Az Ujság, 1917. december (15. évfolyam, 296-320. szám)

1917-12-01 / 296. szám

2 «köre. Ez siettethetné a mi czéljainknak — az általános békének — megvalósulását. De ha ez az utc ma még nehéznek és szinte járhatatlannak látszik is, a tények ereje után után is érvényesülhet. Mert mi kö­vetkezhetik, ha az entente elzárkózik minden békekisérlet elől s az elkeseredés dühével csak azért is a ke­serves végig akarná folytatni a háborút? Jönne az orosz különbeké. Már most, ha a­ központi hatalmak szövetsége valóban az a háborús szövetség lenne, a­melynek az entente rágal­mazza, csak előnyünkre szolgálna ez a külön­beke, mert hiszen az orosz front megszűnésével oly katonai túlerőre tennénk szert, m­elylyel a­­diadalmas, győztes véget idézhetnék fel s a békét mi diktálhatnék. De még azt az eshető­séget is számba véve, hogy az entente diplomá­­cziája közismert intrikáival és terrorjával meg tudná akadályozni az orosz front megszűnését, ezzel oly belső háború fúriáit szabadítaná Oroszországra, sőt magára az orosz frontra is, hogy nekünk, a központi hatalmaknak, tá­madna segítő frontunk magában Oroszország­ban s ez esetben az orosz katonai erő reánk nézve quantité negligeable jelentőségére sü­­lyedne. Akár így, akár úgy, az entente semmi­képpen számíthatná komolyan a maga ereje gyarapodásának vagy fölényének az orosz had­erőt. Ezeknek a tényeknek a logikájukban van egyúttal erejük is. Nincs okunk bizakodni abban, hogy ellen­­ségfelukból az emberiességi érzés fogja kiváltani a háború befejezésének gondolatát és akaratát. De ha még nem jutottak el a düh és gyűlölet ama paroxizmusához, a­mely vakká és süketté tesz és a féktelen ösztönt engedi úrrá lenni a józan ész fölött, akkor mihamar meg kell érle­lőd­nie bennük is annak a megfontolásnak, h­ogy sem a maguk mostani katonai helyzete, sem a távol ködében lebegő amerikai segítség nem nyújt kilátást arra, hogy diadalmaskod­janak fölöttünk oly rövid idő alatt, mely a­ most ' keletkezett fordulat' hatását és eredményeit megsemmisíthetné. Az orosz békeajánlat s annak szükségszerű következményei befejezett tényeket teremthetnek, még mielőtt az entente hadi- s egyéb tanácséi tisztába jöhetnek a való helyzettel s önmagukkal. Rá fognak jönni s rá kell jönniök, hogy nemcsak nekünk, de nekik is legkívánatosabb, mert legértékesebb a gyors és általános béke, használható tagja lesz Opera­házunknak. Farkas Sándornak, ki a király szerepét énekelte, meg­jött a hangja. Míg eddigi fellépései alkalmával jóformán mindig fátyolozott, tompa hangon énekelt, ma szép zengő baritonjával valóságos meglepetést keltett. Serák Márta az apród kis szerepében vonta magára a figyelmét nem kö­zönséges tehetségre valló alakításával, Szende Deren­cz pedig mint Miguel korcsmáros adta újabb bizonyságát minden irányban való hasz­nálhatóságának. Budanovita Mária szép éne­kével és illúziót keltő játékával Madola sze­repében érdemelte ki a tapsokat. A többi szereplő is teljes igyekezettel buzgólkodott, hogy a magyar újdonság minél nagyobb sikert arasson. A rendezés szintén új ember munkája: Ferenczy Frigyesé. Gondos munka, alapos tu­dás és nem mindennapi ölletesség nyilvánul meg a rendezésében, mely legnagyobb részében igazán jó, de még nem teljesen egységes. A tö­megek mozgatása­, behozatala, kivitele sikerült, de a bent levő tömegek játékára még nagyobb gondot kell fordítani. A dalművet maga a zeneszerző tanította be és vezényelte. A közönség tetszéssel fogadta az újdonságot , minden felvonás után sokszor a lámpák elé szólította a szereplőket és a­­­szerzőket. Gajáry István: II. Padlásszoba. Op­rett 3 felvonásban. Irta L­on Viktor. E-néjét Sto­­janovits Péter szeriette. B­mutatták a Városi Sziahte­­ban 1917 november 30-án. Mint a modern bérpalota vasgerendázata, Olyan az újabbkori bécsi operettek szövegének váza. Keményre állapodott, sok gyakorlat után alaposan kipróbált és bizony meglehetősen sablónos. Nem igen különbözik egyik sem a má­siktól, legfeljebb ha a festék színében és esetleg csillogásában, a­mit a librettista az adott vázra mázol. A közönség, úgy látszik, az operettben nem akar meglepődni, nem akar újat hallani. És a szövegíró, ha szereti a busás tiszteletdíja­kat­, — és melyik nem ilyen — szépen engedel­meskedik és belekezd meséjébe. A hősnő szegény, de szép és fiatal. A fő­hős is ilyen, de milliomos vagy gróf. Szereti a hősnőt, de fél, hogy ez szerelmét csak rangja vagy vagyona miatt viszonozza. Próbára teszi tehát. A leány a próbát kisebb ingadozások után kiállja, de ekkor meg a legény családja akadályozza meg a fiatal pár egybekelését.­­De természetesen nem sokáig, csak addig, hogy a harmadik felvonásra is maradjon még valami cselek­­ény. Az első pár szerelmével kapcsola­tosan egy második pár szerelme is végigvonul a darabon, kik azonban nem a szentimentaliz­­musról, hanem a vidámságról és a groteszk tánczokról gondoskodnak. Leon Viktor, a legelőkelőbb bécsi librettó­gyáros czégek beltagja, ki a Padlásszoba né­hány száz estéjére önállósította magát, termé­­szetesen hű maradt az annyira bevált témához. Ennek azonban egy kétségkívül igen sikerült és feltétlenül mulatságos variáczióját írta meg. A miben talán nem kis része van az operett­ jókedvű fordít­ójának, Gábor Andornál: Talált azután a bécsi iró kedves trükköt is darabra szarnám és ez az, hogy az első felvonás fenn a magasban két szembenyiló padlásablakban tör­ténik végig. Itt ismerkednek me­g Eizi, ki zongoraórákat ad és a fiatal Wayregg gróf, ki mint kávéházi muzsikus bérli a szűkös padlás­­szobát. Szerelmül­ természetesen házassággal végződik, de csal: a család ellenkezése és igen sok mulatságos és nevettető jelenet után. Stojanovits Péter Leon Viktor szövegére rendkívül tinóra, előkelő és operettnél eddig szinte szokatlan modernségű zenét írt. Érzik ezen a muzsikán, hogy olyan zen­ész műve, ki már komoly munkákkal is 90k sikert aratott. Dallamai még ha szélesre taposott utakon in­dulnak is el, hamarosan befordulnak szűkebb, ritkábban felkeresett kis ut­cz­aikba, melyek nem egyszer a magasba vezetnek. Zenéje, kü­lönösen ha akarja, népszerű ezért, de sohasem annyira, hogy a gassenhauer slágerek színvo­nalára sülyedne. A­mi pedig kiváltképpen nívóssá teszi a Padlásszoba zenéjét, az a harmonizálásnak, a hangszerelésnek, az egész feldolgozásnak tar­tózkodó választékossága. Az első felvonásban, melynek lepergése alatt különben sohasem hallgat el a zene, sokszor operai színpadokra is feltétlenül méltó részleteket hallottunk. Az előadásnak, mely kétségkívül a legkü­­lönb azok között, melyeket eddig a Városi Színházban láttunk, Péchy Erzsi szereplése adja meg a fényét. Benne, ki igen kedvesen játszott, művészien énekelt és nagyon csinos volt. Valószínűleg megtalálták Faludiék a pri­madonnájukat. Partnere, a fiatal gróf-muzsikus, Galetta Ferencz minden tekintetben illett hozzá. Csatai Jankának, egy Vidám telefonos­ kisasz­­szonynak és Sarkadi Aladárnak, egy bolondos festőnek mókáin sokat kacsagott a közönség. Zádor Dezső, mint az öregebb gróf, még az egyéniségéhez nem igen simuló szerepben ie kitűnő művész maradt. Az újdonság kiállítása, különösen az első felvonás háztetős színén igen tetszetős, sőt meg­lepő. A rendezés, melynek munkáját meglehe­tősen megkönnyítette, hogy az operettben nem szerepel kar, tökéletesen kielégítő. A közönség a ma esti bemutatón tapsözön­­nel árasztotta el a szerzőket, a szereplőket és Sfcefanidm Károly karnagyot. Síró György: AZ ÚJSÁG Szonátái 1917. deezsra&ar “t . .— ------—.. — .... -OTtiartur-"-my.r.-.ii, v..^ nt. .. ., n„«»-*« Az orosz §»éSce&jánlat. &x orosz béke penpefetivája Orosz feél««.;egysék a pánihoz. — Élénkül® ágy uh r«z ^-snex ábe«» — Sikereink Albániéban. — Cambrai előtt újra támadt az Iragon­ Flandriában élénk SSIxerbarexelf« — ®C©1ate*s és M ■:tece­­dóniábam nincs ujség. — % pstesztínss harcsok. Az orosz különbéke kopogtat az ajtókon. I Nem a háború krónikásának feladata megállapi-­í tani az­t, hogy lesz és lehet-e belőle valami. De egy pár pillantást vetni a lehető alakulásba minden­­ese­tre jogunk, ha nem kötelesség­eink. A stratégiai helyzet, mely eddig is kedvező volt a központi hatalmakra, egy csapással a leg­­jobbá változik számunkra. A­mitől ez entente mindig félt, őriá­si erejű stratégiai tartalékra tenné­nek szert a központi hatalmak, melyet tetszésük szerint használhatnának fel a legrövidebb idő alatt. Ha az eddigi szűkös viszonyok között is tudtak terveik szerint tér, idő és létszámbeli túlsúl­lyal fellépni, úgy ez a különbéke után minden feladatra képesti őket, mert még csak gondot sem okozhat a létszámbeli túlsúly előteremtése. A­míg a központi hatalmaknál rögtön és nagy mértékben éreztetné hatását a különbéke, addig az entente államainál két csoportot kell megkülön­böztetnünk a kihatások tekintetében. A nyugati entente-hatalmaknál csak a stra­tégiai tartalékunk túlsúlya érvényesülhet; a hely­zet ugyanaz marad, mint volt, a m­íg új tervek sze­rint túlsúlyukat nem érvényesíthetjük. Ezeknél tehát a veszély nem im­minens, mert hatalmi té­nyezőik szinte­ kimerí­the­tétlennek látszó tömegei­ben és Amerika esetleges segítségében bízhatnak. Ez a megfontolás fogja az erosz ajánlattal szemben való magatart­sokat is­ igazgatni. De a Keleten álló szövetségeseiknél, Romániá­nál, a Balkánon a helyzet más. Itt a stratégiai hely­zet maga egyszerre elyan rohamosan rosszabbod­­nék az orosz erők eltűrésével, hogy csak a vég­pusztulás járhat ez országokra nézve a nyomában. Nincs az a hadvezér, a­ki például Románia korlá­tait szánja hadaival, területével és anyagi eszkö­zeivel ezt az országot a hínárból kihúzhatná. El­vágva szövetségeseitől, kikben ellenállása gyöke­redzik, feltétlenül el kell pusztulnia. És Ugyanez a sors vár, ha­ nem is olyan eklatánsan, a balkáni, palesztinai és mezopotámaia entente-seregekra is. A központi hatalmak tehát abszolút fölénybe jutnának stratégiai szabadot­,­­ tekintetében az en­tente államaival szemben. Ez az erosz különbéke katonai tóháts­án. b­éliországból azt jelenti vezérkarunk, h hogy az ágyuzat növekedőben van. Egy szóval sem töb­bet. Ez jelentheti azt, hogy a hadműveletekben beállott s­zü­net után, melyet nem annyira a front, mint a harczvonal mögötti szükségletek t­etek szükségessé, a központi hatalmak újból felveszik akc­ióikat, jelentheti fezt is, hogy az olasz ellen­állás l­egsű­rűsödött, erőteljesebbé vált, de jelent­heti végül az olaszok és s­gítségükre sietett szö­vetségeseik esetleges ellentámadásának beveze­tését is. Hogy a három feltevés közül melyik fog be­válni, melyik az igazi, azt a jelentés szühezafrusá­­gából megítélni nem lehet; mindenesetre erőnk tudatában nyugodtan várhatjuk be az események kifejlődését. * Albániában is rá-rá jár a rúd az olaszokra. A harertér különleges alkata nagy vállalatokat majdnem kizár. De ezek az apró vállalkozások, me­lyeket ott csapataink együl sután rövid időközök­ben végrehajtanak, figyelmeztetik az olaszokat, hogy valocai vállalkozásuk esetleg cs­ak valami­vel hosszabb pünkösdi királyság a durazzóinál. A helyzet most kevésbé kedvező számukra, mint volt 1916 elején. Annál is inkább, mert otthon ss ann­yi a dolguk, hogy alig tudnak mibe kezdeni és Sarra­ il sem pihenhet nyugodtan babérjain, a­mint az Oh­rida-tónál szükségessé vált risszfero­­rd­ása mutatta.­­ Gam­brainál újból próbálkozott Byns generá­lis. Bourloni támadása tegnap ugyan nem sikerült, kitartá­sáról tesz azonban tanú­bizony­sá­got az a tüzérségi tűz, mely a támadás visszaverése után a jobbra fekvő Jonscairn­ ét a balra fekvő aichyi német védőszakaszoka zudutt. Minden jel arra vall, hogy szélesebb arc­vonallal bourkini táma­dását meg akarja újból ismételni. Talán Flandriában is új harczokra készül az angol. Már napok­­óta végigtapogatja a frontot a houthoulsti erdő és Ypern között, tegnap ez a tűz különösen Poel­ap­pe és Gheluvelt mellett fokozó­dott nagy erőre. A talajviszonyok Flandriában azonban alig kedveznek trést naarvabb válalko­zás­­knak.

Next