az entente legalább 350—400.000 emberrel rendelkezne, és így leg­alább némileg javulna Sarrail helyzete. Görög­országnak döntenie kell a béke és a bábos­­ között. Szerbia és Montenegró sorsa nem csá­bító, és ha Görögország helyesen mérlegeli a jövő esélyeit, bizonyára nem fogja elfogadni az entente követeléseit. Nem fog akkor csatla­kozni az entente-hoz, a­mikor egyik vere­ség a másik után ért. Feladták Gallipolit, cser­benhagyták Montenegrót, kudarc­ot vallott az oroszok újévi offenzívája. Ezek mind oly nyo­mós indokok, melyek feltétlenül a mi javunkra billenthetik a mérleget. * A deczember huszonnegyedikén kezdett ha­talmas orosz áttörési kísérlet csúfos kudarc­ban fuladt el. Huszonnégy napig tartott az a nagy offenzíva, melyet még megindulása előtt hir­dettek az entente-lapok. Annak idején azt mondták, hogy az oroszok olyan meglepetés­sel fognak a világnak szolgálni, mely még a gorliczei áttörésnél is nagyobb lesz. A meg­lepetés csakugyan itt is van, mert az entente-ra bizonyára kellemetlen meglepetés az, hogy Ivanov hadserege hiába ostromolta kelet­­galicziai és bukovinai arczvonalunkat, áttörnie nem sikerült. Pedig igen sokat reméltek Ivanov hadseregének sikereitől. Azt hitték, hogy első­sorban is ez a vehemens támadás arra fog bennünket kényszeríteni, hogy a Montenegró és a szerbek elleni hadműveleteket abbahagy­juk és minden erőnket az oroszok feltartózta­tására a veszélyeztetett kelet-galicziai és bu­kovinai frontra vigyük. Azt remélték, hogy teljesen lemondunk a Szaloniki elleni had­műveletek megkezdéséről és így az entente-nak ideje lesz nemcsak arra, hogy Sarrail had­seregét megerősítse, hanem a szerb hadsereg újjászervezésére is. Az oroszok sikereinek követ­kezményeképpen remélték azt, hogy a még semleges balkáni államok, Románia és Görög­ország is csatlakozni fognak az entente-hoz és megkezdhetik a központi hatalmak ellen min­den hadszíntéren a támadást. A tervek és remények szépek voltak, de az események másképpen alakultak. Mi nem állottunk meg Montenegró határán, hanem teljesen legyőz­tük és az entente-ból való kiugrásra kény­­szerítettük Nikitát, tovább folytattuk a Sza­loniki elleni hadműveletek előkészületeit és ennek daczára feltartóztattuk az oroszok he­ves támadásait. A 130 kilométer széles arczvonalon, Buczacz vidékétől a román határig, mindenütt megtartot­tuk állásainkat, az orosz rohamok megtörtek vi­téz csapataink ellenállásán. Egyes csapatok ti­zenhét napig állt­k a leghevesebb tűzben, de azért még nem ingott senki, mert mindenki tudta, hogy itt döntő mérkőzésről van szó, és érezte, hogy itt esetleg az eddigi eredmények forognak koc­kán. Az oroszok 70.000 embert veszítettek halot­takban és sebesültekben, és ezenkívül még közel 6000 emberüket fogtuk el. Állásainkat bevenni azonban mégsem tudták. Az oroszok 24 napos támadása teljes vereséggel végződött. Ez azon­ban még nem jelenti azt, hogy vége van az oroszok támadó szándékának, mert Kelet-Gali­­cziában újabb erőket vonnak össze, tehát való­színűnek látszik, hogy ismét kísérletet fognak tenni arézvonalunk áttörésére. Eddigi sikereink azonban azzal az érzéssel töltenek el bennün­ket, hogy vitéz csapataink híven őrködnek fe­lettünk és az orosz túlerő épp úgy szétmorzso­lódik kemény ellenállásukon, mint az az újévi csatában történt.* Az olasz hadszíntéren is nagyobb az élénk­ség. A dolomitokban, a tolmeini és görzi hídfő­nél hevesebbek a tüzérségi harcrok. Görznél az olasz gyalogság kisebb vállalkozásokba kezdett, de visszavertük. A Monte San Michele északi lejtőjén egy támadást is intéztek ellenünk, de sikertelenül. A hajóraj parancsnoksága tengerészeti re­pülőink sikeres támadásáról ad hírt. Anconára dobtak több nehéz bombát , felgyújtották a pályaudvart, a villamos művet és egy kaszár­nyát. Az olasz hadikölcsön jegyzésére ezek az események aligha lesznek kedvező befolyással. Az emberanyag. írta Szép Ernő. Este féltizenegykor üde társaság nyomult be a kávéházba. Két ötven-ötven évet jelző ur, két bizonytalan korú nagyságos asszony, egy idősebb úriasszony és egy könnyű urleány. A két ur vállán látcső tokja lógott. A hölgyek kezén fehér kertyű­ volt, s puffadt s pazar reticulo-öket emeltek. Egy páholy népe volt, mely magával hozta az öltözeteken, az arczo­­kon és a szemekben a színházi est polgári hevü­letét s ünnepiességét. Alkalmasint még éjfél előtt haza akartak kerülni, azért szánták el magukat a, hideg s gyors kávéházi vacsorára. A hölgyek szemében az ilyen kávéházi vacsorá­nak valami kis lumpolási jelentősége is van, talán ők kívánták ezt a könnyed és takarékos­­ rendetlenséget. Egypár lépésnyire hatoltak be a szórakozottan zúgó kávéházba, az első asztal­nál megállapodtak, az egyik ur előrelépett s az arra gyalogoló pinezérnek megérintette a karját . —­ Kaphatnánk egy szabad fülkét? — Azonnal, nagymás uram, utána nézek. A pinezér végigsietett a kávéházon, jobbra és balra csavargatván nyakát. A társaság az­alatt egymás felé fordulva állott, a hölgyek idegenkedve, szinte ellenségesen irányítottak egy-egy pillantást a közönség közé. A pinczér visszafelé tartott, a bal karját oldalt kinyújtva , a baltenyerét kifeszítve : — Itt hátul balra, nagyságos uram. A társaság óvakodó pillantásokkal el­vonult az asztalsorok között arrafelé, végig­mentek a fülkék előtt, mind teli volt. A legutolsó is. A legutolsó fülke előtt egy asztal üresen állott. Az urak megállottak és rosszindulattal néztek széjjel. Egy másik pinczér ott termett az üres asztalnál, hátraugratta a székeket és leterítette fehérrel a márványasztalt. — Hol van itt az az üres fülke ? — Üres fülke nincs, nagysályam, ez az asztal lesz terítve, méltóztassanak helyet fog­lalni, vacsorát méltóztatik parancsolni ? Az egyik úr mégegyszer körülnézett, végig­­úsztatta a szemét a­ fülkéken, azután egymásra néztek mind és ajkaik nyíltak és csukódtak egy darabig. Megbeszélték, hogy itt is egész jó lesz. Azután kibontakoztak és kinyíltak a bundákból és lágy köpenyekből és rövid szék­­tologatás után körülülték az asztalt­. A bundá­kat, köpenyeket, kalapokat egy nyavalyás, kis vörös ember vitte még hátrább, a ruhatár felé, mintha, boglyát ölelne s úgy ment előre, mint a ki rémülten hátrál. A pinczér litografált étlapot tett az egyik nagyságos úr elé. Előrehajolt, figyelt, bicczen­­tett a fejével, aztán elsietett. Az egyik nagyságos aszony az ölébe, vette reticule-jét, picziny, arany tükröt vett ki belőle, s lenézett bele s megütögette az ujjaival a haját homlokán és halántékain. A másik nagyságos asszony gyönygyházas lorgnont húzott elő, körülfor­gatta a fejét s közben vezette a szeme előtt a lorgnont. Egy főhadnagy, a ki a harmadik asztalnál ült, kissé fölemelkedett s lefelé rántotta a fejét. A nagyságos asszony vissza­bólintott s : — Ki is ez a főhadnagy, ott, abban a társaságban, nem tudjátok ? — kérdezte az urleánytól, a ki az asztal végén ült. A hölgyek arra néztek, a főhadnagy megint köszönt, mind visszaköszöntek, a két ur is, kissé elkésve. Az urleány fölhúzta a derekát s egy pic­ikét megrázta szőke fejét. — Ja, ez a doktor Galamb. Az ügyvéd — mondta az egyik nagyságos ur. — Nézd, nem ismertem meg — szólott a lorgnonos nagyságos asszony. — Galamb főhadnagy, de hiszen az elesett — gyanakodott a másik nagyságos asszony. — Igen ? A Galamb doktor elesett ? —­­élénkült az idős urnő. — Az, a ki elesett, az az öcscse volt emlek. Ez a Tivadar. Az volt a Jenő — mondta a másik nagyságos úr. — Tényleg, tényleg, ez a Tivadar —­ mondta a lorgnonos nagyságos asszony. tj — A másik is valami doktor volt — emlékezett az egyik nagyságos ur. — Doktor jurisz, bankban volt különben. — mondta a másik nagyságos ur.­­ — Aha, aha —­ fejezte be a másik nagy-­ ságos ur. Vacsoráltak, kellemes, apró zörgésekkel és csengésekkel. Hideg csirke, sonka, fölvágott, tea, barna sör, kugleres üvegtál, apró eczetes uborka s mustár volt az asztalon. Vacsora közben azokról a dolgokról beszéltek, a miket fogyasztottak s általában azokról az ételekről és italokról, a melyeket a kávéházban kapni lehet, azután a darabról beszélgettek, a melyet ma este megnéztek és a színésznőkről és a színészekről, a kik a darabban játszottak. Azután a többi színházról beszélgettek s a többi színház egyes színésznőiről és színészeiről s egy mozidarabról is, a mely állítólag remek, s a melyet ők még nem láttak. Azután a pinczér elszállította az asztal­ról a tányérkákat, csészéket és üvegeket. Azután az uraknak kapuczinert hozott. Azután egy féltuczat nagy kemény táblába tett újságot hozott, képes hetilapokat és divatlapokat, a Montenegró kapitulálása. Frigyes kir. herczeg a képviseletház elnökéhez. Frigyes kir. herczeg a képviselői ház elnökének üdvözlő­ táviratára a következő távirattal vála­szolt : Nagyméltóságú Beöthy Pál elnök úrnak, a magyar képviselőház elnökének, Budapest. Hálásan köszönöm a magyar képviselőház vitéz haderőnknek szóló hazafias üdvözletét, melyet nagyméltóságod azon alkalommal intézett hoz­zám, hogy Montenegrót megadásra kényszerí­­tettük. Az isteni Gondviselés kegyelmében és saját erőinkben bizva, rendületlenül kitartunk mindaddig, míg többi ellenfeleink is kidőlnek és hazánknak visszaadhatjuk az áldásos békét. Frigyes kir. herczeg tábornagy: A berlini sajtó Montenegró kapituláczió­járól. Berlin, január 18. A Berliner Tageblatt írja: Montenegró kapitulácziójának hordereje sokkal nagyobb, mint a közvetlen katonai eredmény, mert ez az egész világnak szeme elé tárja az általá­nos hadi helyzetet. A föld minden népéhez szól az a tény, hogy a 75 éves tapasztalt balkáni­ fejede­lem inkább az ellenség kezébe teszi le jövendő sorsát, mintsem továbbra is bízzék abban az óriási hatalmi szövetségben, a­meylyel életre-halálra szóló szerző­dést kötött. Nem azért vetette magát alá ellenségé­nek, mert nagy és a nép szemében mindenekfelett hatalmas szövetségesei semmivel sem segítették, hanem mert meggyőződött arról, hogy szövetsé­gesei a jövőben sem segíthetik. A szövetségesek egyike elismerte azt a tényt, hogy a központi ha­talmak az erősebbek és hogy elég erősek ahhoz, hogy rést üssenek a kötélen, a­melylyel meg akar­ják őket fojtani. Nyugodt bizalommal tekinthe­tünk az ebből következő további események elé. A Vossische Zeitung írja : Habár Montenegró nem is rendelkezett többé nagy haderővel, a har­­crosok sorából való kidőlése mégis nyomasztó ha­tással lesz a négyes szövetségre és azokra a nem­zetekre, a­melyek eddig megengedték maguknak a fényűzést, hogy átkacsintgassanak az entente táborába. Az osztrák-magyar csapatok díszmenet­­ben vonulhatnak be Szkutariba. Ausztria-Magyar­­ország őrködik a keleti Adrián legalább is Durazzóig. A Lokalanzeiger írja : A legnagyobb elégtétel­lel üdvözöljük a végső győzelem első hírnökét. Ha a czár egyetlen barátja leteszi a fegyvert és feltétlenül megadja magát a központi hatalmak­ 3

Next