Az Ujság, 1918. július (16. évfolyam, 151-176. szám)

1918-07-02 / 151. szám

Kedd, 1918. julius . AZ ÚJSÁG í­ég letárgyaltatni és így valószínű, hogy a Ház egész julius hónap folyamán együtt ma­rad. A felegytouxas mandátum. Fazekas Ágoston pestmegyei alispán, a kis­­kunf­élegy­házai munkapárt képviselőjelöltje vasárnap délelőtt mond programmbeszédet Kis­kunfélegyházán. Rajta, kívül a gyűlésen felszó­lalnak még: Teleki József gróf és Ráday Ge­deon gróf titkos tanácsosok, Vargha Gyula ny. államtitkár, Kállai­ Tamás, Richter János, Almássy László ország­gyűlési képviselők, Gal­­lovich Győző plébános és Rojt­h Zsigm­ond dr. közjegyző. Fazekas Ágoston kíséretében Fél­­egyházára utaznak : Szilágyi Lajos, Illés Jó­zsef, Kiss Ernő, Pekár Gyula, Sztranyavszky Sándor, Antal Géza, Teleki Ferencz gróf, Mün­­nich Kálmán, Czobor László, Rakovszky Iván, Niamessny Mihály, Rosenberg Ignácz és Alb­­rich Hernmann képviselők. Félegyházán Péter-Pál napján tartotta meg programmbeszédét a függetlenségi ás 48-as párt, hivatalos jelöltje, Horváth Zoltán dr. ügyvéd Támogatására beutazott a ke­rületbe Lovászy Márton, a függetlenségi és 48-as párt alelnöke és Búza Barna, Horváth Zoltán Károlyi Mi­hály gróf lelkes hívének vallotta, magát. Lová­szy Márton beszédében erősen támadta Weker­­lét és pártját és a munkapártot. Kemény kriti­kát mondott Fazekas Ágoston alispánról, a­ki cserben hagyta a függetlenségi eszmét és most munkapárti programmal akar fellépni Félegy­házán. Ezután Búza Barna tartott beszédet. Madarassy-Beck báró n­yilatkozata. Laehne Hugó a képviselőház múlt ülésén Madarassy-Beck Gyula bárót, a­ki nem volt jelen, megtámadta. Madarassy-Beck báró, a­mint jeleztük is, a Ház holnapi ülésén akart válaszolni, ezt a szándékát azonban megvál­toztatta. — A világháború negyedik évében — mon­dotta ma tudósítónknak — ilyen vénasszonyos fecsegésekre való felelgetéssel igazán nem foglalhatom le a képviselőháznak komoly mun­kára szánt­­idejét. Ha netalán valaha sajtópert indítanék, semmiesetre sem úgy intézem el, toint Laehne az ő makói sajtóperét. Nem igaz, hogy akár közvetve, akár közvetlenül bármi­lyen hadiüzletben részem lett volna. Huszár Károly országgyűlési képviselő fel­tett bennünket ,a következő nyilatkozat közlé­sére :Laehne Hugó képviselő úr egyik parla­menti beszédében támadást intézett Madarassy- Beck Gyula báró képviselő ellen. Felszólalásá­ban hivatkozott a Ház egyik zárt ülésén elmon­dott beszédemre és abban úgy tüntetett fel en­gem, mint a­ki olyasmit mondottam volna Ma­­darassy-Beck Gyula báró képviselő ellen, a­mi az ő egyéni intaktságát és becsületét érintette volna. Nem akarok még közvetve sem részese lenni alaptalan gyanúsító­i vádaskodásnak és rágalmazásnak s ezért önként készséggel kije­lentem, hogy azon a zárt ülésen én semmi olyas­mit nem mondtam, a­mi indokolttá tehetné Laehne Hugó úrnak erre felépített vádját és állításait. Kijelentem azt is, hogy tőlem telje­sen távol állott Madarassy-Beck Gyula báró urat egyéni korrektségében támadni. Huszár Károly országgyűlési képviselő. Orvosnők a női választójogért* Lukács György országgyűlési képviselő holnap száznegyvenhét magyar orvosnőnek alábbi kérvényét fogja a képviselőház elé jut­tatni: Az a megdöbbentő tény, hogy a tisztelt képviselő­ház választójogi bizottsága egy szótöbbséggel megtagadta a magyar nőktől azt a választójogosultságot, melyet, a tárgyilagos érvek egész sorával támogatva tervezett szá­munkra a választójogi törvényjavaslat, arra indította a magyar orvosnőket, hogy a dolgozó magyar női társa­dalmat ért sérelemmel szemben való állásfoglalás czél­­jából tanácskozásra gyűljenek egybe. E tanácskozás eredményekép bizottság küldetett ki azzal a feladattal, hogy a képviselőház elé juttassa a magyar orvosnőknek azt a kívánságát, hogy a nők választójoga tekintetében a benyújtott törvényjava­slat eredeti szövegében tervezett mérték valósíttassék meg. A nők választójogának szükségességét a benyúj­tott törvényjavaslat indokolása rév kimerítő és minden kétséget eloszlató módon,bizonyítja, hogy e tekintetben felmentve érezzük magunkat a kérdés részletes tárgya­lása alól. Mi magyar orvosnők csupán egy spec­iális szem-­j, pontra kívánjuk a 1. képviselőház figyelmét felhívni. Mi, kiknek az állam adta meg a jogot, hogy a legfelelősség­­teljesebb hivatások egyikét gyakoroljuk, mi, kik e kivív­­ásunk gyakorlásával kapcsolatos egész kötelességkört legjobb tudásunkkal lelkiismeretünk szerint, letett es­künkhöz híven belülijük, mi, kik a szenvedő ember mel­lett állunk, mikor életének mentéséről, egészségének visszaadásáról van szó, mi, orvosnők azzal az öntudattal, melyet a becsületesen végzett munka ad, kérdjük a ma­gyar törvényhozástól: Össze tudja-e lelkiismeretével egyeztetni azt, hogy kizár minket a politikai jogok gya­korlásából, hogy akkor, a­mikor a társadalom minden hivatott elemét fel kell sorakoztatni, hogy a háború ret­tenetes pusztításai nyomán keletkező bajok enyhíté­sén közreműködjék, hogy akkor lemondjon a mi aktív közre­működésünkről a törvényhozás munkájában? Össze tudja-e lelkiismeretével egyeztetni, hogy arra ítélje az egész magyar női társadalmat, hogy továbbra is róla nélküle döntsenek a létét érintő kérdésekben? Nem ju­talmat akarunk azért a munkáért, a­melyet önként vál­laltunk és a meh­et kötelességünkhöz kép­est a háború előtt is, de a háború négy esztendei tartama alatt fokozott mértékben végeztünk. Mi annak a jognak megadását kívánjuk, a­mely szükségképpen kísérője kell hogy le­gyen minden állampolgári kötelességnek. Ha a magunk választójogának szükségességére és jogosultságára muta­tunk reá, teszszü­k ezt nem azért, hogy valamely külön osztályérdek szószólói legyünk, hanem reá kívánunk mutatni arra a szembeötlő igazságtalanságra, melyet a törvényhozás elkövetne, ha azokat, kikre a legfontosabb és legfelelősségteljesebb feladatot bízza, kirekeszti a jo­gok élvezetéből, mikor nem juttat bennünket szóhoz oly erdősekben, melyekben tanulmányaink, tapasztalataink, ismereteink alapján sokkal inkább vagyunk hivatottak hozzászólni mint az erre joggal bíró férfitársadalomnak kellő szakismerettel nem rendelkező tagjai. Ha kevésbé szem­beötlő is, de nem kevésbé igazságtalan a választó­jognak megtagadása a tanári, tanítói, kereskedői, hiva­talnoki é­­ más pályákon működő nőktől, a­kik mindnyá­jan saját hivatásuk körében résztvettek abban a mun­-----------------------------------------------------------mtm.­­kában, mely a háború tartama alatt lehetővé tette a kulturális és gazdasági élet zavartalan folytatását. Azok­tól a nőktől, a­kik a maguké mellett elvégezték a férfi munkáját, nem lehet megtagadni a választójogot, csak azért, mert nők. Tiltakozó szavunkat a magyar képviselőház ös­ös­szessége elé kívánjuk juttatni, ott kérve sérelmünk or­­voslását és elvárva azt, hogy a választójogi bizottság jogfosztó határozatával szemben megvalósítja a nők aktív és passzív választójogának legalább azt a mértékét, a­­me­lyet a kormány törvényjavaslata eredeti szövege tervezett. A képviselőház választójogi bizottsága, Ja­­kabffy Elemér képviselőt és Csizmazia Endre előadót megbízta, hogy a bizottságban elhang­zott beszédeket kötetbe foglalva, 500 példány­ban­ — főleg a Ház tagjai számára —­ való ki­­nyomatás végett, sajtó alá rendezte. Jakabffy Elemér e munka, közben összeállította a bizott­sági tárgyalás során a nők választójogáról el­hangzott nyilatkozatokat és külön füzetben közzétette. Szentesített törvény. A hivatalos lap holnapi száma közli, hogy a király az 1918/19. költségvetési év első négy hónapjában vise­lendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1918. évi törvényczikkel szentesítette. .-rrgy.--- ----v r. — 7 — Most az öné. Most önt szereti őrülten, fejevesztetten. — És azt hiszi, ez megszűnik csak úgy, m­ert én akarom ? Márta ajka köré diadalmas kis mosoly rajzolódott. — Igen, öntől függ. Tegye meg. Hiszen nem szereti. Ugy­e, nem szereti? — Nem. — A hangjában megvetés volt. Akaratlan csúszott bele s mégis nyomban tudta, hogy nem érzi, csak mimeli. A nő felült, forró ujjal ismét megragad­ta, k Márta hideg kezét. — Ermete most szereti önt, őrjöngve, se őt, se hall. Minden olasz ilyen, ha szerel­mes. De minden olasz hiú és ő a szokottnál is hiúbb. Ha nem­ törődik vele, magyarázat nélkül a faképnél hagyja Ermetét, összetöri az ilyesmi. Akkor megszégyenülten, sebzet­ten visszatér hozzám. Hová is menne? Hi­szen az anyja vagyok, a barátja, mindene. Hideg kíváncsisággal kérdezte Márta :­­ — És ön megelégszik ezzel? •— Csak térjen vissza. Akárhogy, csak t­érjen vissza. Majd elfelejti önt, gyűlölni fogja, épp oly vadul, a­hogy most szereti és akkor én visszaszerzem. Hiszen tudom, hogy kell bánni vele. Hat esztendeje az enyém, a legszebb férfi egész Itáliában. Hat évig bolondul szeretett. Majd visszaszerzem, vissza­­szerzem. Tömzsi kis alakja megnyúlt a hatalmas akarásban, mely előlegezte neki a diadalt. Márta felállt. — Nem találkozom többé Bernoni úrral. A hangja tompa volt. A nő értelmetlenül bámult rá, majd felsikolt Ik­tr._ Márta lábai elé­ vetette_ m­agát és csókokkal borította őket. Márta kincs­zavarral tűrte, aztán lehajolt, m­egsimogatta fekete haját és gyengéden félretolta. Megindult a parton a kabinok felé. Mér­hetetlen fáradságot érzett, lábain, a szandál­­szíjak között mintha tüzes tűkkel szürkültük volna bőrét, hol az imént a kényes csókok érték. Ebéd után a verandán pihentek roko­nával.­­— Sápadt vagy, Márta — szólt a házi­asszony. . Nem felelt. Perczek múltak, akkor feléje fordult. —­ Tudtad te, hogy Turati kisasszony Bernoninak a szeretője? Rokona meglepetten nézett rá, pillantása lassan meleg részvéttel ivódott tele. — Tudtam — szólt végre csendesen. — Azt is, hogy el akarja venni? — Azt is. ■— Ki mondta? — Ermete. A tavaszszal bizalmasan be­szélt velem és megkért, pártfogoljam majd, hogy befogadják a társaságba. — És te? . — Megígértem. Nagyon derék nő ez a kis Czilia. — Mért nem szóltál erről nekem? Barátnője tétovázva felelt : — Azt hittem, hogy már elkéstem. Aggódva kereste Márta pillantását, de az a kertet nézte. — Nem késtél el — mondta kis­vártatva halkan. Félteit, a veranda lépcsőjéhez lépett. A „kertek alatt ,a­ tenger látszott” kék vize vakítón csillogott a fényben. Márta vissza­fordult, arcza árnyékban volt. — Milyen fárasztó ez az örökös ragyo­gás. Rosszul tűröm az idén a napot. Hegyek közé vágyom. Nem jönnél velem egy hétre, mondjuk , Valembrosóba ? — De örömmel, — felelt barátnője­­— csakhogy rögtön nem lehet, két-három nap múlva. — Jó, gyere utánam kedden, én megyek ma az esti vonattal. Barátnője felkelt. — Telefonálok Zuffatiékhoz, hogy nem veszünk ma részt a kiránduláson. Márta bólintott. Mikor este Márta vonata már indulóban volt, egy csokor repült be a kupé ablakán. Márta kihajolt, barátnője mellett meglátta Turati Czillát. Leült az ablakhoz. A vonat a part szélén zakatolt, szétkalapálva a hullámok vonta­tott ritmusát. Naplementével kiveszett innen minden fény. Lomha, tespedt tenger ólmos ég alatt, füstszag a fülledt levegőben, élettelen, fáradt szomorúság. Márta behunyta a szemét. Öntudata szélén fel-felbukkant Ermete képe. Elhessegette. Dél óta nem t­udta másképp látni, csak a­hogy azt a kövérkés, fehér testet öleli. Más gondolatokat hajhászott, Írisz annyi min­den volt ezen kívül : szép otthona, idegen városok, még ismeretlen szerelmes és régi, meghitt barátok. Most mindez valahogy el­sikkadt, fáradt volt, szomorú, reménytelenül magányos. Mellőle az ülésről La France­­rózsák édes illata kelt, Arczához emelte őket, lehunyt pillái alól egyenletesen peregtek kö­ *­­nyei a győztes asszony virágaira,­­ A­ z A Col del Rossón és Monte di Val Bellán lévő állásainkat föladtuk. Csapatainkat régi állásaikba vonták vissza. — Básilettámadások a nyugati karextéren. A németek exigei zsákmánya 190.000 fogoly, 2476 ágyú és 16.924 géppuska. Az olaszok az 1270 méter magas Col del Rosso és az 1312 méter magas Monte di Tal Bella hegycsúcsokon levő állásaink ellen támadásaikat a legutóbbi két napon is a legnagyobb hevességgel folytatták. Csapataink az olaszok támadásait minden alkalommal visszaverték, de hadvezető­­ségünk belátta, hogy a messze dél felé előreugró állásaink megtartása további nagy áldozatot fog követelni, mely az elérendő czéllal nem áll arány­ban s elhatározta, hogy az állásokat önként fel­adja. Nem lett volna értelme, hogy az exponált állásokat, melyek az olaszok oldalozó tüzének voltak kitéve, csupán a dicsőségért tovább is megtartsuk s ezért még több emberáldozatot teszünk. Az állások megtartására csak akkor lett volna szükség, ha a két oldalt csatlakozó részek szintén előbbre, vagyis dél felé tért nyertek volna. Csapatainkat a hadvezet­őség tehát a régi állásokba vette vissza, melyek a Frenzela-szaka­­dék déli partján húzódó uraló magaslaton vonul­nak és átlagban szintén 1200 méter magasak.

Next