Az Ujság, 1917. szeptember (15. évfolyam, 218-243. szám)
1917-09-01 / 218. szám
et Wilson feékeideálja. Ivert tudjai e pillanatban, Táléban elküldte-e már Witson válaszjegyzékét a pápának. Az entente hírforrásai annyiszor bizonyultak megbízhatatlanoknak s annyiszor anticipáltak hamisan és irányzatosan még meg nem történt tényeket, hogy ezúttal is fentartással élünk a Times newyorki tudósítója, által az entente-barát amsterdami Z'degraaf-ban közzétett jegyzékkivonattal szemben. Még az sem teszi kétségtelenné a válaszjegyzék tényleges elküldését, hogy már amerikai lapok kommentárjait is közlik hágai lapok. Mindazonáltal megvan az okunk rá, hogy a Wilsonnak tulajdonított jegyzék lényegét olyannak vegyük, mint amely megfelel Wilson eddigiviselkedésének, s hogy éppen ne tartsuk kizártnak azt a rideg visszautasítást, amelyre az alaphangot az entente részére Wilson adja meg. Az az örömkitörés, melylyel az entente európai sajtója a Wilson-féle válaszjegyzéket fogadja, még máielőtt annak hitelessége meg lenne állapítva, nagyon is valószínűvé teszi, hogy a Telegraaf híte nem esik messze a valóságtól. Ez a valóság pedig mindennél jellemzőbben bizonyítja, hogy az entente semmi áron nem akarja a békét a háború teljes befejezése előtt. Természetesen abban a reményben, illetve föltevésben, hogy a háború az ő végső diadalával s a központi hatalmak leveretésével fog végződni. Semmiféle megegyezéses vagy úgynevezett tisztességes békéről oly értelemben, mint, azt mi hirdetjük, tudni sem akar. Az entente hadiczéljai, ha már eddig is elég világosan elárulták a hódító és leverő szándékot, még világosabbá válnak a Wilson válaszjegyzékében foglalt békeideál révén. Wilson lehetetlennek tartja a békekonferenczia elfogadását, amíg Németország hozzá nem járul a lefegyverzéshez, amely lehetetlenné teszi neki az újabb háborúra való készülődést. Ez nem azt jelenti, hogy Wilson az általános leszerelésben látja, a jövendő béke biztosítékait, hanem nyersen követeli Németország katonai erejének önként vagy erőszak útján való megtörését. Wilson békeideáljának első pontja tehát az, hogyNémetországot le kell fegyverezni s csak akkor lehet vele szóba állni, ha hadsereg nélkül, az entente által neki szuggerált bűntudat súlya alatt várja az entente Verdiktjét sorsáról. De ez még nem elég. Wilson békeideálja nemcsak katonai, de politikai téren is kielégüléstkeres. Wilson már a hadüzenet alkalmával kijelentette, hogy a német kormányt mai összeállításában nem tartja megbízhatónak a békekötés szempontjából s a mostani válaszjegyzékhez fűzött amerikai kommentárok újból rátérnek erre a pontra, követelvén a német nép akaratnyilvánítását. Ami világosan azt jelenti, hogy Wilson és vele az entente Németországnak meg akarja szabni politikai struktúráját is, belső szerkezetének oly átalakítását követelvén, mely az entente szájaizének megfelel. Elképzelhető, hogy micsoda alkotmányt és állami létet szabnának meg Németországnak, hogy ha elég vakmerőn hirdetik, hogy Németországban most nincs akivel tárgyalni lehetne, mert egyik részen oly férfiak állanak, akiknek a szavára mit sem lehet adni, a másikon (az entente részén) olyanok, akikre ez nem áll. Fölösleges ezek után minden szőrszálbasogatás az entente valódi szándékai és czéljai irányában. Nincs is értelme a további köntörfalazásnak s az újabb meg újabb jelszavak és frázisok komoly mérlegelésének. A rideg tény az, hogy ők nem akarnak békét, csak akkor, ha Németország katonailag is, politikailag is letörik, úgy hogy ők diktálhatják neki a békepontozatokat. Nem akarnak tehát békét, míg vége nincs a háborúnak, mert hiszen az ő békefeltételeik alapja egy erő- és ellentállás híján levő, gúzsba kötött, leredukált s a nagyhatalmi pozíczióról végleg leszorított Németország. Ezt az alapfeltételt pedig csakugyan nem kínálhatja nekik a legpaczifikáltabb lelkű német sem , annál kevésbé a harcttereken helytálló s fölényben levő központi szövetség. Mindennek pedig van még egy igen jelentős következése azokra nézve, akik nálunk az entente érzékenységére oly szerfölött vigyáznak, s akik folyton úgy írnak és beszélnek, mintha, a, Németország elleni bizalmatlanság lennet akadálya a tisztes békének. Most, Wilson békeideáljának szögletéből nézvén a dolgokat, tán mégsem látják továbbra is a mi feladatunknak hason csúszni az entente emberséges, demokratikus, népszabadító frázisai előtt s táplálni azt a felfogást, hogy Németország valóban megérdemli azt a bizalmatlanságot, amelylyel az entente megrágalmazza. Hiszen a ■Wilson jegyzékéből, az amerikai és ententesajtóbeli” kommentárokból napnál világosabb, hogy az entente bizalmatlanságát nem szüntetheti meg -sem jóakaratú rábeszélés, sem észszerű okfejtés vagy akár esküvel fogadott hitvallás. A bizalmatlanság náluk addig tart, amíg Németország erős és él. S bizalmuk abban a pillanatban tér vissza, amikor Németország letörve, szétdarabolva, örök időkre megalázva és a hatalmak sorából kitörölve hever lábaiknál ,s várja gúzsba kötve az entente ítéletének kihirdetését. Hát van-e nálunk, aki ezt a békeideált óhajtja ? WtS VPodmtlKK'o/tzdun OpoSUl 'GJobócok Dokkra :■ -y. [Vrfcöifi ,W1j.Jcui y/;ö~nielen/k.‘ oOeskü A Cepwtan-A Kair'^ dA ■:^vcipig;ir3\\ 0fobcér£ 'oüi^sxf. • Ctnauiii^ srnk* j/Ö Cn . TernOM-*-- .fr-.v. VO T Srtwno ie.mzrya. °AMkUÍ ßJspg//eno VefiísF Fob őcftöcpass o Osei! ri03wííj!rv.'1 CwlT23 Ownfo retirrCi af Kedtstzé', Humnar ■X .'-Ti. «V., 'a;',-jO-!' o$*'fd'\:°-‘2ikéncV›‚kii) OubíCHCJ Szfrosec Wfmsn AZ ÚJSÁG Szombat, 1917. szeptember 1. A héború inak képe. Keleten rains* nevezetesebb esemény* — Az Isonzó csata tizennegyedik napján is mienk volt a siker. Mér csak a Monte San Gabrieléért és a télé köm»«len északra fekvő vonalunkért küldte harczba az olasz hadosztályait. Triesztet negyedszer is borosbáztére. — A nyugati baratéren erősebb tüzérségi tiszkbilőnősen Verdimnél. Különben csak előtéri és részletharcmok folytak. A keleti harcstéren nevezetesebb esemény tegnap nem volt. Rohamcsapataink nyugtalanították csak az oroszokat a Zbrucznál, ahol átkelve Skálánál a folyón, orosz árkokat szétromboltak és foglyokkal és zsákmánynyal tértek vissza. Az állásharczoknak ezt a szimptomatikus fogását próbálták meg az oroszok ift a Narocz-tónál és Illuxznál, anélkül hogy a mienkhez hasonló sikert tudtak volna elérnik. * Az Isonzo-csata tizennegyedik napja is az, mi sikerünk napja volt. Sikeresnek nemcsak azért kell neveznünk, mert ott, ahol harczok folytak, csapataink állásaikat mindenütt megtartották, hanem azért is, mert a tegnapi napon az olasz támadó front megint szűkebbre szorult. Amíg a csata kezdetén Tolmeintől le egészen a tengerig harczoltak zárt sorokban és tömegekkel az olaszok, addig tegnap már csak a Monte San Gabrieléért és a lökétzabra Podoleseiig terjedő frontrészünkért küldötték tűzbe csapataikat. Napról-napra, fokról-fokra szorult szűkebbre támadó arézvonaluk. de nemcsak az arezvonalszűkülésben, hanem az eredeti terv megmásításában és összezsugorodásában is azt sejtjük, hogy a tizenegyedik csatát is győzedelmesen megellettük. Hatalmas arányú, dupla áttörés egyrészről a Kamton át Trieszt felé, másrészt a Bainsizza, fensikon át Laibach felé volt Cadorna eredeti terve. A Karszton nagyon erős ellentállásra talált, jó magyar ezredekre és czélját elérni nem tudta. A Bainsizza fensikon sikereket ért ugyan el frontunk visszaszorítása által, az áttörés és védővonalunk felgöngyölítése azonban itt sem sikerült neki. Erre megváltoztatta terveit. A Karszt- arczvonal megkerülésére a Parti Hribnek indította meg egyik támadását sikertelenül a másik után. Triesztbe tehát már nem a Hermadán át vezető legrövidebb úton akart eljutni. Északon igyekezett a kezdet sikereit kihasználni és tovább folytatta támadásait a Monte Santótól északra és Vrcig visszanyomott vonalunk ellen. A Parti Hrib sehogysem akart rohamainak behódolni, északon is nagyon lassan ment a dolog. Újból átnyergelt tehát Cadorna és Trieszt felé vezető útjának még egy nagyobb vargabetűt eszelt ki. Kinevezte a Monte Santót és a M. S. Gábrielét azoknak a pilléreknek, melyeknek meg kell dőlniük, hogy a Triesztbe vezető út megnyíljék. A Karszton abbahagyta a küzdelmet. Tartalékjait mind átvetette támadó arczvonalának északi szárnyára és dupla átkarolással egyfelől a Bainsizza fensikon, másrészt Görz és a Wippach között iparkodott a Monte Santót és Gabrielét hatalmába keríteni. Csak félig sikerült a terve. A Monte Santót feladtuk azért, mert a Bainsizza fensikon sikerült Cadornának csapatainkat Vrben túl visszaszorítania. A M. S. Gabriele még ma is daczol Cadorna és csapatainak dühével, a Görz és a Wippach közötti fronton pedig meghiúsult minden roham. Tegnapelőtt még görcsösen ragaszkodott e tervéhez Cadorna. S miért, miért nem, tegnap már elállt tőle és csak a Gábrielét és a tőle északra levő frontrészt támadta. Görz és vidéke csendben maradt. Sikere újból nem volt. A szigorúan a tények szerinti sorrendet figyelembe véve úgy gondoljuk — ha egyáltalában tud Cadorna következetes maradni magához, terveihez — hogy maholnap már csak a Monte Ban Gábrielét fogja meg ostromolni és egy-két hóap múlva ezt a kísérletet is abbahagyja majd és az Isonzo mentén egészen elül az ádáz és szilaj csatazaj. Csatlakozunk a »Reichspost« haditudósítójának nézetéhez, aki azt írja lapjának : »A 11. Isonzo-runta még nem ért véget, de ami ezután következik, az már csak az elenség hiábavaló erőlködése elérhetetlen dolgokért. m